Nyári üzemmód

Ajánlott zene

Rég volt már, mikor utoljára bejegyzést írtam. No, nem azért, mert nem lenne ihlet, nem történne semmi. Épp ellenkezőleg! Túl sok a történés,és túl kevés az a 24 óra.

Mára már egészen biztos, hogy a nyárra főállású anyapótló lettem, ami bizony a sok öröm mellett számtalan munkával, fáradtsággal és idegességgel jár. Azt tudnotok kell, hogy amikor ilyesmiket írok, azt nem panaszkodásnak szánom. Imádom ezt csinálni, és aki ismer tudja, hogy nem sok olyan akadály van, ami bármitől is eltántorít. A panaszkodás, siránkozás pedig nem az én kenyerem. Pusztán csak szeretném kiadni magamból és elmesélni itt a „klubban”, hogy mi is van velem.

Mostanság „gyerek” helyesebben kamaszzsivajtól hangos folyton folyvást a ház. Jönnek, mennek, csak kapkodom a fejem. Néha, mikor a délutáni kávé mellett van némi időcském magamra is...csak nézek ki a fejemből és fel sem fogom…jól megnőttek. De még így is én vagyok a Big, big, BIG SISTER, aki gondjukat viseli, és akire szükségük van. Sokat ügyködünk együtt és nem akarom elkiabálni,de lassan csak egység leszünk, mi hárman. Vagy ketten. A „kicsi” most éli a „Hagyjatok már békén!”, meg „Most nincs kedvem” időszakát és túl sok mindenbe nem lehet bevonni. Ellenben mennek a végtelen online csatározások, online játékok, meg a haverok. Hogy mire nem képesek a mai 12-13 évesek!  Azt hittem seggre ülök. Amikor azt hiszed, hogy ismered a kölköt, beszélgetsz vele, tudod mikor mit fog lépni, és különben is megbízható, értelmes gyerek…na akkor vagy a legnagyobb tévedésben. Úgy fog kijátszani és iszonyatos őrültséget csinálni, hogy mire észreveszed, ő már rég röhög a markába. Persze mondhatnám, hogy én nem voltam ilyen, de hazudnék. Bár azért ilyesmikre nem vetemedtem, de hát változik a világ, változik a bűnlajstrom is. Az,hogy ennyi idősen kicsenik a kulcsot a hiper-szuper titkosan őrzött nadrágzsebedből, aztán besettenkednek a pincébe és lenyúlják a vendégeknek szánt sört…bagatel mutatvány. Az, hogy rácsapja az anyjára a telefont az ebadta kölke és nem jön haza…igen, igen 12-13 évesen, na az azért már nem semmi. Persze ilyenkor jön képbe a BIG sister, a kedves Nővér! :) Mert először is összevesztem anyával, hogy ugyan miért nem csinál semmit vele, aztán persze a gyerek fejével gondolkodva, és egy lépéssel előtte járva, tűvé tettem a város egy bizonyos részét, majd a hazafelé tartó buszon vártam, hogy felszálljon. Ő pedig mikor nagy vagányan felslisszolt a buszra, önelégült, büszke mosolya rögtön lehervadt és tágra nyíltak szemei, mikor szembetalálta magát velem. Aztán jött a hápogás: „De,de…honnan? Honnan tudtad?” Én pedig megsimogattam hátát és totál nyugodt hangon közöltem vele, hogy a „Big Sister mindent hall, mindent lát és mindenről tud!” Ezt azóta már nagyon jól tudják. :)

De azért nem vagyok én egy elvetemült zsarnok. :) Most is vannak olyan ügyleteik, titkaik, amikről természetesen tudok,de hallgatok, mint a sír, hisz ez egy jó nővérke dolga. Persze azért a fejmosás minden esetben megvan. Természetesen. :)

S miből állnak napjaink mostanában? Hát először is adva van két, olykor három, négy serdülő fiú…néha napján lány. Vannak sérülések, intenzív osztályon töltött napok, hetek, vannak kiabálások és verekedések. Sok nagyon éhes száj, sok idegeskedés, bohóckodás és munka.

A nagylegény már lecsillapodott nagyjából, így együtt dolgozgatunk. Miután a házimunkát – ami női meló – letudtam, kint folytatjuk a tevékenykedést. Mert a betonozás, kerítés bontás, építés nem férfi munka, már-már egész nőies dolog, így természetes, hogy ott a helyem. Viccet félretéve pont annyira szeretek ilyesmit csinálni, mint a házimunkát, úgyhogy nem okoz gondot. Ráadásnak Tesóval jó csapat vagyunk. Nincs nyavajgás, nincs hiszti. Jókat beszélgetünk és nem mellesleg sok új szlenget, férfias beszólást tanulok. Mert hát ragad, mint a piszok. :)

Ennek fejébe ami a legviccesebb, hogy pár hete elindult egyfajta nőiesedés bennem. Épp vizsga előtt voltam, így szoknyát! – igen, én szoknyát – vettem fel magas sarkúval és még beugrottam egy hipermarketbe valamiért. A pénztárhoz sasszézva azon kaptam magam, hogy az alkaromon viszem a kosarat, mint a plázacicácskák szokták. Meghűlt bennem a vér, és azon nyomban erősen marokra szorítottam a fülét a kosárnak. Majd szempillantás alatt fizettem és tűntem el a ködben. Aztán szintén még aznap délután volt egy vicces jelenet. Kocsiban ülök. Az ablak letekerve, én pedig kikönyököltem rajta. A fehér blúzom felső három gombja kigombolva, szememen pilótaszemüveg. Jött szembe velem egy Kleopátra hajú  leányzó bicajon. Minden nagyzolás nélkül, szegénykém annyira bámult, hogy nem vette észre a közeledő villanyoszlopot. Próbáltam komoly arcot vágni, de azért még így is megbújt egy aprócska mosoly a szám szélén, és halk hangon csak ennyit mondtam neki: „Vigyázz! Oszlop!” Egyem a szívét! Elvörösödött, gyorsan korrigált és villámsebesen elhajtott.  Úgy sajnáltam, hogy úgymond lebuktattam, de azért nem akartam, hogy összetörje magát. :)

Ha már vizsga! Igen, megcsináltam! Végre valóra váltottam a már 13 éves korom óta dédelgetett álmom. Hiába annyi kárörvendés, károgás, hogy de ez meg minek? Ezzel mit fogsz kezdeni? Ilyen hülyeségre időt pocsékolni! és társai, akkor is, csak azért is megcsináltam. Élő példa vagyok arra, hogyha egyszer valamit a fejedbe vettél, nagyon akarod, és hajlandó vagy dolgozni érte, akkor bármilyen álom valóra váltható. :) Persze még sokat kell dolgozni, szorgoskodni, hogy valódi szakember lehessek, de már elindultam és csak ez számít.

Ajándékként pedig kaptam egy 6 hetes kis kandúrt, kinek becses neve Kornél a rettegett, a hírhedt. :) Úgyhogy bármennyire is nem akartam többet cicát, és még a gyász ideje nem telt le…itt van ő. Mikor megláttam a papírdobozt a lépcsőn, a sírás környékezett és mondtam,hogy vigyék el, nem akarom. Még nem vagyok rá kész. Aztán kinyitották a fedelét…megtelt mindkét szemem könnyel és már nem akartam,hogy elvigyék. Az ölembe vettem, és el sem akartam engedni. Tündéri egy kis teremtés, bár elég akaratos és hát már kész úr. :)

Kornél kalandjairól mindenképpen szeretnék nektek majd beszámolni, mert én még ilyet nem láttam. Olyanokat tud csinálni, és úgy produkálja magát! Hihetetlen! :) Egyszerre hajmeresztő és szörnyen vicces. :)

Szó mi szó gyorsan telnek a napok. Lassan vége a nyárnak, pedig még csak most kezdődött.  Szeretnék többet írni,de mire lenne rá időm, úgy zuhanok az ágyba, mint akit fejbe vágtak. De most már igyekezni fogok időt keríteni rá, mert érzem szükségességét. :)

Kísértő démonok

Az utóbbi időkben újabb démonok kísértenek, melyek neve: gondolatok. Kísértenek éjjel, álmomba és nappal, az ébrenlét időszakában.

Mostanában sokat gondolok Kicsi Csodára. Persze már nem ÚGY, csak érdekelne mi van vele, mit csinál mostanság. De nem teszek semmit, mert megígértem, hogy nem zaklatom, hagyom, élje az életét, ahogy én is. Meg eszembe jut az a rövid idő, ami nekünk járt, és próbálok konzekvenciát levonni…eddig sikertelenül. Mert, ha az ember nem kap valamire magyarázatot, addig nem tud teljes egészében megnyugodni. Kíváncsi vagyok, hogy valaha megtudom e, de ha Tinából indulok ki, akkor IGEN. Csak sok-sok idő múlva. Ez némiképp megbékít.

Ennek kapcsán pedig a jövőm szokott felsejleni. Hogy mit szeretnék és mit nem. Ha azt veszem, akkor nem baj, hogy van egy értékrendem, és az sem baj,hogy ennyi idősen csak ennyi tapasztalatot sikerült magamra szedni. Már ezek a szerelmek is széttépték a szívem. Szerintem nem is éltem volna túl sokkal többet. Meg aztán, ha egyszer lesz egy gyerekem, akkor mit mondanék majd neki? Papolok az értékekről, de közben meg, ha megkérdezi, akkor elmesélném, hogy anya sem olyan szent, fűvel-fával volt…áhh! Szó sem lehet róla. A gimi, az egyetem egy visszafogott lázadás volt számomra, pont az ellen, amiben felnőttem, de telnek az évek, és azt veszem észre magamon,hogy mégis szükségem van mindarra, amit el akartam magamtól dobni. Szükség van az elvekre, csak nem kell annak túl radikálisnak, és erőszakosnak lennie.

Aztán itt a hülye megfelelési kényszer –legfőképpen önmagam felé – meg az a vágy, hogy nagyon szeretnék saját családot, egy élethosszig tartó kapcsolatot, plusz az irányultságom felvállalása a család felé, a rengeteg hazugság, amit az évek alatt felhalmoztam a lányok miatt, az örökös keménynek mutassam magam, mosolyogjak, mikor néha legszívesebben ordítanék…és mindez őröl belülről. Nem tudom, meddig vagyok képes ezt tovább csinálni. Sokszor csúnya gondolatok fogalmazódnak meg bennem. Hogy inkább eldobnám a boldogságom, csak hogy végre normális életem legyen. De boldogság nélkül meg hogy lenne normális életem? Gyerekkori álmaimban nem az szerepelt, hogy egy bábházasságban élek majd. Teljes mértékig tisztában vagyok azzal, hogy normálisnak mondható életem csak akkor lesz, ha egy pasit választok, és házasság, gyerek….de azt is tudom,hogy csak egy nő mellett lehetek igazán  boldog. De,ha nőt választok nem tudom mi lenne…Nem tudom a család mit reagálna. Mondjuk a távolabbi család elkönyvelt vénlánynak, meg tudomisén miről beszélnek…viszont anyáékon sokszor töprengek. Szerintem lehet el tudnának fogadni…vagy nem tudom. Már nagyon bennem van,hogy legszívesebben elmondanám, bármi is lesz a reakció, és akkor nem kell többet hazudnom,hogy épp hova megyek, kivel beszélek. Viszont az is bennem van, hogy nem akarom azzal bántani őket, pláne a srácokat, hogy egy ilyen… -inkább nem is méltatom magam- testvérük, gyerekük van. Hihetetlenül nyomaszt mostanság ez az egész. Ráadásnak Tina is szeretné olvasni a blogot, de…valahogy ez is olyan…Fura,hogy „idegeneknek” megengedem,hogy olvassanak, azaz kinyitom nekik a lelkem, míg Tina évek óta az egyetlen biztos pont az életemben,és mégsem tudom neki csak úgy tálalni. Talán azért, mert számtalan posztban szerepel, plusz A démonom is ott van…

Aztán a gyerek kérdés. Vajon milyen lenne a gyereknek, ha két anyukája lenne? Vajon 5 év múlva már elfogadottabb lesz a leszbikusok gyermekvállalása? A gyerkőc felnővén nem fog vádolni azért, mert önző voltam, és elvettem tőle a lehetőséget attól,hogy apukája legyen? Rakjak a gyerekemre, a véremre egy stigmát csak azért, mert egy önző dög vagyok?

Tudom, hogy hülye vagyok és még egyenlőre „felesleges” dolgokon forgok, de nem tudom kikapcsolni az agyam, ha egyedül vagyok.

Viszont egyben biztos vagyok. Nőt akarok! Nőt szeretnék csókolni, nő mellett szeretnék ébredni, és nőt szeretnék páromnak szólítani. Aztán majd a többi elválik szépen sorban. Addig még tényleg felesleges gyereken gondolkodni, és talán a coming out sem lényegszerű. Talán még a kapcsolat meglétekor sem. Egyelőre hinnem, bíznom kell és szeretni. Csak olyan jó lenne kikapcsolni néha. Nem csak órákra, hanem napokra, hetekre. 

Információ dózis

A hóhelyzet miatt 5 kerek napig nem volt internetem, így számtalan új információról maradtam le. Komolyan mondom, hogy máskor hónapokig nem történik annyi minden, mint most 5 nap alatt. No, nem mintha nem élveztem volna, hogy nincs semmilyen torzító hatás. Jó volt gyertyafényben összekuporodni a szőnyegen, puzzle-özni, mint egy 10 éves, segíteni az időseknek havat lapátolni, és csak úgy elleni a melegben. Áram és net nélkül.

Jobb volt ez, mint visszatérni a napi vérkörbe…

…10 perc alatt kaptam olyan töménységű információ dózist, aminek köszönhetően sikerült kiábrándulni két olyan emberkéből is, akiket ELÉG jól ismerek. Nem hiába mondta Kicsi Csoda: A nők veszélyes állatfajták. Igaza volt. Dráma, csalárdság, összevisszaság. Eddig voltak gyengéd érzéseim, melyeket virágként nevelgettem, dédelgettem magamban, de most jobb lesz ezt jegelni egy darabig, és másfele orientálódni. Nincs nagy csalódás, nincs nagy dráma, csak koppantam,hogy: „Nini! Ő sem az, akinek gondoltam.” Ennyi! Megint tanultam valamit, amit majd hasznosíthatok később.

Belevetem magam a munkába, mert az most van bőven. Hál’Istennek. Egy jó darabig nem fogok unatkozni, aztán meg meglátjuk mi lesz. Azt mondják a felhők mögött ragyog a nap! ;)

Strandolás 2.0

Habár családunk nem egy vízimádó, de a srácok miatt minden nyáron elmentünk egy párszor a strandra. Mi nem igazán vagyunk azok a nagy nyaralók, legtöbbször nem is tehettük meg, hogy elutazzunk egy puccos üdülőhelyre,ilyen-olyan okokból, a kemping meg nem a mi világunk. Így hát maradt a pancsolás. Az idei nyár második strandolása volt a vasárnapi. Úgy néztünk ki, mint egy átlagos, normális család. Forgott is tőle a gyomrom rendesen. Talán ez az utolsó ilyen év, hogy eljátsszuk a nagy boldog családot, hiszen a fiúk már elég nagyok, én meg…nos, a fészek szélén állok készen a repülésre.

Egyébként látszik, hogy öregszem, mert régen ki sem lehetett rángatni a medencéből még zárás előtt 10 perccel sem, ma meg úgy kell belelökdösni, hogy ugyan már csobbanj egyet! Na jó, azért nem teljesen, de nem bírok ki túl sok időt a vízben. Egyszerűen utálom, hogy zsúfolt a medence, nem lehet egy jót úszni, sem labdázni, és lépten-nyomon leütnek, megdobnak, megrúgnak, lefröcskölnek. 

Amúgy nem mindig vagyok én ennyire zsörtölődő, lehet a hormonjaim változnak, visszarendeződnek, és azért vagyok ilyen elviselhetetlen.

De vissza a strandoláshoz. Amikor kicsi voltam azt szerettem a strandolásban, hogy meg volt a maga rituáléja. Reggel, amikor ébredeztem, fél szemmel láttam, hogy anya a gardróbban keres valamit, majd kiemelte a felfújhatós matracot, a kiskacsás úszógumimat, vizipisztolyt, strandtáskát. Aztán apa jött be ébreszteni valahogy így: „Jó reggelt Hercegnőm! Ébresztő! Vár a meglepetés! A nyakába ugrottam, és már mentünk is lefelé. Anya megkészítette a fürdőruhámat, segített felöltözni, elkészítette a szendvicseket, meg mindent, amit vittünk, én meg ott toporogtam a kis fodros fürdőruhámban és az úszógumimat próbáltam felfújni. Hiába mondták, hogy még nem kell, majd ha odaérünk! Persze hiába próbálkoztam. Nem sikerült. Később, amikor már a fiúk is megvoltak, akkor már én ébresztettem őket, segítettem felöltöztetni a tökmagokat, pakolni. 

A strandon a csúszdák voltak a kedvenceim. Hiába nem tudtam úszni, hiába papolta anya, hogy veszélyes, rá sem hederítettem. Imádtam a veszélyt, a kalandot, és ez a mai napig jellemző is rám. A srácok születése is egy új dimenziót jelentett a strandolási rítusokban. A nagyobbik esetében csak annyi volt a különbség, hogy már anya figyelme a picire korlátozódott, én meg teljes mértékig apával játszhattam. Azért kiemelendő, mert ő mindent megengedett, szemben anyával. És mivel anya a kicsivel volt elfoglalva, így mi a hideg vízben úszkáltunk, csúszdáztunk és mindent, amit máskor nem. Aztán, amikor megérkezett a kis pöttöm is, merőben más lett minden. Ha nem is teljes mértékig, de  az én gondjaimra volt bízva. Utaztattam a felfújható kis csónakjában, a karomban tologattam, aztán úszni tanítottam.  

Ma pedig a fejemre nőttek, így már én vagyok a „kis” tesó. Labdáztunk, aminek következtében majdnem kiverték a fogam, aztán mivel azt hiszik, egy vagyok a haverok közül, beledobálósat akartak, és a végén játszottak is velem. Megfogták kezem, lábam és már repültem, csobbantam is. Nem rossz ez, feltéve, ha nem készületlenül éri az embert. Mert így csak a medence tartalmát nyeli be. 

Jó volt, bár legszívesebben egy kellemes olvasmánnyal kivonultam volna a partra, de hát nem lehetett. Viszont, ami iszonyatosan meglepett, hogy 21 év alatt egyszer sem ártott meg a nap. Pedig dolgoztam dög melegben napokat, csecsemő koromban is ki lettem téve a plédre játszani, amíg a nagyok melóztak, erre most egy kis strandolás megártott. Nem is akár hogy! Olyan napszúrást kaptam, hogy kínlódtam egész éjszaka és még másnap is. Nem is értem.

Vagy én lettem puhány, vagy a nap lett extra erős!

 

Ráadásnak láttam egy leszbikus kis családot. Nem értettem félre a dolgokat, a két nő között nem pusztán baráti, vagy testvéri kapcsolat volt. A lopott pillantások, csókok, amiről azt hitték senki nem látja, gyengéd érintések, ahogy bekenték egymás testét naptejjel, mind-mind arról árulkodott, hogy ők bizony összetartoznak. Szerelmüket pedig egy gyönyörűszép, göndör, szőke hajú, és hatalmas kékszemű kislánnyal koronázták meg. A pici nekem úgy sejlett, hogy ugye a pár egyik tagja az anyukája – elárulom, hogy nem volt egyszerű eldönteni, mert mindkét nő csodás alakkal volt megáldva, cseppet sem látszott a szülés nyoma, és mindketten úgy óvták a gyermeket, akár az igazi anyák. Viszont a genetikai vonások felfedezhetőek voltak. – a másik nőnek pedig a testvére lehetett az apa, aki szintén ott volt a strandon, de csak tisztes távolságból figyelte az eseményeket. Nem volt egyszerű összerakni a képet, mert annyira hasonlított a pindur az egyik nőre is, meg a másikra is, és a srácra is. Jól összehozták a dolgot. Viszont egy véletlenül elcsípett beszélgetésből kiderült, hogy a fickó a pár egyik nőtagjának az öccse. Olyan megható látványt adtak. Le sem tudtam venni a szemem róluk. Sajnos ezt ők is észrevették, de nem kapták fel a vizet, csupán nem tudták mire vélni, miért bámulom őket olyan nagyon. Nem a nők keltették fel a figyelmem, most még nem is a baba. Pusztán a hármuk szimbiózisa. Annyira megindító ilyet látni. Pláne, hogy a két nő annyira hasonlított kicsi Csodára és rám. Azt hiszem van még remény!

Apa és lánya

Most utoljára, teljesen őszintén…

21 éve folyamatosan várom a csodát, reménykedek abban, hogy egy nap felkelek és apámát egy „jó tündér” megváltoztatja, soha többet nem vesz poharat a kezébe, és végre jó életünk lesz. Gondok enélkül is vannak, épp elég lenne az is. Még pedig azért hittem a lehetetlenben, mert nem egy ilyenről hallottam, amikor a fickó kapott egy isteni szikrát és rájött, hogy a pia nem ér annyit. És még azért is, mert szükségem lenne egy apára. Arra az apára, akit 21 évig istenítettem, tiszteltem, szerettem, mert amikor nem iszik egészen különleges apa-lánya kapcsolatunk van. Legidősebb gyerekként mindig maximumot várt el tőlem, mindig arra ösztönzött, hogy jobb és jobb legyek. Ráadásul a fiús beütésemnek köszönhetően imádom az autókat, barkácsolni, szerelni, és ez szintén egy közös pont. 

Kicsi gyerekként bújtam volna hozzá, mint minden kislány az apukájához, hiába volt olyan, amilyen. Felnéztem rá, ő volt az óriás, aki olyan sokoldalú, mindenhez ért, ismert és szeretett ember, jó szakember. Tudjátok volt az a mese, A nagy fehér bohóc…nah én is úgy szerettem az apukámat. Szerettem volna sok időt vele tölteni, játszani, tanulni tőle,de soha nem ért rá, hogy velem foglalkozzon, vagy ha lett volna ideje, akkor hulla készre itta magát, és fontosabbak voltak a cimborák, mint mi, a családja. De még ezek után is hittem abban, hogy nem fog inni és minden jó lesz. Voltak ilyen pillanatok, de az évek múlásával egyre kevesebb és kevesebb.

S az, amikor egy felnőtt férfi úgy viselkedik, mint egy 3 éves, vagy mint egy értelmi fogyatékos, akkor dől össze az emberben az egész világ, s minden, amit az ő apukájáról gondolt, hitt. Tudom, tisztában vagyok az életével, a gyerekkorával, értem is, csak azt nem, hogy akkor nekünk miért kell ugyanazt adnia, amit ő is gyűlölt, és megvetett.

Annyira tetszett Dorothy Law Noltte verse, amit Anya egy borongós délután könnyek között olvasott, majd az asztalon felejtette, én pedig a kis tíz éves forma, meg akartam tudni, miért sír Anyu. Így én is elolvastam. Akkor még nem sokat fogtam fel belőle, de a mai napig éget néhány mondata.

Dorothy Law Noltte: Ha egy gyerek

Ha egy gyerek szidalmakban él,
megtanulja az ítélkezést.
Ha egy gyerek haragban él,
megtanulja a harcot.
Ha egy gyerek félelemben él,
megtanulja a rettegést.
Ha egy gyerek szánalomban él,
megtanulja az önsajnálatot.
Ha egy gyerek gúnyban él,
megtanulja a szégyent.
Ha egy gyerek féltékenységben él,
megtanulja az irigységet.
Ha egy gyerek szégyenben él,
megtanulja a bűntudatot.
Ha egy gyerek biztatásban él,
megtanulja az önbizalmat.
Ha egy gyerek megértésben él,
megtanulja a türelmet.
Ha egy gyerek dicséretben él,
megtanulja az önbecsülést.
Ha egy gyerek megértésben él,
megtanulja a szeretetet.
Ha egy gyerek helyeslésben él,
megtanulja magát szeretni.
Ha egy gyerek elismerésben él,
megtanulja, hogy jó, ha célja van.
Ha egy gyerek önzetlenségben él,
megtanulja a nagylelkűséget.
Ha egy gyerek tisztességben és őszinteségben él,
megtanulja, mi az igazság és a becsület.
Ha egy gyerek biztonságban él,
megtanulja, hogy bízzon magában és a többiekben.
Ha egy gyerek barátságban él,
megtanulja, hogy jó a világban élni.
Ha egy gyerek nyugalomban él,
megtanulja megtalálni a saját békéjét.
A te gyermeked miben él?

Épp ezért, ha egyszer lesz egy gyermekem, legfőbb célom az lesz, hogy boldog legyen. Ne a pénz boldogítsa, miközben fájdalmak, és gyötrelmek között nő fel, hanem életteli, színes és boldog gyerekkora legyen.

S nem is az fáj a legjobban, hogy ivott-iszik, nem is az, hogy folyamatos veszekedésben nőttem, nőttünk fel, nem a vasárnapi ebéd feletti ordibálás, acsarkodás, nem is a képmutatás, hogy vasárnap délelőtt a templomban ültünk, aztán kettőkor már az egész utca hallgatta a veszekedést, nem is az, hogy nem szánt rám annyi időt, amennyire szükségem lett volna, nem az, hogy eltörte a csuklóm, nem az, hogy kék zöldre vert, pedig semmi rosszat nem tettem, nem a fizikai bántalmazás, nem is a lelki, nem az, hogy elküldött a híd alá, ha nem jó nekem itthon, nem is az, hogy visszamondott mindent, jóformán csak az életemet nem, és még csak nem is az, hogy hiába kértem sírva, könyörögve, hogy hagyja abba, mert ez így nem jó nekünk…az fáj a legjobban, hogy fokozatosan elvesztem az  apaképem, azt a bizalmat, szeretetet, amit csak egy lány adhat az apjának, azt a fajta erős kapcsot, ami közöttünk volt. A legnagyobb baj, hogy a kicsik ilyet már nem is láthattak, és már ki sem alakult bennük. De én szerettem…nagyon is…de napról napra halványul el ez a szeretet, és minden nap „megforgatja a tőrt a szívemben”. Fáj, hogy elvesztem a bizalmam, a hitem benne, s általa a férfiakban is…mert Nekem még szükségem lenne az Apukámra, aki szeret, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, elfogadja és tiszteli a párom, az életem, és támogat míg a halál el nem választ…

De a mai veszekedés, durva mocskolódás pontot tett az i-re, ami egy nyamvatt porzsákból indult, és odáig fajult, hogy megmondtam neki: egy gyereknek nem kell hallania, tudnia a szülei hálószobatitkait, mert később nem tudom mit szólna, ha a vasárnapi ebéd mellett mesélném el részletesen, hogy milyen jót szexeltünk a párommal előző este, vagy épp a párom ismertetné jóízűen, hogy miket nem tud az ágyba a kicsi lánya…

Próbáltam szépen elmagyarázni,hogy egy felnőtt ember nem így viselkedik,  önmaga ellen dolgozik, de ha jó, hogy elveszti az egyetlen lánya bizalmát, szeretetét, akkor folytassa egészen nyugodtan. Hiába a szép szó, nem érti mit is akarok tőle, és ez az egész miért olyan rossz nekem, tulajdonképpen mi fájhat ezen. Cifrán káromkodva néz rám, azt mondja, hogy hülyeségeket beszélek, és kezdi előröl az egészet, hogy ma még semmit nem csináltam… Én pedig ránéztem, és közöltem vele, hogy: „ Én voltam az egyetlen ember, aki mindig bízott benned, bármibe fogtál bíztatott, és szeretett akkor is, ha értelmi fogyatékosként fetrengtél, de tudod, mindennek van vége, és ennek a történetnek itt és most van vége!” Míg én magam emésztve – előtte nem mutatva- a szobában írni kezdtem, addig ő, most is hallom, hogy mondja a magáét anyának, valami egész más témában, és el sem jutnak a dolgok a tudatáig.

Pedig csak egy apukát szerettem volna, aki szeret annyira, hogy nem engedi, hogy ugyanazokat, vagy hasonló fájdalmakat éljünk át, amit neki kellett…

Úgy tűnik túl sokat kértem...

Háziasszony

Minden tiszteletem azoké a családos anyáké, akik dolgoznak és mindamellett becsületesen vezetik a háztartást, nevelik gyerkőceiket. Nem újdonság a mosás, főzés, takarítás, de most „élesben” gyakorolhatom mindezt. Igaz még csak egy hete vagyok „főállású háziasszony”, de már kimerültem. Mi lesz még az elkövetkezendő hetekben? Talán addig belejövök a dolgokba, de most még kikészít a kora reggel ébresztő, intézni az ügyes-bajos dolgaimat, főzés, kórház, összeszedni a srácokat, takarítani, ellátni a két cicát- akik közül az egyik még nagyon pici, szóval a szobatisztasággal is gondok vannak- mosás, teregetés, vasalás, egy halomnyi ruha össze-elpakolása, habár elég nagyok a fiúk, de mégis rájuk kell nézni, hogy nagyjából értelmesen menjenek suliba és így tovább.
Láttam én mindezt mikor Anya csinálta, segítettem is neki, de amikor mindent egyedül kell megoldani, akkor jön rá az ember, hogy mekkora nagy meló is ez. Ráadásul valami nagyon nem stimmel velem, mert ilyenkor a téli időszakban általában 52-54 kg is szoktam lenni, most meg a karácsonyi evészet után is alig 47,8kg-ot mutatott a mérleg. Most meg, hogy nincs is időm enni, reggel csak lehúzok két jó erős feketét, menet közben pár cigi, újabb két-három kávé, néhány cigi aztán este mikor a srácokat vacsiztatom, akkor bekapok általában egy-két falatot, hogy mégis lötyögjön bennem valami. Persze csodálkozom, hogy gyenge vagyok, mint a harmat, és csak vonszolom magam, és nem bírok úgy, mint ahogy szeretnék. Pedig nincs mit.

Aztán este mikor a pici babámnak (cicánk) az esti tejecskéjét melegítem már nem sok hiányzik, hogy beleessen a fejem a lábasba, de miután már ő is jóllakott,mint egy mázsás zsák zuhanyzás nélkül zuhanok az ágyba, mert már arra sincs erőm. Persze ez nem panaszkodás, szívesen csinálom, és azon kevesek közé tartozom, akik szereti a házimunkát, csak most eszmélek rá, hogy miért is nem akartam soha felnőni, valamint, hogy Anya miért viselkedik úgy, ahogy. És ami a legmegdöbbentőbb volt számomra, hogy ma, főzés közben rádöbbentem, hogy egyre jobban hasonlítok rá. Nem tudom ez mennyire jó, vagy rossz, de hasonlóképpen reagálunk le egy-egy dolgot. Például ma reggel elaludtam, 6 helyett sikeresen 7:40-kor keltem, ezért kapkodtam, hogy mindennel időben kész legyek, hogy tudjunk friss ebédet bevinni a kórházba, és amikor a fiúk megálltak a hátam mögött, vagy csak be-be somfordáltak a konyhába, hogy milyen alapanyagot tudnak kicsenni - mert jó heccelni az amúgy is idegbeteg Nővérüket- ugyanúgy ordítottam rájuk, mint Anya szokott. Hirtelen megállt a kés a kezemben és felkiáltottam: Ne már! Miért vagyok ilyen idegbeteg! Ezt most miért kellett? Tudtam, hogy nem az ő hibájuk, hogy későn keltem, ahogy az sem, hogy annyira kicsi a konyha, hogy hárman nem férünk el, de mégis leordítottam a fejüket. Ügyes vagyok mondhatom. Szerencsétleneken vezetem le, azt amit, nem rajtuk kellene. Persze nem ártatlanok ők sem, de ebben a szituban én voltam a hunyó. De legalább észrevettem magam. Már az is valami.

Persze aztán a vacsora sem volt kutya. Megint elővettük olaszos énünket. Komolyan mondom utánajárok egyszer, hogy nem volt e olasz, vagy hasonló hangos nemzetiségű a családban, mert elég fura nekem, hogy nálunk minden étkezést, családi együttlétet veszekedés kísér, sőt az egész napunk abból áll. 

Elárulom, hogy nekem egy háztartásban már 1 pasi is sok, nemhogy három, plusz még egy akaratos kandúr cica. Azt hittem, hogy a régi hagyományok, vagy nem is tudom minek nevezzem, íratlan szabályok már nem élnek, pláne nálunk, de rá kellett jöjjek, hogy nagyot tévedtem. Meg kellett tanulnom, hogy pasik mellett:

ad 1: leves nélkül nincs étkezés, max 2 napig lehet ezt húzni

ad2: húsleves, tört krumpli, valamilyen hús nélkül nincs vasárnapi ebéd

ad3: a reformkonyha nem kell a pasiknak. A hagyományos, jól megszokott ízektől eltérni végzetes hiba.

ad4: a húsleves tűzforrón jó. Csakis, kizárólag.

ad5: az ebédnek hétvégén pontban 12-kor az asztalon kell lennie. Maximum 10 perces késés engedélyezett. – Ez a pont kellő mennyiségű alkohol elfogyasztása után lép érvénybe erőteljesen. Máskor lehet játszani vele.

ad6: Ha ki van takarítva nem fogják észrevenni, sem odafigyelni a rend megtartására. De ha nincs kitakarítva trehány disznó vagy.

ad7: Mosni készülsz, a szennyes tartó viszont üres. Nézz szét a lakás eldugott zugaiban, a sakáltanyaként fémjelzett fiúszobában és megtalálod, amit kerestél! Egy ruhákból felhalmozott bűzlő halmot.

Ezt is megéltem, ezt is kipróbáltam! Apa szerint már beköthetik a fejem, átmentem a próbán. Azt mondta jó feleség lesz belőlem. :) Az én válaszom csak annyi, hogy már nem szeretnék feleség lenni, vagy nem úgy, ahogy azt ő elképzeli. :)

A nagyi konyhája

Ma volt az utolsó szabadnapom, amit itthon töltöttem, mégis korán kellett kelnem. Picit durcáztam, de az első korty életmentő kávé után, már gyönyörűnek láttam ezt a kora reggeli alkalmat is. Kiléptem az erkélyre, nekidőltem a korlátnak, és lassan iszogattam a feketémet. Jóleső érzés volt a kánikulák után, ahogy megcsapta arcomat a reggeli hűs levegő.

Végiggondoltam  az a napi teendőket, és csak egyet találtam. Egész napos sütés-főzés Nagymamáméknál. De rég is volt már ilyen! Emlékszem, még alig kezdtem el járni, de már Nagyi konyhájában sertepertéltem. Sosem tudtam úgy menni hozzá, hogy nem volt megkészítve nekem a kis sámli, azon egy életlen kés, egy pici gyúródeszka, és ahhoz illő nyújtófa. Hány, meg hány nap készítettünk levestésztát (csigát, eperlevelet, cérnametéltet), derelyét, rétest, pogácsát. És ő soha nem kiabált rám, nem sürgetett, nem borult ki, amikor lisztben úszott a konyha, vagy épp, én is gyúrni akartam, aminek a vége az lett, hogy a ruhámtól kezdve, a szekrényekig minden ragadt.

Aztán karácsonykor, amikor a mézeskalácsokat sütöttük, az egész házat körüllengte az a semmi máshoz nem hasonlítható mézeskalácsillat. Még most is a számban érzem az ízét, ahogy annak a menta teának is, amit Ő készített mikor beteg voltam. Az az áldott gyermekkor... amikor még minden gyönyörű, és még nem telepedett meg a fertő. Megannyi szép emlék, amikre mindig jó érzés visszagondolni.

Ma pedig újra kislány lehettem... Zserbót, és rácsos kalácsot készítettünk. Otthon nem szoktam ilyet csinálni, így fogalmam bár volt, hogy kell, de a gyakorlattal már hadilábon álltam. Elkezdtünk beszélgetni, és lassan én is feloldódtam. Megszűnt minden görcsös érzés, - ami általában előjön, ha meglátogatom őket - aztán akárcsak 5 éves koromban, ragyogott az arcom a boldogságtól, amikor a ragadós tésztába mártottam a kezem. Gyúrtam, majd kinyújtottam a lapokat, lekvároztam, diót szórtam rá, és hát... jó sokat bénáztam is. A massza túlzottan vajas lett, ezért ragadt, nem lehetet rendesen letekerni a nyújtófáról, ezért szerte-széjjel szaggattam a tésztát. Majd Nagymamám megnyugtatott, hogy - "Semmi baj lányom! Majd megfoltozzuk." Így is tettünk. Toldoztuk, foltoztuk, én pedig csalódottan bámultam a nyers sütit, és közben halkan dünnyögtem magam el, hogy ez nagyon csúnya lett, de remélem, azért finom lesz. Az lett! :)

Mire megérkezett a család másik fele, már megterítettük az asztalt, kisütöttük a krumplit, a rántott cukkinit és végül a halakat is. Aztán akárcsak az olaszoknál, nálunk sem maradhatott el a szokásos esti veszekedés. A nagylegény tiszteletlenül odalökött egy választ- már fogalmam sincs mit - de a vége hangos ordibálás lett. Anya: hogy mert senki nem szól arra a gyerekre, meg el lett kényeztetve, Nagymamám: Nem erről van szó, de ezt nem kiabálással kell lerendezni. Tesó persze röhög, Anya felhúzza magát, még jobban ordít. Nagyi csitítja, Tesó élvezi a helyzetet, Anya még inkább belelovalja magát. Apa szól, hogy fejezzék be, mire Nagyapám lezárja a hangzavart egy még hangosabb kurjantással, hogy na, most aztán tényleg elég!!! Öcsivel egymásra néztünk,elmosolyodtunk, de leszegtük a fejünket, csak a szemünk sarkából figyeltük az eseményeket. Már ő is tudja, hogy jobban jár, ha kimarad a balhéból. Persze aztán nyugi lett, és elfogyott minden az asztalról. :)

Szeptember 1-je

Újra itt van szeptember 1-je. Az a keserédes őszi reggel, amikor több ezer iskolás kezdi meg az új tanévet. Habár még én is tanulok, de azért az egyetemi lét már teljesen más. Nincs meg az a "varázsa", ami az általános és a középiskolának. Amikor minden éveben azonos napon, korán reggel ébresztő, fogmosás, reggeli, és táskával a háton, izgalommal telve indulás az iskolába. Az utcákat ellepik a fekete-fehér, ünneplőbe öltözött kisfiúk és kislányok. 

Ilyenkor soha nem alszunk el. Nem csak én, de a fiúk is 5 órától fenn vannak, és izgulnak. A nagy legény középiskolás lesz, és kíváncsian várja, hogy milyenek lesznek az osztálytársak, a tanárok. Új hely, új arcok, tiszta lap. Ha jobban belegondolok, minden szeptember elseje új esélyekkel kecsegtet. Röpködnek a fogadalmak, ígéretek, megy a tervezés, hogy ebben az évben minden másként lesz. Többet fogok tanulni, kitűnő leszek, nem fogok annyit csavarogni...stb. Ugye ismerős? :) A vége persze mindig ugyanaz. Nem sok minden teljesül az ígéretekből. De azért jó, hogy évente újra lehet kezdeni.

Kicsi Szívemnek persze nincs oka az aggodalomra, hiszen ő még a jól megszokott, öreg sulijába indult reggel. Az Ő arca ragyogott, hiszen találkozhat a rég nem látott pajtásokkal, tanár nénikkel, és reggeli közben azt ecsetelte, hogy vajon ki mennyit változott, kinek milyen táskája, füzetei lesznek.

De egy dologban mindkét srác egyetértett. Hogy ma korán haza akarnak jönni. Már tegnap estétől  a nyakamra jártak, Ugye Tesó holnap hazahozol minket, ugye jössz értünk? Persze, húztam az agyukat, hogy már nagy fiúk, és majd délután egyedül ügyesen hazajönnek, de tudják a módját, hogyan vegyenek le a lábamról. Hízelegnek, ígérgetnek, kérlelnek, végül könyörögnek. Kincsem a hatás kedvéért ma reggel néhány krokodil könnyet is elmorzsolt. Úgyhogy kötélnek álltam, és 1 körül megyek is értük. :)

Már korán reggel szólt a rádióban az elmaradhatatlan Bergendy szám, amit minden évben leadnak. Most is elkapott a bizsergés. :)

Gyerekek

Megint csak nem tudtam tartani magam az eredeti célomhoz, mert bár tanulnom nem kellett, az időmet mégis más osztotta be helyettem. Jönni-menni, mesteremberek munkáját fél szemmel figyelni, dolgozni, és még a rám bízott gyerekek testi épségét is megőrizni. Hmmm... nem egy könnyű feladat. Mármint a gyerekek testi épségét őrizni. De sikerült! Az én egészségemért cserébe.

A kisöcsém egyik barátja nálunk töltötte a hétvégét, majd a szomszéd kissrác is csatlakozott hozzájuk. Akárhogy is számolok az 4 fiú. 3 11 éves és egy 14. Szegény anya már pénteken fogta a fejét, és sunyi mosollyal a szája szélén megkért, hogy ő főz és mindent megcsinál, csak a kicsiket rendezzem. Gondoltam mit nekem gyerekek. Többre is vigyáztam már. Igen ám, csak reggel megérkezett a 13 éves unokahúgom is, és közölte, hogy velem szeretné tölteni a napot. Oké. Nem tesz semmit. Nah,de az öcsém barátja! 

Ilyen gyereket még nem láttam. Szerintem inkább hasonlít egy ufóra, mint gyerekre. Nem vagyok gonosz, ne kövezzetek meg, de tényleg. Mindig úgy állok a legrosszabb gyerekhez is, hogy gyerek. Majd kinövi. De ő! Hát, nem semmi az tuti. Kezdésként leszögezte, hogy ő nem hajlandó 9:45 kor tízóraizni, csak pontban 10 kor. Ahogy ebédelni 12kor és nem 12:01kor, valamint a vacsora is 8kor kell, hogy legyen. Amikor megérkezett, rögtön mondta: hot-dogot akarok, most! Semmi gond. Először is lenyeltem ezt a stílust, a hangnemet, másodszor meg, hogy 5 gyereknek gyártom a hot-dogokat, persze azokat a szavakat, hogy légyszíves, kérlek, köszönöm azt nem ismeri a kis legény. Ebédre nem szoktam kést kirakni eléjük, mert sosem  lehet tudni, de a kisöcsém kért, hogy el tudja vágni a húst, így adtam neki. Látom, a barátja néz az ételre és nem nyúl hozzá. Kérdezem, mi a baj? Erre bevágja, hogy az én késem hol van? Mire mondom neki, hogy nem raktam, de ha kér, miért nem szól. Erre ő : Nem tudtam, hogy ezt mondani kell. Persze az ebédet a szülők csomagolták, mert az édes kisfiúk csak egy fajta virslit eszik meg, ahogy pulykamedálból is. Megvolt az ebéd, elment a délután is. Este sokáig fenn voltak, majd reggel, iszonyatos ordibálásra ébredtem. El sem tudtam képzelni, hogy a III. világháború robbant e ki, vagy esetleg a ház dőlt össze. Rohanok lefele a földszintre, be a konyha és látom, hogy anya ül a földön és zokog. Kérdezem, hogy mi történt? Azt mondta neki a gyerek, hogy én téged ki nem állhatlak, gyűlöllek. ( Pedig nem is ismeri, és mégis megtett anya érte mindent, mint vendéglátó. ) Anyánál ez volt az utolsó csepp a pohárba, elszakadt az az utolsó idegszál. Még jó, hogy csak így.  Kaptam a szüleitől egy bonbont, eltettem, mert azt hittem, hogy ha az enyém, akkor megtehetem. Aha! Éjszaka, a gyerek fajzat, az idegen házba ( most volt nálunk először) feltúrta az összes szekrényt, és háborgott, hogy ő meg akarta enni a bonbont, és mekkora szemetek vagyunk, mert megettük. Jó, jó. Türtőztettem magam. Az ebédeltetés persze már az én feladatom volt, anya be sem jött. Mire én elhülyültem velük, és nyugodt hangon közöltem a kissráccal, hogy én nem olyan lány vagyok, akiket ő eddig megismert. (Előzőleg röhögcsélt,hogy a lányok vinnyogós, kis ribancok, nem értenek semmihez.) Elmondtam, hogy én már borítottam a tesóim fejére levest, spagettit, és miegymást, ezért jobb lesz, ha visszavesz magából. Szerencsére a srácok is mellémálltak, és elkezdték rémisztgetni a kölköt.  Hatásos volt. Ettől fogva, bármit mondtam neki, megcsinálta, és még egy-egy létszíves is kicsúszott a száján.

Délután pedig anya ismételten kért, hogy ha lehet, csináljak velük valamit, hogy ne verjék szét a házat, és hogy kicsit nyugta legyen tőlük. Erősen gondolkodtam, mit is kéne csinálnunk. Végül a bicikli túra mellett döntöttem. Nagy volt a szájuk a legényeknek, vagánykodtak rendesen, hogy majd ők megmutatják. Kajánul vigyorogtam rajtuk, tudtam, hogy 2 km után kidöglenek, de nem szóltam semmit. Kiadtam az ukázt, hogy ki ki után menjen, egymás mögött, az út szélén, nem vagánykodunk, egyenletes tempóba haladjanak stb. Én sereghajtóként a végén tekertem, és időnként hangosan kurjongattam nekik a vezényszavakat. A jóslataim bejöttek, alig hagytuk el az utcát, már fájdalmasan sóhajtoztak, hogy nem bírják. De azért nagy nehezen csak letekertük azt a 12 km-et. :) Nem vagyok szemét! :) Jobban fognak aludni. Csak hálásak lehetnek nekem a szülők, mert így este nyugodtan lehet romantikázni! :)