Agyserkentő!

Kihagy az agya? Tanulnia kellene, de nem megy???  :)))

Azt hittem meghalok. Egész nap nem volt időm tanulni, este meg már nem sok agykapacitásom marad. A tételek felett görnyedtem, de nem igazán fogtam fel mit is olvasok. Ekkor egy égtelen nagy zajra lettem figyelmes. Kicsapódott a nappali ajtó, és persze Tesó max hangerőn bömböltetett valami friss populáris zenét. Épp felé közelítettem, hogy jól leteremtsem, hogy: „Azta terembuládat te rongy kölök, hát nem vagy másra tekintettel!”, mikor is felfigyeltem Pitbull és KESHA szerzeményére. Valahogy jó kis pörgős, olyan zumbás. Rögtön megindultak a lábaim, és amolyan táncosan, zumbásan aerobic lett belőle. Végig ugráltam a számot, aztán, youtubon újra elindítottam, és még 3x mozgolódtam rá. Az első kettő zumbás valami lett, a második kettőn meg guggolás, fekvőtámasz, hasprés, vádli gyakorlat. 

Úgy felpörögtem, hogy most meg már azért nem tudok tanulni, mert nem lehet lelőni. Ugrálok körbe-körbe a lakásba a számot hallgatva. Mindenesetre már tudom mi az ellenszere a nyomott, agyzsibbasztó állapotnak. :)

Szerintem még megtámadom a súlyzóimat, lenyomok egy gyors edzést, zuhi, kávé és még egy nagy HAJRÁ!!!

Ajánlom eme két számot az esti edzéshez szeretettel! Jól lehet rá ugrabugrálni! ;)

ÉLek

Igen, élek, megvagyok, létezek, jelen! – szólalt meg egy vékony hangocska a mélyből.

Hetek óta nem jártam a blogvilágban. Nem írtam,de nem is olvastam. Hihetetlen mennyi minden történik néhány nap alatt.

Számtalan ide való gondolatom volt a nyáron, de nem jutottam idáig…Pedig írhattam volna randiról, könyvekről, cikkekről, filmről, történésekről, magánéletről, barátokról, összefogásról, igaz szerelemről és még sok egyébről.

Újra itt volt, van augusztus, ki csöppet sem barát. Már szinte hagyomány, hogy ebben a hónapban mellém szegődik a frusztráció, félelem, kétség és a hatfokú iskolaundor. Ilyenkor kísért a múltam és azért kínlódok, mert nem akarok visszamenni ODA. Oda, ahol barátságok véreztek el, szenvedtek csorbát, ahol a bizalom kilehelte lelkét. Ilyenkor, lélekben toporzékoló gyerekké válok, akit hat lóval nem lehetne bevonszolni az almamáterbe. Pedig akárhogy hisztizek akkor is menni kell. ODA.

És írnom kellene IDE! Meg a barátoknak. 

Folytatás...

                   hamarosan!

A gondolat ereje

Egyre jobban vagyok lelkileg, bár tudatosan nem siettetek semmit, hagyom a dolgokat szépen csordogálni, hagyom kiforrni a fájdalmat, majd szépen lassan elengedni. Az író terápiámmal nem úgy haladtam ahogy szerettem volna, mert kb. 200 oldalra rúg a beadandóim oldalszáma, tehát nem unatkozom...és igazából gondolkodni sincs időm, így aztán csak vagyok. Lelkem viszont hangolom a karácsonyra, zenékkel, ma pedig húzást csináltunk egymás között - igaz, hogy egyetemisták vagyunk, de hiányzott a feelingje ennek az egésznek, és ráadásul kikötöttük, hogy csak is kizárólag kézzel készített ajándékkal lehet kedveskedni a másiknak. Úgyhogy jó lesz.

De amiről ma írni szerettem volna, az egy csodaszép pillanat, az élet apró öröme, ahogy mondani szokás. Picit kísértem ki a buszhoz, megvártam míg felszállt, majd elindultam a koliba. Teljesen váratlanul bevillant egy kép, ahogy kint hóvihar, bent a szobában kellemes meleg. Mi meztelenül fekszünk egymás mellett, én pedig Pici fölé hajolva óvatos, gyengéd mozdulatokkal simogatom, cirógatom teste minden porcikáját, és tekintetem gyönyörtől sugárzik, ahogy rá nézek, s elveszek szeme kékjében. Aztán lágyan, apró csókot lehelek ajkára, s érzem, hogy jó helyen vagyok. Miközben ezt láttam magam előtt, egy picinyke mosoly ült ki az számra, és ekkor .... elkezdett havazni. :) Lehet más kinevet, és úgy gondolja, hogy ez semmiség, de nekem felért egy csodával. Az élet aprócska, megfoghatatlan csodája!

Kapcsos könyv

Egy teljes hét telt el legutolsó bejegyzésem óta. Sok idő, de mégsem elég. Elérkeztem eddigi életem azon pontjához, amikor már véget kell vetni a múltnak, meg kell küzdeni a mával, és üdvözölve várni a holnapot. Mindig megkapom, hogy ne panaszkodjak - hisz ez csak az -, mindenkinek megvan a maga baja, de most, egy kezelésen túl, és fogadott családom gondolatébresztő sorai után úgy döntöttem, hogy kineziológiai, pszichológiai kezelésen, baráti beszélgetéseken túl, újra íróterápiába kezdek. Csak kicsit másként, mint eddig.

Vettem egy vastag füzetet - bár bőr A/4-est akartam, de sehol nem találtam - s minden nap írok bele valamit, s azt, és minden érzésem itt a blogon is megosztom. 

Most látom csak, hogy mit össze vinnyogtam, kínlódtam egy kihűlt, halott kapcsolatért, mikor az élet e nélkül is nehéz, és az, mindehhez csak gyerekjátéknyi fájdalom, és hányan vannak még ettől is rosszabb körülmények között.

Jelentem Kedves Olvasóimnak, hogy a rossz, ártó gondolatokat nagy nehézségek árán leküzdöttem, kitoloncoltam a fejemből, és ÉLNI AKAROK, méghozzá egy KEREK, EGÉSZ, NORMÁLIS, HARMONIKUS életet. Úgy érzem a legjobb úton járok, hisz felismertem, hogy ezzel egyedül már nem tudok megbirkózni, a baráti beszélgetések kevésnek bizonyulnak, és már igénybe is vettem egy kineziológus segítségét. Jövőhéten újabb, más, pszichológiai jellegű kezelés, terápia következik. Jah, és folyamatos írás.

Közben nyakamon a beadandók és két munkalehetőség, álmaim munkái, és vissza kell utasítanom, mert a suli rovására menne,nem tudom együtt vinni mindezt...belátom, TÚL sokat vállaltam magamra, és még ott van Pici is, akiből egyenlőre úgy tűnik, hogy egy igaz barát lesz, akire mindig számíthatok. Vagy több? Franc se tudja, de nem is számít. Csak az, hogy van valaki mellettem...jóban és rosszban is. Semmi egyéb.

Tudom, hogy nem maradok magamra a gondjaimmal, van aki meghallgat, s bár Ő nem igazán kultiválja a "felesleges" érintéseket, érintkezéseket - vagy csak a barátnője miatt -, de jó érzés a közelében lenni, és ezért érdemes felkelnem reggel, bármekkora mennyiségű szart tartogat is a nap.

Nagy valószínűséggel nem rakható össze a mozaik, vagy mégis? Nem tudom, holnap kifejtem, de ma már nem megy.