Látomás

A fodrozódó Duna tükrében felbukkant két idegen, mégis ismerős arc. Az egyik te voltál, a másik meg én magam. A ragyogó nap szikrákat szórt körénk, így lett belőlünk festménybe foglalt költemény. Mosolyunk lett a rím, szemeink ragyogása a mív, szívünk szeretete pedig a dallam, mi a művet összetartja. A szellő, mi hajad cirógatta, lágy ecsetvonás. Így lesz egy tökéletes látomás!

Látod! Ragyogunk! Fényes takarót húz ránk a gömbölyödő hold. „Hűvös az este lányok. Vigyázzatok, mert még megfáztok!” Ímígyen szólott a hold, mielőtt még magasabbra kúszott, hogy ne zavarja meg a kiteljesedő románcot.

Ama bizonyos dolgok állásáról éneklem vala….

A horizont fénylő bölcsőjéből fölkélt ama fényös, gyönyörűséges, hatalmas nap, hogy szikrázó sugárival ama gyarló embört megörvendeztesse vala. D vitamin, UV sugár bőrbe szívódván serkenti munkára a paraszt, s lelkesíti szerelemre a bohó kamaszt. A fényös nap ekképp rázza fel a gúnyáiban nyugvó tavaszt: „Talpra Koma! Vár már a lakoma! Emberek milliárdja ujjongva vár, nyomodban lenge ruhák suhogása jár. Kamaszos szívem is viháncolva száll, ifjúi hölgy forró csókját ízlelni már. Gyere már, csak erre kérünk! Bonts rügyet, hozz madár füttyös reggeleket, bárány felhőt kergető gyerekeket! Kamaszos szívem csak erre kér, lásd amott egy embör édes csókot ígér! Jer hát, hatalmas Tavasz! Bontsd ki végre szárnyaidat!”