Egyéves évfordulónkat ünnepeltük,
amikor mindkettőnk elméjébe befurakodott a gyűrű gondolata, mint az
összetartozás szimbóluma.
Minden vágyam az esküvő, de azt
már a kezdetek kezdetén leszögeztem, hogy amíg nem nyilvános a dolog, addig ne
kérjük meg egymás kezét. /Habár úgy sejtem, érzem valószínűleg engem fognak
megkérni. :) / Viszont már kislány
koromban álmodoztam arról az ezüst karikagyűrűről, amit majd a szerelmem az
ujjamra húz, én pedig az övére, megpecsételve szerelmünket. Csak mert az olyan
romantikus!
Aztán 1 évesek lettünk! Felvetődött
a gyűrű ötlete, hogy mi lenne, ha…. aztán nekifogtunk a projekt
kivitelezésének. Nekem határozott elképzelésem volt, hogy mit is szeretnék, és
egy milliméternyi eltérést sem toleráltam. Kedvesem pedig nemigen szívleli az
ékszereket, úgyhogy gondolhatjátok! =) És még
ennek ellenére is az övét találtuk meg hamarabb, 3 egész hónap elteltével. Az
enyémre nem is emlékszem, de majd félévbe telt. De amikor ráleltem…az extázis,
mint kifejezés, nem írja le azt, amit akkor éreztem.
Eltelt már azóta egy kis idő,
mióta meggyűrűztük egymást, de még mindig szívesen nézegetem, és ha rápillantok
a gyűrűre az ujjamon, mindig mosolyra húzódik a szám. De mégis a legjobb,
amikor egy meghitt, összebújós délutánon/estén simogatom meztelen vállát, s
tekintetem a gyűrűs kezemre esik. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy friss
házas feleség. A közös élettel, a gyűrűvel minden megváltozott. Nem ezért
persze, de valahogy a rózsaszín felhőkből lett egy óriási, biztonságot nyújtó,
szeretettel teli, szivárványszínű buborék. Már a nap nem minden pillanatában
mézes-mázasan beszélünk egymással, időnként egy hisztis picsa vagyok, vagy
inkább egy házisárkány – amit meg kell jegyeznem, hogy az én drága Szerelmem
hihetetlenül jól kezel – de mindezen apróságot és egyéb nehézségeket
leszámítva, egy gyönyörű buborékban éldegélünk mi ketten. Jó szorosan
összeölelkezve, hogy még a legnagyobb szelek se tudjanak elszakítani minket
egymástól.
És ez így jó! Hihetetlenül jó!
