Hárpia vagyok, ments ki innen!

Nos, Maio nyaralni megy, én pedig már alig várom, hogy megérkezzen a csomagom, mely a Verazéletből és a Vagina monológokból fog állni. Remélem kellemesen feltölt majd, és jön egy adag ihlet is.

Rám férne, mert még a fotósorozatommal sem állok sehogy, és szellemileg is nullán vagyok. Ha már nyaralni nem is megyek, és munkám sincs – még sincs időm semmire –akkor legalább valahogy máshogy be kellene hozni a lemaradást. 

Mostanában eléggé feszült vagyok, és lassan inkább egy házisárkányra hajazok. Tegnap olyan erővel kevertem a palacsintát, hogy azt bármelyik háziasszony megirigyelte volna. Két perc alatt gyönyörű, és ínycsiklandó tésztát sikerült összehoznom. Aztán összeroppantottam teljesen véletlenül egy tojást a kezemben, majd kiborítottam az olajat…mindezt a kapkodás és az agybaj miatt. Totális őskáosz uralkodott a konyhában. A plafontól a csempéig.

Nyilván tudom mi bánt, azt is mi játszódik most le a fejemben, de mindenhez idő kell. Ahhoz viszont, hogy ne ordítsak le mindenkit, és ne szóljak be mindenkinek, óriási erőre és önfegyelemre vagy szükség. Nem tesz jót a sok itthon töltött hét. Lassan hárpia lesz belőlem.

A nagyi konyhája

Ma volt az utolsó szabadnapom, amit itthon töltöttem, mégis korán kellett kelnem. Picit durcáztam, de az első korty életmentő kávé után, már gyönyörűnek láttam ezt a kora reggeli alkalmat is. Kiléptem az erkélyre, nekidőltem a korlátnak, és lassan iszogattam a feketémet. Jóleső érzés volt a kánikulák után, ahogy megcsapta arcomat a reggeli hűs levegő.

Végiggondoltam  az a napi teendőket, és csak egyet találtam. Egész napos sütés-főzés Nagymamáméknál. De rég is volt már ilyen! Emlékszem, még alig kezdtem el járni, de már Nagyi konyhájában sertepertéltem. Sosem tudtam úgy menni hozzá, hogy nem volt megkészítve nekem a kis sámli, azon egy életlen kés, egy pici gyúródeszka, és ahhoz illő nyújtófa. Hány, meg hány nap készítettünk levestésztát (csigát, eperlevelet, cérnametéltet), derelyét, rétest, pogácsát. És ő soha nem kiabált rám, nem sürgetett, nem borult ki, amikor lisztben úszott a konyha, vagy épp, én is gyúrni akartam, aminek a vége az lett, hogy a ruhámtól kezdve, a szekrényekig minden ragadt.

Aztán karácsonykor, amikor a mézeskalácsokat sütöttük, az egész házat körüllengte az a semmi máshoz nem hasonlítható mézeskalácsillat. Még most is a számban érzem az ízét, ahogy annak a menta teának is, amit Ő készített mikor beteg voltam. Az az áldott gyermekkor... amikor még minden gyönyörű, és még nem telepedett meg a fertő. Megannyi szép emlék, amikre mindig jó érzés visszagondolni.

Ma pedig újra kislány lehettem... Zserbót, és rácsos kalácsot készítettünk. Otthon nem szoktam ilyet csinálni, így fogalmam bár volt, hogy kell, de a gyakorlattal már hadilábon álltam. Elkezdtünk beszélgetni, és lassan én is feloldódtam. Megszűnt minden görcsös érzés, - ami általában előjön, ha meglátogatom őket - aztán akárcsak 5 éves koromban, ragyogott az arcom a boldogságtól, amikor a ragadós tésztába mártottam a kezem. Gyúrtam, majd kinyújtottam a lapokat, lekvároztam, diót szórtam rá, és hát... jó sokat bénáztam is. A massza túlzottan vajas lett, ezért ragadt, nem lehetet rendesen letekerni a nyújtófáról, ezért szerte-széjjel szaggattam a tésztát. Majd Nagymamám megnyugtatott, hogy - "Semmi baj lányom! Majd megfoltozzuk." Így is tettünk. Toldoztuk, foltoztuk, én pedig csalódottan bámultam a nyers sütit, és közben halkan dünnyögtem magam el, hogy ez nagyon csúnya lett, de remélem, azért finom lesz. Az lett! :)

Mire megérkezett a család másik fele, már megterítettük az asztalt, kisütöttük a krumplit, a rántott cukkinit és végül a halakat is. Aztán akárcsak az olaszoknál, nálunk sem maradhatott el a szokásos esti veszekedés. A nagylegény tiszteletlenül odalökött egy választ- már fogalmam sincs mit - de a vége hangos ordibálás lett. Anya: hogy mert senki nem szól arra a gyerekre, meg el lett kényeztetve, Nagymamám: Nem erről van szó, de ezt nem kiabálással kell lerendezni. Tesó persze röhög, Anya felhúzza magát, még jobban ordít. Nagyi csitítja, Tesó élvezi a helyzetet, Anya még inkább belelovalja magát. Apa szól, hogy fejezzék be, mire Nagyapám lezárja a hangzavart egy még hangosabb kurjantással, hogy na, most aztán tényleg elég!!! Öcsivel egymásra néztünk,elmosolyodtunk, de leszegtük a fejünket, csak a szemünk sarkából figyeltük az eseményeket. Már ő is tudja, hogy jobban jár, ha kimarad a balhéból. Persze aztán nyugi lett, és elfogyott minden az asztalról. :)

Süti süti hátán

A nap idézete

"Aki látni szeretné a szivárványt, annak meg kell tanulnia szeretni az esőt."
                                                                                                            (Paulo Coelho)

Teljesen kipurcantam. Holnap lesz a nagyobbik öcsém búcsúztató ünnepsége. ( Általános iskola 8. osztályban hagyomány, hogy a végzősök elbúcsúznak az iskolától, a tanároktól. Mondjuk szerintem elég idióta nevet adtak neki. Búcsúztató ünnepség. Nekem a temetés előtti búcsúztató, virrasztalás jut eszembe róla. Nah, de mindegy! Nem ez a lényeg.) Hanem az, hogy a szülői munkaközösség vezetője, finoman odavetette Anyának, hogy te olyan finomakat tudsz sütni, süsd már meg létszi a búcsúztatóra azt a pár tálca süteményt. Hát nagyon szépen köszönjük. Reggel 7-től a konyhában geccsoltunk, hogy összehozzuk azt a "pár" tálca süteményt. Már görcsbe rándult a kezem, mire azt a pár száz linzert összeragasztottam, és a kókuszkockákat kókuszba hempergettem. Nem akarok panaszkodni, ( talán egy picit :) ), de azért nagyon kedves volt tőlük, hogy csak így a nyakunkba zúdították. Szegény Anya hiába próbálkozott, hogy vegyék meg a nagykerben, miután leugatták, már nem tudott nemet mondani.

Mindketten szeretünk sütkérezni, otthonosan mozgunk a konyhában, nah de kérem, ami sok az már sokkk! Jelentem elkészültünk 300 db linzerrel, 200 db hókiflivel és fogalmam sincs hány darab kókusz kockával, mert a végére teljesen belezavarodtam a számolásba, de 3 hatalmas tálcát megtöltöttünk. :)