Az új szerzemények

Csengettek. Szívem hevesen kalapált. Úgy rohantam lefelé a lépcsőn, mint egy eszeveszett, rémületes lendülettel téptem fel az ajtót, majd megpillantottam a csomagszállítót, akit már úgy vártam. Gyorsan fizettem, aláírtam és már szaladtam is a szobámba, hogy remegő kézzel kiszabadítsam a könyveim. Először csak szép lassan, majd egyre türelmetlenül cibáltam a dobozt, hogy végre megpillanthassam Lovas Nagy Anna: Verazélet című könyvét, és Eve Ensler: A Vagina Monológok hangoskönyvet. Mondanom sem kell, hogy csillogott a szemem az új szerzeményeim láttán. Aztán kinyitottam a könyvet, beleszippantottam, forgattam, megnéztem kívül-belül, lapozgattam. De sokkal kíváncsibb voltam a Vagina Monológokra. Nem a hangoskönyvre, mert van már ilyenem, sokkal inkább a „könyv” tartalmára. 

Hogy őszinte legyek nem egészen erre számítottam. Én valahogy sokkal piszkosabbnak, talán erotikusabbnak képzeltem. De ez csöppet sem vont le az értékéből. Az pedig, hogy „előadták”, felolvasták szerintem sokat dobott rajta. 

A női szeméremtest olyan misztikus, hogy még mi nők sem igazán szeretünk beszélni róla. Tudjuk, hogy van, hogy egy örömforrásunk, és jobb esetben azt is, hogyan juttathatjuk el magunkat a csúcsra. De rengeteg nő van, aki még sohasem látta a saját nemi szervét. A saját vagináját. És, ha jobban belegondolunk annyira el van rejtve, hogy ez nem is meglepő. Aztán ott vannak a gyerekkori tiltások, hogy a magunkhoz nyúlás halálos bűn és társai. Sok nő szégyell erről beszélni, és ha még nem is szégyelli, akkor sem tud mit kezdeni vele. 

Néhány kérdés, ami felmerül a műben is: 

- "Mit mondana a vaginád, ha beszélni tudna?"
 - "Mit viselne a vaginád, ha felöltözne?"

Kérdések, amiket most én teszek fel, de gondoljunk csak bele, mennyire mindennapi dolgok.

- A vaginád mire vágyik?

- Szeretné, hogy minden harmadnap megkínozd egy éles borotvával?

- Tetszik neki, hogy egy szűk tangában kell sínylenie egész álló nap?

- Szereti, hogy egy misztikus helyként kezeled? 

Szerintem egyszer minden nőnek érdemes lenne végighallgatnia a Vagina Monológokat, vagy megnézni az előadást, mert elgondolkodtató, megmosolyogtató, megdöbbentő, zavarba ejtő. Besötétíteni a szobát, meggyújtani néhány gyertyát, majd elfeküdni az ágyon és csak hallgatni. Lehet elindul néhány könnycsepp az arcokon, de még az is meglehet, hogy épp a kis kacsó indul el vándorútra. Egyre lejjebb és lejjebb. ODA. LE…ahova „nem szabad”, és mégis. Miért ne lenne szabad? Hiszen a miénk!

A féltékenység, mint ön és másokat pusztító méreg

Kaptam egy könyvet, Paul Hauck: A féltékenység címmel.  Forgattam, nézegettem, de nagy nehezemre esett elkezdeni. Aztán az első néhány oldal után teljesen magával ragadott az írás, hangvétel, és ami ennél is fontosabb, elgondolkodtatott. Rájöttem, hogy iszonyatosan féltékeny voltam az előző kapcsolatomban, s ezzel nem csak a másik félnek, hanem önmagamnak is ártottam. Ugyebár nem voltunk hivatalosan egy pár, mégis érzelmi és szexuális kapcsolatban éltünk, ezért úgy gondoltam, hogyha már megengedte, hogy lássam, ízleljem teste legféltettebb porcikáit is, akkor már hozzám tartozik, az enyém.

Nah már most ez egy szörnyen téves megállapítás volt a részemről, amire akkor jöttem rá, amikor elolvastam Ancsa egyik posztját. Egy szerelmi kapcsolatban nem birtokoljuk egymást, nem vagyunk egymás tulajdonai, pusztán egymás mellett, együtt vagyunk.  

Miután tudatosan ráeszméltem arra, hogy kisajátítva, féltékenykedve nem lehet egy egészséges kapcsolatot fenntartani, elhatároztam, hogy ha legközelebb találkozok valakivel, nem követem el újra ezt a hibát. Úgy érzem ezt eddig sikerült is betartani. Pedig kapom a kérdéseket, hogy „ Nem tartasz attól, hogy megcsal?”, vagy „Kitudja kivel, mit csinál. Nem vagy ott, nem tudhatod. Te mégis bízol benne?” „ A válaszom minden esetben az, hogy igen. Maximális bizalom él bennem, és iszonyatos higgadt nyugalom. Úgy gondolom másként nem lehet. Fogalmam sincs honnan, hogyan tudtam ekkorát változni, de örülök, hogy ez bekövetkezett. Vagyis de. Azáltal, hogy hellyel-közel elfogadtam magam nőtt az önbecsülésem, és megértettem, hogy egy párkapcsolatban nem köthetjük egymást karóhoz, nem tarthatjuk a másikat pórázon, hiszen két önálló individuum vagyunk.

A féltékeny ember problémái önmagából indulnak, amit később kivetít a párjára, barátjára, testvérére, kollegájára. Az ilyen embernek legtöbbször gondja van önmagával, az önbizalma a béka hátsó fele alatt tanyázik, épp ezért képtelennek tartja, hogy a párja pont Őt, az értéktelen senkiházit kívánja és szeresse. Hogyan is kívánhatná, ha ő kövér, narancsbőrös, pattanásos…stb. 

De a féltékenység nem csak a párkapcsolatokban okoz rengeteg problémát, hanem bármely emberi kapcsolatban is. Példának okáért nem véletlenül ismert a testvérféltékenység, mint olyan, de teljesen természetes jelenségként fordul elő, a barátságokban, munkakapcsolatokban bekövetkező féltékeny érzés. A féltékeny ember külső visszaigazolásra, szeretetre vágyik, valamint arra, hogy abszolút győztesként álljon legfőként önmaga és a környezete előtt. Ő legyen a legjobban öltözött, a legjobban fizetett, a legsikeresebb és így tovább. Ezt a fajta irigység érzést jó irányba is el lehet vinni, ha valaki ezt arra használja, hogy jobbá és jobbá váljon általa, de egy egészséges elme akkor sem roppan bele, ha mondjuk ez nem sikerül. A féltékeny ember viszont nem tudja feldolgozni a csalódást, vagy ha meg is nyer egy játékot, akkor sem érzi kielégítettnek magát. Soha nem tud megnyugodni, újabb és újabb összeesküvést érez a háttérben, folyamatos csapásokat sejt mindenhol, és nincs az az élőlény, aki meg tudná nyugtatni, vagy el tudná oszlatni gyanúit. 

A köztudatban él az a közhely, hogy a féltékeny ember nem véletlenül féltékeny. Ad 1 valószínűleg megvan rá az oka, ad2 ő maga is tévúton jár (t). Az első feltevéssel egyet tudok érteni, mert a legtöbb ember érzi azt, ha a párja nem úgy viszonyul hozzá, mint előtte. A ki-kimaradozások, rúzsfoltok az ingen, szőke hajszál a barna csajszi pólóján, mind mind utalhatnak a szerető meglétére, csak nem mindegy ki, hogyan reagálja le mindezt. Az viszont biztos, hogy egy-egy ilyen eset után a bizalom már nem lesz feltétel nélküli, maximális. 

Az viszont, hogy minden féltékeny ember azért viselkedik úgy, ahogy, mert ő maga is szeretőt tart, vagy megcsalta már a párját nem feltétlenül igaz. Abban lehet valami, hogy ha már korábban megtette valamelyik kapcsolatában, akkor tisztában van a jelekkel, vagy épp pont ezért, mert magából indul ki nem bízik úgy a társában. De röhejesen féltékeny voltam én is, mégsem csaltam meg soha, sem gondolattal, sem cselekedettel, ahogy rajtam kívül még rengeteg sorstárs sem.

A szerelemféltés olyasfajta érzés, ami felemészti a kapcsolatot, és az abban élő mindkét félt is. Az egyiket azért, mert a folyamatos összeesküvés elmélet gyártása, a nyomozás, bűnjelek gyűjtése leköti minden energiáját, plusz teljes mértékig ki tudja készíteni magát, hiszen borzalmas belegondolni, hogy a párunk egy másik kezét fogja, más száját csókolja, vagy ne adj Isten…. Kegyetlen. Aztán ott a másik szerencsétlen, aki folyamatos gyanúsítgatásnak, vallatásnak van kitéve. Volt már szerencsém ebben a szerepben is kipróbálni magam, és lehet ez is jó lecke volt. Nem kellemes érzés, hogy a párunk minden ok nélkül bizalmatlan velünk. Pláne, ha mindezt azzal magyarázza, hogy a nem tudom hanyadik barátnője miatt alakult ez ki benne. Köszi, esélyem sincs a bizonyításra. Hosszú hónapokig lelki terrorban élni, még a legedzettebb embereket is felőrli. 

Mindenképpen ajánlom ezt a könyvet azoknak akik féltékenyek, akár csak egy kicsit, vagy betegesen, és azoknak is, akik már nem bírják párjuk féltékenykedését.

A zöldszemű szörnyeteg ellen nincs orvosság, a féltékeny embernek kell önmagába néznie és nem pedig a másikat vádolnia folyamatosan, mert egy FBI nyomozóval nincs olyan ember, aki képes hosszútávon együtt élni.

Az ötödik Sally

Tavaly májusban "kaptam" egy mentort. Tanárom volt a gimiben, de az utolsó évben már nem rejtette véka alá, hogy az egyik kedvenc diákja vagyok. Először furcsa volt, hátsó szándékot kerestem a nagy törődés mögött, de nem találtam semmit. Tényleg törődni akart velem, és ez jól esett. A már már baráti kapcsolat azután is folytatódott, hogy elballagtam a suliból. Azt mondta, hogy lát bennem valamit, aminek nem szabad elvesznie. Heti szinten váltottunk emaileket, és havonta, vagy ahogy épp szükségszerű volt, telefonáltunk. S miután észrevette, hogy rajongok a könyvekért, és az értékes művekért, regény és vers címekkel bombázott. Így jutottam Daniel Keyes: Az ötödik Sally című művéhez.

A regény főhőse Sally Porter, aki többszörösen hasadt személyiség. [disszociatív identitászavar (Dissociative Identity Disorder, DID).] Ez egy pszichiátriai betegség, melyet gyakran szkizofréniának is mondanak. Pedig a kettő nem azonos. Mert amíg a "többszörösen hasadt személyiségnél az én egysége bomlik fel, s különböző alszemélyiségek jönnek létre, addig a szkizofrénia lényege a különböző pszichés működések „szétesése”.

Sally az élet nehéz helyzetei elől úgy próbál elmenekülni, hogy elveszti öntudatát, és helyt ad, egy másik énjének, hogy oldja meg helyette a problémákat. Ahogy a cím is utal rá, Sallynek öt különböző énje van. Minden én saját névvel is rendelkezik. Bella,  a megtestesült érzékiség, a szenvedélyesség, Nola egy igazi művészlélek, akik ráadásul még intelligens is, Derry a kapocs az ének között, Jinx pedig, hát tőle óvjon meg az ég. Jinx az igazi erőszak,agresszió  és Sally, a botladozó, félénk. Sally nagyon sokáig nem tudott a szétváló énjeiről, ezért értetlenül állt, a különös történések felett, amiket állítólag ő művelt, s amik miatt tönkrement a házassága, és elvesztette gyermekeit. Egy idősödő, kiégett pszichiáter, Dr. Ash próbál Sallynek segíteni, s Sally esetén keresztül önmagának is.

Izgalmas kis olvasmány, nekem kifejezetten tetszett, bár volt olyan oldal, amit többször át kellett olvasnom, hogy megértsem. Ez a regény volt a belépőm a pszichológia világába. 

Maga a téma, a többszörösen hasadt személyiség azóta is foglalkoztat, s többször gondolkodtam már ezen. Azért is érdekel, mert egész pici koromtól érzem úgy, mintha két énem lenne. Persze nem olyan vészes a helyzet, mint Sallynél, nem találom magam ismeretlen helyzetekben, nincsenek emlékezetkieséseim, de azért furcsa érzés, hogy időnként olyan, mintha egyszerre két ember lakna bennem.

Kb. 10 éves lehettem, amikor először csak álmaimban "váltam" olyanná, aki soha nem voltam. Éjszakáról éjszakára álmodtam, hogy egy erős szupernő vagyok, aki megmenti a világot, aki háztetőkön ugrál, dög nagy motorokon száguldozik, és ő az az oltári vagány csajszi, aki előtt mindenki megemeli a kalapját. Persze, hogy ezt álmodtam, hiszen kis nyuszika voltam ekkor. Mindig azt tettem, amit mondtak, soha nem lázadtam, és minta gyerek hírében álltam. Persze a vagányság rejtve mindig is bennem volt, soha nem voltam igazi kislány. Aztán később már nem csak álmaimban, hanem a valóságban is előjött, hogy egyszer így viselkedtem, egyszer meg úgy. Manapság már meg is tudom fogalmazni, hogy milyen az így, meg az úgy. Egyik énem az önmagát felvállalni képtelen művészlélek, aki nem ellenkezik másokkal, arra törekszik, hogy mindenki elvárásának megfeleljen, csupaszív valaki, aki mindig a szépet keresi, és egyetlen boldogsága az, hogyha alkothat valamit, ami maradandó. Odaadná mindenét azért, hogy szeressék. A másik én, pedig pont az ellenkezője. Sportos, laza, nem foglalkozik mások véleményével, nem ismer fájdalmat, nem mutatja érzelmeit, és többé kevésbé a realitások talaján áll. Időnként kőbunkó, s ha szükség van rá megvédi önmagát, és másokat is. Az az igazi amazon típus. Erre utal, hogy boxolok, és ha elszakad a cérna ordítok, és végül ütök. A művészlélek én csendes, magányt kereső, míg a másik a keménységével önmagát védő egyén. 

Az énjeim:   :)