Gyógyír

Ajánlott zene

Ajánlom ezeket a sorokat egy kedves barátnőm –Pici- párjának, s mindazoknak az útkeresőknek, akik még csak most barátkoznak azzal a gondolattal, hogy azonos nemű emberkét szeretnek. 

Több, mint 4 éve kezdődött. Két lány, és egy igen erős érzés, ami túl mutatott a a barátságon. Egy olyan világot tárt fel elénk, melyben minden puha, gyengéd, forró és tele van odaadással. Aztán ő hátat fordított, kifarcolt és egyedül hagyott ebben a MÁSVILÁGBAN. Először bármennyire is tetszett ez az egész, ki akartam szállni belőle, hisz én nem lehetek ILYEN. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Aztán telt az idő és egyre inkább beleragadtam ebbe az ismeretlen mégis csodálatos dimenzióba. Később mikor egy téli nap megismertem Őt, örökre megváltozott az életem. Csodának érzékeltem, akkor tán az is volt, de ma már inkább egy sorsszerű találkozásnak vélem. Mindegy is mi volt, akkor abban az egy napban, azon az estén csodás volt. A többi meg már nem számít. S aztán már nem volt visszaút. Nem tudtam, és nem is akartam meghátrálni. Tudtam, hogy ebben a csapatban akarok játszani, csak meg kell találnom azt a lányt, aki a csapattársam lesz a nagy játékban, az ÉLETBEN. De nagyon sokáig váratott a Kedves! És egyre nehezebben bírtam ezt. Hiányzott a társam, hiányzott, hogy öleljen, csókoljon, s ezért egy igen édes varga betű is került a történetembe. Egy hideg, huncut, forró évbúcsúztató. Eszméletlenül szégyelltem magam a történtekért,  hiszen soha nem voltam híve az egyéjszakás kalandoknak, még akkor sem, ha nem volt idegen az illető. De megnemtörténté tenni a megtörténtet, megváltoztathatatlanná tenni a megváltoztathatatlant nem lehet, így menni kellett tovább. A szégyen lassan halványult és tükörképem is lassan egész lett. Időm egyre fogyott a teendők sorában, így a hormonok csak félgőzzel dübörögtek a rügybontásra. aztán beköszöntött a gyönyörű nyár és hozott magával valamit. Igazi randikat, online romantikát, majd egy talányos lányt. S mire lehullottak az első levelek, megismerhettem a titokzatos lányt, aki később A LÁNYKÉNT vonult be a történelembe. Persze sok kimondatlan, leíratlan részlet van még, de nem is erről akart szólni ez a történet.

Hanem valami egészen másról. A gyógyíről és a boldogságról. Mert, mint minden rendes sztorinak kell egy csattanó és lehetőleg egy happy end, úgy ennek is lesz. De nem azért, mert reménykedő, optimista ember vagyok, hanem mert az élet így kerekítette ezt a szép históriát.

Földolgozni a tényt, hogy maradéktalan boldogságot, kerek életet találtál mások számára természetellenes módon?

Igen! Valahogy úgy! Nem könnyű, aki az ellenkezőjét mondja, az hazudik. Ámítás az egész! Ha erre az útra lépsz kedves idegen, tudnod kell, hogy a bejáratnál édes terhet vettél a válladra, melyet csak odaát tehetsz le, vagy max. ha feladod. De igazán akkor sem menekülhetsz előle. Örökre megbélyegzett leszel, nem tudsz mit tenni ellene. De valamit megtehetsz! Mégpedig azt, hogy értelmes, kulturált ember módjára, szeretetben éled az életed, s akkor majd kevésbé mocskol jogosan a társadalom. Egyéb varázsfogás nincs, ne is hidd! Szép lassan feloldoz a jó Isten, aztán te is önmagad, később talán a család is, s így élsz szép csendesen. Igazán sosem fogod elfogadni a másságod, de megtanulsz együtt élni vele, és ha kegyes az Úr, az élet, a sors, kihez mi, akkor ezt a harcot nem egyedül kell megvívnod, hanem egy odaadó társ oldalán.

S, hogy hol itt a happy end? Hát itt!

Én szerencsés vagyok! A világ legszerencsésebb nője, hiszen nem csak egy szerető társ mellett küzdhetek meg a mindennapokkal, hanem a nagy betűs TÁRS mellett. Igazán soha nem mertem elhinni, hogy eljön ő, de azért titkon nagyon bíztam benne, és nagyon vártam. Mára én megkaptam mindent, mit szerettem volna. Végig velem lehettetek, nyomon követhettétek küzdésem.  Most már lazán, egy kattintással tudnám törölni a blogom, de úgy döntöttem, hogy nem teszem. Lezárult életem egy igen fontos szakasza, de ezzel egy időben megnyílt egy másik. Mostantól írok, amikor úgy érzem, és mindezt azzal a nem titkolt céllal, hogy átadhassam a tapasztalataim azoknak, akik még csak most ébrednek rá, akik megtették az első lépéseiket és még tanácstalanok. Nem oktatás, pusztán megtapasztaltam jó magam is, hogy mekkora jelentőségük van ezeknek a személyes blogoknak. L baráti köröm java egy bizonyos bloggert olvasva tette helyre életét, fogadta el a másságát és tette meg első bizonytalan lépéseit. Mindemellett úgy érzem önmagam miatt is fontos ez! Úgy járok vissza a blogomra, mint a szülőotthonomba. Itt a második családom, itt vannak az emlékeim, itt van minden, aminek köszönhetően az lettem, aki most vagyok.

Köszönök mindent drága Blogocskám! Immár 4 éve együtt jóban, rosszban!

Képek forrása:  

http://ic.pics.livejournal.com/anchiktigra/18346223/701332/701332_640.jpg

 http://feelgood.ua/health/articles/meditatsiya-v-borbe-s-odinochestvom/

Trehány disznó!

Ajánlott zene

Az utóbbi időben, pontosítva ebben az évben eléggé elhanyagoltam a blogot. És sok olvasómat is. Mentségemre legyen szólva sok minden történt. Költözés, gép nélküliség, aztán internet nélküliség, és a „kedvencem”: munkanélküliség. De szó mi szó, a dologban nagyrészt benne van az is, hogy se kedvem, se erőm nincs most ezzel foglalkozni. Valami forr, valami változóban van bennem.

Magam sem tudom. Minden, ami eddig lázba hozott, az most egyszeriben ha nem is hidegen hagy, de nem tud lenyűgözni. Gondolok itt az írásra, és olykor a fotózásra, rajzolásra is. De ami a legrosszabb, hogy kommunikálni sincs kedvem. Begubózom a kis csigaházamba, és se facebook, se blog, se email. Semmi. Hogy miért? Nem tudom megmagyarázni. Csak egyedül szeretnék lenni. Átalakulni…ifjúból felnőttbe. Azt hittem már régen felnőttem. De…nem megy az olyan egyszerűen. Vannak lépcsőfokok, amit mindenkinek végig kell járnia függetlenül attól, hogy mennyire volt nehéz gyerek és tinédzserkora. Amikor eljön a külön költözés ideje, amikor magadnak kell megteremtened az anyagi hátteret az egy újabb lépcsőfok. Amikor a legfőbb kérdés az lesz, hogyan fizetem ki a lakbért, ha nincs munkám? Ezek olyan dolgok, amiket hiába tudsz, hiába élted meg esetleg gyerekként, de akkor, ott, amikor ezeket a kérdéseket neked kell megválaszolnod, az már más tészta.

Amikor ráeszmélsz, hogy pont annyi idős vagy, mint a szüleid, mikor születtél és kis gyerek voltál. S, hogy te vagy a soros. Hogy a szüleid, akik eddig óvtak, dédelgettek, és megmondták mit csinálj, egyre idősebbek lesznek, és jönnek a szokásos dolgok… Tudjátok, én ebbe nem akarok belegondolni. Nem akarok felnőtt lenni. Mindenféle hülyeséggel makacsul ragaszkodom a régi pozíciómhoz, de hiába a foggal, körömmel tiltakozás…az idő kerekét nem lehet megállítani. És ez megrémiszt.

Amikor kávés bögrével a kezemmel állok a konyha ablakban és őszinte mosollyal figyelem a parkban önfeledten játszadozó gyermekeket, arra gondolok, hogy de jó lenne, ha én is anya lehetnék. Aztán hideg zuhanyként jön a felismerés, hogy DE NEM MOST! Még ha minden feltétel adott lenne sem. Mert az azt jelentené, hogy tényleg felnőttem. Tévedés ne essék, nem a felelősséggel van bajom. Csakhát…időnként tényleg iszonyatos belegondolni abba,  hogy telik az idő. Hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen. Mindenki, akit szeretek minden nappal egyre idősebb lesz, aztán jön egy betegség és meghal. Aztán az én gyerekeim is felnőnek, megházasodnak, gyerekeik lesznek, és mire feleszmélek már én is megyek a tepsübe.

Tudom, hogy ez egy olyan dolog, ami ellen nem tehetek. Csak mégis ijesztő belegondolni….

Kép: 

http://hetek.hu/files/styles/cikk-belso-fekvo/public/images/2012/28/nagy_cip__.png?itok=jxhgJolR

3. szülinap

Ajánlott zene

Jó ideje készülök már írni valamit. Valamit rólam, a helyzetről, vagy akármiről. De… nálam az írás az nem egy tudatosan megtervezett dolog. Leülök a gép elé, megnyitom a word-öt, bekapcsolok valami zenét, és a muzsika nyitja ki szívem, és elmém kapuját, aztán indítja „munkára” ujjaim a klaviatúrán. Egy szépleányzó egyszer megkérdezte:  „ és mit fogsz írni holnap? „ Mire azt válaszoltam neki, hogy évértékelőt tervezek, de mindig a zene határozza meg, mi kerül valójában a virtuális papírra. Évértékelő helyett születhet bejegyzés a rénszarvasok nemi életéről is. Ki tudja? Gondolatok vannak, de azok úgy cikáznak, mint halak a vízben. A zene tereli és fogja össze a mondanivalót.

Már egy ideje tervezem, hogy újraolvasom a blogom összes bejegyzését, mint ahogy azt minden évben megtettem eddig. De valahogy most nem ment. Képtelen voltam rá, hiába nyitottam meg egyik, másik posztot. Olyan, mintha nem is ismerném azt a valakit, aki azokat a sorokat írta. Annyira távoli, drámai és itt-ott színpadias. No, nem becsmérelem, hisz részem az is! Pusztán ismeretlenül és néhol bután csengnek azok a szavak.

3 hosszú év! Bizony! 3 éve indítottam útjára eme blogot. Meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi ideig képes leszek viszonylag folyamatosan írni, és egyáltalán…fenntartani valamit. Akkor, amikor az első bejegyzés született 19 éves, első éves egyetemista voltam. Egy zöldfülű kölyök. Életem végérvényesen is fordulóponthoz érkezett. Belezúgtam a legjobb barátnőmbe, ami olyan terhet rakott a vállamra, amivel egyedül képtelen voltam megküzdeni. Elkezdtem tapogatózni, új dolgokat felfedezni…más világba, más dimenzióba kerültem. Hogy jól döntöttem e? Nem tudom. Most úgy érzem, hogy igen, nagyon is. De az őszinte igazság az, hogy a kétség mindig mardosni fog ott legbelül.

Butácskán, kutakodva botladoztam végig ezen a 3 éven. Milliószor süppedtem a sárba, aztán hirtelen repültem fel a sztratoszférába, hogy újra az aszfalton, vagy épp egy háborgó vulkán gyomrába landoljak. Sírtam, bömböltem ezerszer, mint egy éhes újszülött, és toporzékoltam is, mint a gyermek, akitől elvették a kedvenc játékszerét. Próbálkoztam ezzel, meg azzal, csináltam számtalan butaságot. Próbáltam „normális” lenni, ezért randiztam, pasikat hálóztam be, de mélyen, legbelül akkor is tudtam, hogy semmi értelme. Randiztam másként, mással, bújtam ágyba úgy, ahogy nem kellett volna. Ittam, buliztam, cigiztem, és minden olyasmit, amit a fiatalság egy bizonyos része, rétege művel. Szerettem, ragaszkodtam, akartam és „fojtogattam” Hogy csinálnám e másként? Persze! A mai eszemmel már számtalan dolgot tudnék jobban, okosabban, ügyesebben, de…akkor még tudtam, és ez így van jól!

Ma már észrevétlen 2014-et írunk, s egy új fejezet nyílik meg életem, és blogom könyvében. Ma 22 és háromnegyed évesen, immár diplomás munkanélküliként állok életem színpadán. Mosolyogva, könnyedén. Hogyan tovább? kérdezed. Ezt csak a jó Isten tudja. Álmok, tervek mindig akadnak, de a megvalósítás módja még, oly távoli és homályos, hogy csak sejteni tudjuk. Olyan ez, mint a puzzle! Mindig egy-egy újabb részletet sikerül összerakni, míg végül lassan, nagyon lassan elkészül a kép.

Ami biztos az az, hogy egy fejezetnek vége! Magam mögött hagyom a hagyományos értelembe vett diákéveket, és belépek a munka országába, hogy teljes értékű polgárként rójam a köröket nap, mint nap. Az igaz barátok száma jócskán leredukálódott, de akik maradtak, ők a kemény mag. A magánéletem sziklaszilárd, titokzatos mennyország. Révbe értem, és nap, mint nap őszinte boldogsággal hajtom nyugovóra fejem, amiért nem lehet eléggé hálát adni a jó Istennek!

Azt hiszem nem kell ettől több! Boldog új évet mindenkinek!

Fotó: http://molcso-rozika.blogspot.hu/2011/02/bibor-kataa-szinek-bennem-elnek.html

ÉLek

Igen, élek, megvagyok, létezek, jelen! – szólalt meg egy vékony hangocska a mélyből.

Hetek óta nem jártam a blogvilágban. Nem írtam,de nem is olvastam. Hihetetlen mennyi minden történik néhány nap alatt.

Számtalan ide való gondolatom volt a nyáron, de nem jutottam idáig…Pedig írhattam volna randiról, könyvekről, cikkekről, filmről, történésekről, magánéletről, barátokról, összefogásról, igaz szerelemről és még sok egyébről.

Újra itt volt, van augusztus, ki csöppet sem barát. Már szinte hagyomány, hogy ebben a hónapban mellém szegődik a frusztráció, félelem, kétség és a hatfokú iskolaundor. Ilyenkor kísért a múltam és azért kínlódok, mert nem akarok visszamenni ODA. Oda, ahol barátságok véreztek el, szenvedtek csorbát, ahol a bizalom kilehelte lelkét. Ilyenkor, lélekben toporzékoló gyerekké válok, akit hat lóval nem lehetne bevonszolni az almamáterbe. Pedig akárhogy hisztizek akkor is menni kell. ODA.

És írnom kellene IDE! Meg a barátoknak. 

Folytatás...

                   hamarosan!

Találkozás egy kedves olvasóval

Ajánlott zene B.P. ajánlásával :)

Van abban valami, amikor blog író és olvasó találkozik. Az olvasó helyzeti előnyt élvez, hiszen kapott már egy képet a bloggerről, de fordítva ugye ez nem mondható el. Feltéve, ha a kedves olvasó is blogger. Akkor ugyebár teljesen más a leányzó fekvése, akarom mondani a szituáció. :)

Mint ahogy az lenni szokott, kaptam egy üzenetet egy leányzótól, aztán gyorsan pörögtek az események. Facebook, sok-sok üzenet, aztán felvetette B.P., mert ez a művészneve a hölgynek :) , hogy mi lenne,ha…Aztán hamar jött a kivitelezés. :)

Szokás szerint álltam a tükör előtt és nem tudtam milyen stílusú ruházatot öltsek magamra. Legyek nőcis, vagy inkább a szokásos tinifiú style,vagy….? Végül a középutat választottam, bár így is csöppet srácosra, vagy inkább…melegre sikerültem a világos farmeromban,és a kisfiú teniszfelsőmben. :) :)  

Egy sima találkozáshoz képest a szívem a torkomban dobogott és iszonyatosan izgatott voltam. Korábban mentem, hogy legyen időm. A kocsi ablakában nézegettem magam,hogy jó e a hajam,és a smink is rendben van e. Aztán álltam a megbeszélt helyen és egyszer csak valami plattyant. Hát nem letojt egy madár? :) Szétnéztem, de nem láttam sehol, így gyorsba beszaladtam egy nagyáruház mosdójába,hogy rendbe tegyem magam. Aztán újra ki. Vártam, nézelődtem, de nem láttam sehol. Ha eddig nem voltam elég ideges, na most! Pláne mikor kiderült, hogy a megbeszélt épületen 4db spar felirat van. Na, és akkor lessem mind a négyet, hogy vajon hol bukkan fel a leányzó.

Hál Istennek hamar észrevételeztem, és határozott lépésekkel elindultam felé. És mikor mellé értem hihetetlen dejavú érzésem támadt. Amikor életemben először találkoztam valakivel, akit az internet révén ismertem meg, akkor is ugyanazon a szent négyzetmilliméternyi helyen találkoztunk,  és ő is telefonált, pont úgy, mint most B.P. :) Hamar túlestünk az oldódási fázison és egy üdítő séta után, kellemes környezetben folytattunk diskurzust. Csak úgy röpült az idő. B.P. tipikusan az az ember, akivel igazán jót lehet beszélgetni, és aki mellett nem érzed az idő múlását,csak mikor már mindketten dideregtünk. :)

Sajnos, vagy nem, de a lehető legjobb időpontot választottuk ki a találkozóhoz, ugyanis mindketten, de főleg én annyira fáradt voltam, hogy iszonyat hülyeségeket beszéltem, és rendre beégettem magam előtte. Habár mielőtt elindultam, meglestem az adatlapját, minden adatot raktároztam róla, mégis besültem a születésnapját illetően. Aztán megkérdeztem tőle, hogy nem gondolt e még arra,hogy blogoljon...mikor mindig elolvasom az új bejegyzéseit. XD Kicsit sem aláztam magam porrá. :)

6 vagy 7 óra beszélgetés után búcsúztunk el. Csak álltunk a kapualjban és jött az a tipikus feszültség. Aztán kaptam egy őszinte ölelést, és melegség járt át. Nem tudom miért, de még sosem esett ennyire jól egy szimpla, baráti ölelés. :)

S mivel ilyen jó volt a közösen töltött idő, így a találkozás mindenképpen folytatásért kiáltott.  Viszonylag hamar kontráztunk. Megint egy adag tömény hazugsággal indítottunk otthon mindketten. Mielőtt elindultam, megint szörnyen izgultam, pláne mert nem is tudtam pontosan hova is megyünk. A kocsit egy étterem parkolójában hagytam a lakásunktól pár km-e, majd átszálltam hozzá. Végre megtudhattam, hogy vezet. Már kíváncsi voltam. :) Az előző találkozás is jó volt, de ezt imádtam. :) Talán azért, mert szeretek kocsikázni, csak úgy menni a vakvilágba. Aztán szeretem a hegyeket, az erdős útszakaszokat. Nagyon találó volt az egész. Na, meg ahogy vezet….:) Nőt még nem láttam így vezetni. :) Na nem azért,mert rossz volt! Épp ellenkezőleg! :) Nekem is hasonló stílusom van, és szeretem, ha egy nő is megmutatja, hogy mit tud. Nem túl hivalkodóan, nem felelőtlenül,de dinamikusan, tempósan. Na és az az íves kanyar! Lenyűgözött! :)

Délután volt mikor útnak indultunk, és tizenegy óra körül szálltam ki a kocsijából a hűvös éjszakába, hogy elinduljak haza. Otthon halkan osontam be az ajtón, és bár kicsit dolgozott bennem az ideg, hogy hazudnom kell, azért a széles vigyor kiült az arcomra.

Jó érzés volt, hogy kiléptem az álarc mögül, és végül megvalósulhatott a találkozó. Pedig először nagyon féltem, mert viszonylag közeli városban „lakik” bizonyos időszakonként, és nálam az ilyen ki van csukva alapból. De nem bántam meg, hogy felfedtem magam. B.P. egy roppant aranyos, humoros, attraktív,  jófej leányzó, akivel szinte azonnal megtaláltuk a közös hangot. Remélem megmarad a kapcsolat,és lesz még hasonló alkalom. :)

A blog

Ajánlott zene

Mint már többször említettem kétségeim vannak a blog kapcsán. Írtam is róla, feltettem a nagy kérdést, de csak négy embertől kaptam visszajelzést, amiből csak egyikük mondta határozottan, hogy maradjak.

Osztottam, szoroztam, gondolkodtam. Az is jelzés értékű, hogy nincs visszajelzés, de … de! Túlságosan szeretem a blogom, és sosem gondoltam volna, de az írást is megszerettem. Mindezen felül a leghatásosabb problémakezelő módszeremmé vált. Már, ha nem is konkrétan a gondom írom le, csak valami elvont maszlagot, amiből csakis kizárólag én tudom, hogy mi is a valódi jelentése…már megkönnyebbül a lelkem. Így…

…maradok. Rosabella Sanchez marad, és ír. Könnyeket és mosolyt csal az arcokra, derűt és agybajt varázsol, amerre csak jár. A blogolás életem részévé vált, amit csak azért nem fogok feladni, mert megtalálhatnak. Kockázat, de úgy döntöttem vállalom mindezt és csinálom tovább. Lehet, hogy az eredeti koncepció mellett maradok, és szép lassan, egyszer csak kikopnak a konkrét magánéleti bejegyzések, de az is lehet, hogy nem. Majd az élet hozza, hogy mit is kell tennem.

Az, hogy több levelet is kaptam olvasóimtól, melyben elmondták, hogy szeretik az őszinte gondolataim, a bejegyzéseimből sütő érzelmeket…mindezek ösztönöznek a folytatásra, és egy picit el is hitetik velem, hogy már nem  egy kíváncsi, okoskodó kölyök vagyok a nagyok gyűrűjében. Célokkal, gondolatokkal, érzésekkel teli fiatal nő vagyok. Az pedig, hogy a szemetek láttára küszködtem végig egy hatalmas fejlődési folyamatot, talán másoknak is –újdonsült leszbikusoknak, fiataloknak és bárkinek – segítségére lehet. Bejegyzéseimből szépen kirajzolódnak az élet hullámhegyei és völgyei, ahogy az is látszik, hogy mindig van feljebb, mindig van jobb, mindig van fény. Van szerelem, van ármány és van szakítás. Van csalódás, fájdalom, aztán újból van öröm és boldogság. Igenis van kétség és gyötrődés, de létezik a kiegyensúlyozottság és a harmónia is. Ha nem hiszed, figyeld meg az életed, a szomszédét, a barátaidét…vagy csak olvasd végig ezt a blogot.

Végezetül két idézet, mely tőlem szebben összefoglalja, amit most érzek:

„Amikor azt mondod: "Feladom!", gondolj arra, hogy ilyenkor másvalaki azt mondja: "Egek, micsoda lehetőség!"”  /H. Jackson Brown/

„A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.”  /Muhammad Ali/

Fotó: http://keppu.deviantart.com/art/Lucid-Dream-181100473 by keppu

Információ dózis

A hóhelyzet miatt 5 kerek napig nem volt internetem, így számtalan új információról maradtam le. Komolyan mondom, hogy máskor hónapokig nem történik annyi minden, mint most 5 nap alatt. No, nem mintha nem élveztem volna, hogy nincs semmilyen torzító hatás. Jó volt gyertyafényben összekuporodni a szőnyegen, puzzle-özni, mint egy 10 éves, segíteni az időseknek havat lapátolni, és csak úgy elleni a melegben. Áram és net nélkül.

Jobb volt ez, mint visszatérni a napi vérkörbe…

…10 perc alatt kaptam olyan töménységű információ dózist, aminek köszönhetően sikerült kiábrándulni két olyan emberkéből is, akiket ELÉG jól ismerek. Nem hiába mondta Kicsi Csoda: A nők veszélyes állatfajták. Igaza volt. Dráma, csalárdság, összevisszaság. Eddig voltak gyengéd érzéseim, melyeket virágként nevelgettem, dédelgettem magamban, de most jobb lesz ezt jegelni egy darabig, és másfele orientálódni. Nincs nagy csalódás, nincs nagy dráma, csak koppantam,hogy: „Nini! Ő sem az, akinek gondoltam.” Ennyi! Megint tanultam valamit, amit majd hasznosíthatok később.

Belevetem magam a munkába, mert az most van bőven. Hál’Istennek. Egy jó darabig nem fogok unatkozni, aztán meg meglátjuk mi lesz. Azt mondják a felhők mögött ragyog a nap! ;)

Minek neked ellenség, ha barátaid is vannak?!

Nos a téma egyszerű,és nem is újdonság, hisz már volt terítéken. Pusztán újból előjött, és felkavarta bennem az állóvizet. Igen, a szexuális hovatartozásom, a blog és a szobatársaim kérdése.

Az első pillanattól fogva tudom,hogy tudják a tikom. Valahol legbelül azzal is tisztába voltam,hogy a nagy cirkusz is azért volt…mert én a nőket szeretem.  Aztán mondvacsinált okokat előhozva,átrágva „helyre tettük” a dolgokat, elcsitult a vihar. Röpködtek a mosolyok, átbeszélgetett esték, délutánok és látszólag már minden rendben. Mégis, szinte finom, lehelellet vékony selyemként borult ránk az a súlyos titok…az én titkom. A titok, melyet senkinek nem kellett volna megtudnia, mely pont elég nehéz lett volna úgyis, hogy csak az én szívemet rágja. De nem. Most már legkevesebb – óvatos becsléseim szerint is -5 olyan ember tudja a dolgot, akinek nem állt szándékomba elmondani, vagy ha igen, akkor én akartam és nem mástól, máshogy kellett volna megtudniuk.

Nem az zavar leginkább, hogy tudják, hanem az információszerzés mikéntje. És az, hogy ilyen etikátlan módon, sunnyogva, áthágva minden illemszabályt szereztek tudomást az én szexuális irányultságomról csak egy dolog. Mint összeraktam a képet ez korántsem volt ennyire egyszerű, és merült ki ennyiben. Sokkal piszkosabb ez az egész ügy, mint elsőre gondoltam. És hab a tortán,hogy mindezek tudatában most minden olyan, mintha ezer éves barátnők lennénk. Képmutatás a köbön. 

Aki ismer, és aki csak a blog kapcsán szerintem az is tudja,hogy nem vagyok egy vérszomjas bosszúálló, de azt hiszem, és tudom,hogy ez nem maradhat megtorlatlanul. Az életem egy igen fontos kérdésével dobálóznak emberek, be sem látva tettük súlyát. Nem lesz hollywoodi jelenet, dráma, hajtépés, ruhák elégetése…hanem valami sokkal mélyebb és komolyabb revans következik. Ami méltó hozzám, és kellőképpen teszi helyre a dolgokat. Még az sem érdekel,hogy lehet az érintettek is olvassák. 

A másik aggodalmam a blogom. Már az első perctől kezdve féltem, hogy milyen lesz nyilvánosan kiteregetni az életem, de óriási szükségem volt az írásra…mondhatni ez mentette meg az életem és tett helyre. Viszont amennyi jó dolgot hozott, annyi rettegés, kétség is járt vele karöltve. A blog miatt derült ki az L-ségem. Sokat töprengtem a létéről, avagy elpusztításáról…de nem jutottam még konszenzusra. Szeretem a blogom, szeretek írni, és végtelenül örülök, hogy ennyien olvassák…annak meg végképp,hogy barátokra is szert tettem általa. De sajnos egyre veszélyesebb rám nézve. És bármennyire nehéz, de ki kell mondanom, hogy ez így, ilyen formában sajnos nem maradhat. Két lehetőség létezik. Vagyis három. 

1 1, Elpusztítom, ergo törlöm, és soha többé nem létezik Rosabella Sanchez. (Hiába a névváltoztatás, arculatmódosítás így is megtaláltak. )

2  2,   A blog és vele együtt Rosabella Sanchez is marad, de csak zártkörűen, nem nyilvánosan. ( Ez jó ötlet, de akkor nagyon sokan, akik láthatatlanul olvasnak nem fognak tudni hozzáférni a bloghoz. Ezt pedig nem szeretném.)

3  3, Rosabella Sanchez magánélete zártkörűen folytatódna tovább, a nyilvánosság előtt pedig inkább könyvekről, filmekről, versekről, zenéről, az L életet segítő témákról, érzésekről lenne szó.

Mivel végtelen örömmel tölt el, hogy számtalan embert érdekel a blogom, visszajár, vagy rendszeresen olvas, így tényleg szeretném kikérni a véleményeteket. Az is elég,ha csak névtelenül írtok, de tényleg szeretném, ha kommentben, vagy mailben leírnátok mit gondoltok a témával kapcsolatban, és esetleg jeleznétek ki olvasná zártkörűen.

Ami leginkább rosszulesik, hogy az érintettek nem is tudják  mekkora fájdalmat okoztak a szerintem általuk csak viccnek, hülyeségnek definiált cselekvésükkel. Helyrehozhatatlan károkat okoztak, de ezáltal megtanultam, hogy nem fogok maradéktalanul senkiben  megbízni bármennyire is vagyunk egy hullámhosszon, és bármennyire is szimpatikus az illető. Tudom, ez azzal kitolás, akinek esetleg tiszta szándékai lennének felém, de nem engedhetek meg még egy ilyet. 

Nem borultam ki, nem törtem össze, mint anno. Már jóval erősebb vagyok lelkileg, a meditáció nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne veszítsem el a fejem, és ne zuhanjak össze. De tudom, hogy ez nem maradhat így, ezért továbbra is tűzben edzem a lelkem, az elmém és a testem, hogy méltóképpen tehessek pontot az ügy végére. Meg kell tanulniuk, hogy nem lehet így játszani senki magánéletével, érzéseivel. Egyedüli szívfájdalmam, hogy talán most még nagyobb szükségem lenne egy társra, aki megszorítaná a kezem, és szeretetével erőt adna harcomhoz. De valamiért egyedül kell végigvinnem, így ezt fogom tenni.

Jó tanácsként mondanám régi önmagamra hajazó naivka, óvatlan leányzóknak és fiúcskáknak, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat, de ne bízz meg bennük annyira, mint önmagadban!  Mindig tartsd nyitva a szemed, és soha ne légy óvatlan, figyelmetlen! Soha ne hagyd őrizetlenül számítógéped, telefonod, tableted, leveleid, bármilyen, a magánéleted megsértő személyes tárgyadat! És még egy gondolat útravalóként : Aki a legszimpatikusabbnak tűnik, leginkább próbálja elnyerni a kegyeidet, azzal vigyázz a leginkább! Az esetek legnagyobb százalékában nem tiszták a közeledési szándékai. 




Fotó: http://tkshunor.blogger.hu/2012/01/13/kepvihar