End of the part

Ajánlott zene

Darabokra hullik a családom, darabokra hullik az életem, és senkim nincsen, akinek a vállára hajthatnám a fejem.

Le sem tudom írni milyen érzések kavarognak bennem, amikor távol vagyok az „otthontól”. A folyamatos rettegést, hogy nem leszek ott, amikor szükség lenne rám, nem tudok semmit tenni, hogy megvédjem őket. Azt az átkozott érzést, amikor remegő gyomorral, és reszkető kézzel nyitok be az ajtón, mert iszonyatos erővel kísért a kép, hogy egyszer vérben fagyva találok rájuk… Az érzés, amikor a kínzó lelkiismeretemmel állok szemben, hogy vajon mindent megteszek e, ami tőlem telik. De mit tudnék én, a pihesúlyú, pöttöm, védtelen nő tenni? Mivel tudnám megvédeni őket? Hogyan tudnék új, boldog életet biztosítani nekik?

Habár nem vagyok ribanc, nem élek kétes életet, nem bújok senki ágyába, nem élek droggal, nem vagyok alkoholista, nem élek tipikus egyetemista életet és sorolhatnám, mégis…megrémisztenek belső gondolataim, megbénít a félelem és kísért a fájdalom, hogy egy olyan embert bántottam, aki … Rettegek még a gondolattól is, hogy egyszer nem bírom tovább és olyat teszek, amit soha, de soha nem tudnék józan ésszel megtenni, és ami a legfőbb bűn. Tudom, hogy alaphelyzetben képtelen vagyok rá…de….amikor …eljön újra az a pillanat, hogy a saját arcomat kell odatartanom, hogy ne a többiek kapjanak…lehet, hogy elborul az agyam és képtelen leszek a valóság talaján maradni. 

Nem gyűlölöm, nem utálom, de a folyamatos félelem megbélyegez. 

Nem akarok többé érezni. Nem akarok emberi lenni. Terminátorként, gépként kellene élnem. A családi kötelék túl erős, túl fojtogató. Égeti a bőröm. A szerelem? Nevetséges. Megcsalnak. Magyarázat nélkül elhagynak. Meg akarnak erőszakolni. Elhagynak egy pasiért. Zárdába akarnak zárni. Megalázok. Bántok. Kísértek. Gyötörnek, én is gyötrök. Apró örömök? Lehet, hogy már késő.  A bennem élő gyermek zokog, haldoklik…

Darabokra hullik a családom, darabokra hullik az életem… és mégis mosolygok. Ha hagynám, lehúzna. Ha hagynám, elátkozna. Ha hagynám, nem lenne többé életem. 

De nem hagyhatom!

0-100 OR 50-50%*

Nincs is annál rosszabb, mint amikor egyetlen telefonhívástól függ a jövőd egy igen fontos része. Egyetlen hívás, melytől úgy rettegsz, hogy inkább hetekig, hónapokig húzod, halasztod a dolgot, mert félsz attól, hogy megtudod az igazat. Félsz, mert lehet örömkönnyekben fogsz kitörni a boldogságtól, de benne van a pakliban az is, hogy meghasad a szíved és óriási veszteség fölött fogsz állni üresen, összetörve. 

Nem spilázom túl, minden pontosan úgy zajlik a hétköznapokban, mint bármikor máskor, csak épp a lelkem időnként összerándul, felismeri a helyzet fontosságát és mélységét. Ilyenkor átveszem a lehetőségeket és inkább várok tovább. Mindig is ilyen voltam, ha egy komoly, sorsfordító dolog előtt álltam. Képtelen vagyok határozottan, gyorsan cselekedni. Nem azért, mert szeretek kínlódni, sokkal inkább azért, mert tudom, hogy ott lebeg a pallos a fejem fölött és nem tudhatom, hogy le fog e csapni, vagy sem.

Szóval, mint sok más esetben most is tudom mi a helyes lépés, csak épp képtelen vagyok rá, hogy megtegyem. Még dédelgetem, szeretgetem a reményt, aztán majd csak lesz valami. 

Egyébként egyetlen biztonságot nyújtó dolog van ebben a történetben: …egyfajta belső kényszer, megérzés, hogy nem véletlenül érzem azt, amit. A történet eleje, közepe és az sem volt véletlen, és okkal kellett történnie …

Nagy levegő…kifúj…nagy levegő… és nagy mosoly!

*BY Fetisa

élet

Sokat töprengtem, de aztán mégis amellett voksoltam, hogy közzé teszem ezt a posztot. Az élet újfent tanítani akar, hiszen olyan helyzetbe kerültem, amibe előtte még soha. Vagyis pici gyermekként volt már rá példa, de a jelenlegi mégis más…Más, mert felnőtt emberként másként nehezedik rám, plusz ezer más teher is nyomja a vállam, a lelkem.

Első körben ki kell mondanom, és nem lefojtani, hogy bizony szar helyzetbe kerültünk anyagilag. De a legeslegrosszabb az, hogy Anya néz rám, mintha valami Megváltó lennék, én meg nézek rá és széttárom karjaim: Fogalmam sincs! Őszintén nem látom merre. Persze elkeseredve nem vagyok, mert tudom, hogyha akarok valamit, azt el fogom érni, bármi történjen is. Amíg egy nagyszerű ember arcának ragyogása, óriási bátorsága, és hatalmas szíve velem van lelkemben, elmémben, addig nincs az az akadály, ami eltántoríthatna. Fülembe csengnek szavai, miszerint vannak olyan lépések az életben, amiket meg kell tennünk, függetlenül attól, hogy elég bátrak vagyunk e vagy sem. „ Bizonyos dolog nem bátorság kérdése.” Az a szitu, hogy bár munkalehetőség van, de elég veszélyes még odajutok, és szinte kizárt, hogy össze tudnám egyeztetni a sulival.  Szóval sakkoznom kell még picit, de ha más nincs, felmegyek Pestre escort lánynak. XD Csak viccelek, kínomban most csak ennyire futja. 

Lelki síkon talán annyit tudnék mondani, hogy még mindig gyakorlom a pozitív gondolkodást, habár közel sem úgy, mint eddig. Még mindig nem cigizek, és fura mód közelebb kerültem Istenhez. Apámat sem gyűlölöm, nem vádaskodom, hisz nem vagyok én igazságosztó, azt a fentiekre bízom. Hálás vagyok neki az életemért, és ha ő nem viselkedik így, akkor soha nem ismerhettem volna meg, hogy milyen csodálatos egy nő csókja, szerelme.

A párkapcsolati házban fura kettősséget érzek. Néha eluralkodik rajtam a kínzó gyötrődés, éjszakánként vádolom magam mindenért, ami történt, és persze azért is, mert nem tettem túl határozott lépéseket, hogy bármi változzon. Másrészt mégis eláraszt egy belső nyugalom, mert tudom, hogy ez a jó pár egyedül töltött, fájdalmas hónap a fejlődésemet szolgálta, és hamarosan minden rendben lesz.  Néha a félelemtől földbe gyökerezik a lábam, mert tartok attól, hogy egyedül, szerető társ, és család nélkül fogom tölteni fiatalságom, és idős napjaim. De…mégis…egy aprócska résen keresztül derengő napfény tölti meg szívem, mert érzem, hogy úton a boldogságom. 

Bugyuta remények, olcsó kapaszkodók? Nem hiszem. 

Fotó: http://indafoto.hu/dino/image/16658745-701f556e

Most gondoljatok bele, hogy milyen állapotban vagyok

amikor ilyen verset olvasok:

William Wordsworth - Tünemény

Mikor először tűnt elém,
drága volt, mint egy tünemény,
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze ő legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.

De többször látva: látomány
volt ő, és mégis földi lány.
Lépése szűzi és szabad.
Házias minden mozdulat.
Alakja nyájas, tiszta fény.
Nyomában emlék és remény
kelt: mivel ő sem állt a szív
mindennapi és primitív
éhei, kis búk, örömök,
csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.

Azóta híven nézem őt,
s lesem élete ütemét.
lelket lélegző drága lény:
útitárs a Halál felé.
Szilárd ész, gyengéd akarat,
szívós erő halk báj alatt.
Valódi asszony, jó s igaz,
intés, parancs, derű, vigasz.
Asszony, és mégis valami
fényt érzek, ami angyali...

és amikor ilyen zenéket hallgatok:

magyarul:

Jól esik tobzódni a saját vágyaimban...
                ...úgyis csak az van nekem. De erről már csak én tehetek.

A sztráda ördöge

Brutális élményben volt részem a hétvégén. Épp egy hosszú útról tartottam haza elég nagy tempóval. Felüljáró teteje, éles kanyar, 96 km/h, kora esti sötétség, épp leszálló köd. A zene dübögött, hogy el ne aludjak, mert iszonyat fáradt voltam. Először fel sem tűnt, azt hittem a rádióból jön ez az éles, sivító hang. El kellett telnie néhány másodpercnek, mire rájöttem, hogy nekem dudálnak. Hirtelen, pici riadalommal néztem széjjel, hogy mégis mi lehet a másik gondja. Néztem jobbra, néztem balra, de nem láttam semmit. Majd amikor belepillantottam a visszapillantóba egy szempillantás alatt uralkodott el rajtam a pánik, és értettem meg mi is a helyzet. Mindössze annyit láttam, hogy egy szürke, óriási kocsi van a seggemben, de úgy, hogy szinte már majdnem összeért a két lökhárító. Folyamatos kürtölés mellett egy pillanatra sem szakadt le rólam az önelégülten, és meglehetősen ördögien vigyorgó harmincas fickó. Meghűlt bennem a vér és nem tudtam mit csinálhatnék. Először arra gondoltam, hogy én is rádudálok, vagy bemutatok neki, de nem mertem. Így gázt adtam, és már 110-el vettem be az éles kanyart. 

Aztán egy lökést éreztem, majd irányjelző nélkül elsuhant mellettem, és bevágott elém. Remegett kezem-lábam, fogalmam sem volt mit tehetnék. Attól tartottam, hogyha bármit is csinálok letol az útról, vagy kiszállnak. Mert később rájöttem, hogy tele volt a kocsi mindenféle korú, kigyúrt pasikkal. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy ebben az autóban nincs belső zár, így menet közben nem tudtam magamra zárni az ajtókat, szóval simán kirángathattak volna. Persze azzal, hogy megelőzött nem ért véget a történet, mert az előttem álló 1 km-es szakaszon továbbra is szórakozott velem. Miután kicsit megnyugodtam, mindenképpen el akartam tűnni ebből a szituból, így gázt adtam és a párhuzamos sávban elhúztam a fickó mellett. De az nem hagyta annyiban, hanem ő is sávot váltott és bevágott elém úgy, hogy majdnem beleszaladtam hátulról. Ezután átsoroltam, de sajnos ő is ezt tette és újfent mögém, majd elém állt. Ha egymás mellé kerültünk nagy vigyorogva húzta rám a kormányt, ami azért jelentett gondot, mert mellettem már a szalagkorlát futott, úgyhogy nem tudtam volna hova lehúzódni. Végül egy piros lámpa mentett meg, mert a pasi átment előttem a sárgán, én meg lemaradtam. Hála a jó Égnek! Sajnos a rendszámot nem láttam, de azt tudom, hogy külföldiek voltak. (Az országot most nem írnám le.) 

Rendesen berezeltem az tuti. Még akkor is remegett a lábam, amikor hazaértem. A fél évtized folyamatos vezetés során sok mindent tapasztaltam már, de ilyet még soha. Tudtam, hogy bizonyos népségek piszkosul türelmetlenül, és habrigán vezetnek, de ez, hogy szándékosan akart jóformán letolni az útról, azért több a soknál…