Életjelek

Picit elvesztem itt az éterben, de csak azért, mert élem a felpörgött életem. Van, hogy egyszerre három helyen kellene lennem, de olyan is előfordul, hogy minden pillanatom be van táblázva és logisztika nélkül szinte képtelenség lenne létezni. Persze ez nem panasz, hiszen nagyon is örülök ennek, és élvezem, hogy mindig történik valami…az esetek nagy részében jó dolog. Néha meg nem egészen jó...

Hétfőn kb. simán beléphettem volna az  Aztán jött Lola című film főszereplőjének cipőjébe, olyan szerencsétlen napom volt. Reggel nem fogadtak a gyakorlaton, úgyhogy elindultam haza, de nem jött a busz, így 4,5 km-et gyalogolnom kellett. Félúton jött a busz, felszálltam, utaztam kicsit. Majd újabb 2km-es séta után csurom vizesen hazaértem, és a kapuban rájöttem, hogy nincs lakáskulcsom. Minden cókmókommal átmásztam a kerítésen és fejvesztve azon görcsöltem, hogy hogyan is tudnék bejutni a lakásba. Rájöttem, hogy a garázs nyitva van. Gyorsan magamhoz vettem néhány szerszámot, és megpróbáltam szétszerelni a zárat. De rossz betörőnek bizonyultam, mert nem sikerült. Kétségbeesetten vizslattam az ablakokat, ajtókat, de sehol nem tudtam bejutni a házba. Így a dühömet az ártatlan boxzsákon vezettem le. Habár nem volt nálam sem a bandázsom, sem a kesztyűm, de ez, akkor nem jelentett gondot. Nem éreztem, hogy fáj, csak ütöttem és ütöttem, míg fel nem tűnt, hogy össze-vissza véreztem a zsákot.  Aztán, mikor kicsit lenyugodtam rájöttem, hogy nálam a laptopom, internet is van, szóval simán elüthettem volna azt a 3 órát, amíg hazaértek a többiek. Fene a fránya idegbeteg fejem. 

Aztán, miután túltettem magam az első sokkon, előbújt az addig is jelenlévő, de picit háttérbe szorult izgalom, idegesség. Majd jött a hír.

Ezután már nem volt lelki erőm írni, hiába nyitottam meg a bejegyzéskezelőt. Habár nem velem történt a dolog, mégis személyes „sérelemként” éltem meg mindazt, ami történt. Egyrészt azért, mert közel áll hozzám Fetisa és az ő kis családja, és tiszta szívből szerettem volna, hogy megnyerjék a pert, és végre helyrekerüljön az életük. Másrészt „leszbikus”nőként, és leendő anyaként is bíztam abban, hogy végre a szexuális hovatartozás nem lesz elmarasztaló ok egy gyermek elhelyezési perben. Harmadrészt, leendő szakemberként is dühít, hogy a nyamvadék bíróság nem a gyerek érdekeit tartja szem előtt.

Aztán bekövetkezett a legrosszabb, és most ezt fel kell dolgozni. Elsősorban az érintetteknek, meg persze mindenkinek, aki hitt abban, hogy lehet másként is.