Megannyi érzés kavarog bennem.
Időnként feltör egyikük, másikuk, majd szétfröcskölik mérgeiket, aztán
tovatűnnek. Nem kellemes. Egy cseppet sem.
Tévedés ne essék, nem vagyok
sem depressziós, sem rosszkedvű. Csupán vannak dolgok, amiket nem tudok elengedni,
átlépni felettük elégedetten.
Itt van az a tragédia, ami nem
régiben történt. Majd mindennap eszembe jut, és majd mindennap kísért
álmaimban. Bár alig, sőt, inkább nem is ismertem az illetőt, valamiért mégis
megérintett. Még nem tudom, mi állhat a háttérben.
Aztán újra és újra a
kapcsolatokra terelődik a figyelmem. Egyik nap még úgy hiányzik, mint egy falat
kenyér, míg másnap dacosan elutasítom, és gyűlölködve köpök rá. S mi az
igazság? Az, hogy elkeserít az egyedüllét, amit eddig élveztem, ma viszont már
magányos vagyok. Lassan beleőrülök ebbe, és besavanyodom. Hiányzik a körülölelő
szeretet, de még inkább, hogy valaki végre elfogadja a szerelmem, a
gondoskodásom, a kezem, a csókjaim. Volt, hogy szerettem, és volt, hogy
szerettek. Olyan is volt, hogy kölcsönös érzések áradtak szívtől-szívig…de mire
felfoghattam volna mit jelent elfogadásban, szerelemben élni …. addigra….
(piszok nehéz kimondani). Nem tudom,
miért van így ez az egész, de nagy valószínűséggel az én hibám. Mindig elrontok
valamit…. Le kellene lökni Murphy-t a hátamról.
Na meg itt van a test is, mint
fizikai létünk tükre. Az egészségemre csöppet sem vigyáztam, hagytam, hogy a
stressz, a cigi cafatjaira szedje. Állok és bámulok bambán, hogy nem bírok,
hiába akarok, hullik a hajam és csak úgy vagyok, mint egy próbababa. Ennek
orvoslására elkezdtem egy kutyakemény edzést, hogy megkövült testembe valami
életet csiholjak. Végeredmény: Úgy mozgok, mint egy ólomkatona, nem bírok
leülni a wc-re, de! Érezem, ahogy feszül minden izmom. [Tudom, hogy minden
kínom ebbe vezetem le, és azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem feltétlenül
egészséges. Majd kinövöm!]
Persze az élethez nem csak a
test karbantartása kell, hanem a szellemé is. Azt hittem az írás jó muri lesz
ilyen szempontból, de most még az is nehezemre esik. A fotóim unalmasak,
átlagosak, nincs bennük semmi extra. Semmi, amitől azt mondanám, hogy IGEN.
Büszke vagyok rá.
Azt hiszem a napi vinnyogás
című rovatot olvasták!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése