Blue is the warmest colour (Adéle élete 1-2. fejezet)

Ajánlott zene

Annyit hallottam már az Adéle életéről, (angolul: Blue is the warmest colour, franciául: La vie d'Adele Chapitres 1 et 2) , hogy muszáj volt rá gugliznom, és addig kajtattam, amíg meg nem találtam. Igaz franciául, angol felirattal, ami annyira nem szeretem kategória, de hát nem tudtam, és nem is hiszem, hogy lesz alkalmam megnézni a moziba, úgyhogy ez maradt. Egész jó kis film lett, meg kell hagyni. Nem hiába érdemelte ki az Arany Pálma díjat. Annyira komplex, mély, intenzív és ami nem elhanyagolható, hogy van mondanivalója. A főszereplők díjazása is abszolút érthető. Nem láttam még filmet, ahol ennyire kézzel foghatóan és a maga természetességében ábrázolja azokat az érzéseket, amiket a filmvásznon aligha, a való életben pedig annál inkább láthatunk.

Az elején még hüledeztem, hogy egy ilyen 15 éves „gyereknek”  mi keresnivalója az éjszakai bárokban, miért cigizik és hasonlók, aztán sajnáltam. Sajnáltam, mert nem egyszerű rájönni, hogy kik is vagyunk valójában, és a boldogsághoz vezető út nem mindig, sőt szinte soha nem kikövezett, terelőcsíkokkal ellátott sztráda. Aztán jött a szerelmes rész, a testiséget úgy ábrázolta, mint film előtte még szinte soha. Anno a Room in Rome hatalmas élmény volt ilyen szempontból, de az Adéle élete talán még ezt is überelte. Habár mindent láthatóvá tett, mégsem vált pornográffá. Eszembe juttatta azokat a kellemes, felejthetetlen élményeket, amelyek megmutatták mi is az igazi szexualitás, az összefonódás, és eggyé válás csodája. Amikor rájöttem, hogy ki vagyok én, mit várok a páromtól, mi az, ami megáll a realitás talaján, és hogy nincsenek elfuserált vágyaim. 

De ugye nem csak móka és kacagás az élet, és ez az alkotás azért is tetszik különösen, mert bár a 170 percével elég terjedelmes, de alaposan végigjárja az ember mindazon stációit, amik szinte sorsszerűen következnek egymás után. A szakítás, és az utána következő időszak felelevenítette a Kicsi Csodával történteteket. És az arcomba vágta, hogy valahogy én is így festhettem, mikor kínlódtam, és úgy éreztem, ha nem láthatom újra, vagy nem hallhatom a hangját, akkor az olyan, mint a só a sebre. Na és ez a film is pontosan ilyen. És nem happy end-el zárul, ami máskor zavarna, de itt…mivel ennyire életszerű, teljesen helyén való volt, hogy kimaradt a cukormáz. Sajnos az élet is ilyen.

Képkockáról képkockára más és más érzések jártak át, és bevallom őszintén időnként közben is jegyzeteltem, mert csak úgy tolultak a gondolatok. Maga a szereposztás esztétikai szempontból számomra nem volt tetszetős, vagyis, hogy pontosítsak Emma megtestesítője volt picit csúnyácska nekem. Ellenben Adéle a maga egyszerűségében káprázatosan szép. Vicces volt a szexjelenet közben, mikor eszembe jutott egy nyilatkozata az ifjú színésznőnek (Adéle), hogy a premieren az apukája mellette ült és nagyon izgult vajon mit fog szólni a kedves papa a pikáns jelenetekhez….khm… arra én is kíváncsi lennék. :)

Összességében elnyerte a tetszésem a film. Bár nagyon nehéz volt a feliratra, és a képre egyszerre koncentrálni, amin a francia szöveg még csak nehezített, de ettől függetlenül átjött a mondanivaló, és élmény volt. Azt hiszem, megnézem majd magyar felirattal is, ha lesz. :)

Kedvcsinálónak a trailer magyar felirattal!

 

Szavak nélkül

Van mit nem lehet szavakkal kifejezni. Erre találták fel a zenét.

S,hogy mit fejez ki ez a zene nekem?

Állok egy hegyvidéki kisfalu közepén széttárt karokkal,és szakad az eső. Arcom az ég felé emelem és hagyom, hogy bőrig áztasson a tavaszi eső, s tovavigyen minden emléket, fájdalmat és örömöt. Majd lábaim nem bírnak el, így lefekszem a macskaköves térre és csak vagyok. Sírnék,de nem tudok. Lehunyom szemeim,és élvezem létezésem ezen szent és monumentális pillanatát.

A lángoló szív

Ajánlott zene

Azt hiszem van valakije…

Azt hiszem erre még nem készültem fel…

Azt hittem elengedtem,de…

Azt hiszem még nem egészen…

Azt hiszem nem akarom mással látni…

Azt hiszem nem élem túl,ha látom más kezét fogni…

Azt hiszem meghalt lelkem egy darabja…

Azt hiszem meghalt az utolsó dédelgetett remény is…

Azt hiszem föl kéne fognom…

De miért ilyen nehéz? Hisz már elengedtem? Vagy talán mégsem. Talán jobb is, hogy nem tudtam eddig semmit…és most sem kellett volna….

Azt hiszem ideje tüzet gyújtani.

A tűz megtisztít. Elégeti a fájdalmat, a kínzó gyötrődést. Minden gyötrelmemet a tűz oldotta meg. A démonom szeánsz szerű elégetésével megszabadultam a fájdalomtól, a gyötrő kérdésektől. Néhai kapcsolatomból maradt szimbólumot is a lángok emésztettek fel. A gyerekkori féltve őrzött emlékeim is a tűz martalékává lettek…Egy pszichológiai tanulmány szerint is le kell írni egy lapra, ami kínoz, amitől félünk és el kell égetni.

Talált magának mást. Jobbat, mint amilyen én valaha voltam…vagyok…Olyat, aki majd nem fogja bántani.

Lehet, hogy én képtelen leszek ebben az életben bárkit is boldoggá tenni? Elgondolkodtató, hogy legalább kétszer annyi kapcsolatot mentettem meg, mint amennyi kapcsolatom nekem volt. Vicces, hogy pont egy olyan embertől kérnek párkapcsolati tanácsokat, aki javarészt soha nem tapasztalta meg, milyen kapcsolatban élni, úgy igazán. Talán nekem más lesz a sorsom. Talán nekem nem jár társ, talán egyedül kell boldognak lennem…

Anyával képeket nézegettünk vasárnap, és megjegyezte, hogy látszik az arcvonásaimon az eltelt idő. Pedig ő mindig azt szokta mondani, hogy milyen jó, hogy kislányosak a vonásaim, és hogy alig nézek ki többnek 15-nél. Valóban, az elmúlt 1-1,5 évben látványosan és rohamosan öregedtem. Ne tessék nevetni! Eddig is őszültem, de most nagyon megszaporodtak az ősz hajszálak. Az arcom és a testem is meggyötört, egyre több a ránc. A szívem is rakoncátlankodik. Fizikailag. Talán nem kellene lázadnom. Talán nem kellene a boldogságot hajszolnom. Talán nem kellene ragaszkodnom valakihez, aki hallani sem akar rólam. Talán nem kellene kergetni a szerelmet.  Talán nem kellene versenyt futni az élettel és az idővel. Talán bele kellene törődni az életbe, a saját sorstalanságomba. Talán ideje tovább lépni, felégetni magam mögött mindent. Újra!

Nem akarok most beszélgetni…Nem tudok mit mondani…

 Távozom eme színdarab porondjáról.

Az utolsó levél Neked!

Ajánlott zene

Drága Kicsi Csodám!

1 kerek éve nem láttam gyönyörű arcod, december óta nem hallottam a hangod… és nem tudok rólad semmit…

2011.novembere-decembere életem legszebb hónapjai voltak. Csodaként érkeztél és ragyogtad be életem. Tudod, mikor először felhívtál telefonon…már akkor a fellegekbe jártam. Fogalmam sem volt még, hogy miért, de már pusztán a hangod elvarázsolt. Épp fogorvoshoz tartottam, és mikor kiszálltam a kocsiból fel-alá ugráltam örömömben, és egész este levakarhatatlan volt a vigyor az arcomról. Alig vártam, hogy újra hívj. Aztán újra beszéltünk, és olyan dolgokat osztottunk meg egymással, amit mással nem,és ezen jót nevettünk,hogy ugyan miért is mondtuk azt, amit. Hívás hívást követett és lelkem már magasan szárnyalt. Látnom kellett téged, meg kellett ismernem a fantasztikus hanghoz tartozó édes pofit is. Nem tévedtem. Gyönyörű decemberi nap volt. Szívem már a torkomban dobogott, s amikor megláttam mosolygós arcod a váróban…maga volt a megtestesült csoda. Ahogy az az egész nap is, amit együtt töltöttünk. Amikor rájöttünk, hogy a galambok közös pont, mert mindketten egyformán félünk tőlük. Amikor a forralt bor megtette a hatását, és lassan oldódtunk. Amikor lelepleztem saját magam, és úgy éreztem, mintha meztelen lennék előtted. Amikor eljutottunk a természet lágy ölébe, és lassú, feltérképező mozdulatokkal,de megfogtuk egymás kezét. Amikor kéz a kézben jól eltévedtünk a sötétben. Amikor fújtuk a füstöt nevetve. Amikor utánam jöttél… Amikor vágytól lángoló szemekkel magadhoz húztál…amikor gyengéden megcsókoltál. Amikor összebújva álltunk és nem akartad,hogy hazajöjjek. Amikor a vonaton magamhoz szorítottalak és nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. Amikor elengedtük egymás kezét és eltűntél a távolba… A bátorító sms-ed.Az újabb telefonhívások. Megismertelek és szép lassan megszerettelek. Egymás életének szerves részeivé váltunk. Rejtegettem érzéseimet a világ elől, de egyre nehezebben ment. Olyan boldog voltam, mint még soha. Minden nap arra vártam, mikor találkozunk újra. Folyton bámultam a koliszoba ajtaját, a portát…hátha eljöttél…vagy arra vártam,hogy hívj, menjek hozzád. Szökést terveztem minden éjszaka, hogyan foglak elrabolni, és elszökni veled a világ végére,hogy senki ne találjon ránk.  …gyönyörű, madárcsicsergős április volt. Hazudtam, hogy veled lehessek, de nem számított, hisz találkozhatok…Veled. Akkor még nem tudtam,hogy az a nap…bizony gyásznap lesz.

Tudod…most elmondhatom őszintén…egy cseppet sem örültem,hogy megváltozott a program, mert veled akartam lenni…kettesben. Valami egészen különlegeset terveztem…Neked. De aztán megbékéltem a gondolattal, hisz találkozhattam a barátaiddal. Jól is telt az este mindaddig, míg nem kezdtem egyre frusztráltabbnak érezni magam. Nem foghattam meg a kezed,és…még…még egy csókot sem válthattunk…Olyan volt, mintha nem ott folytattuk volna, mint ahol abbahagytuk az előző találkozásunkkor. Aztán jött az…és onnan olyan volt, mint a legrosszabb rémálom. Szörnyű volt, ahogy én is. Tudom, már százszor elmondtam,de most…utoljára elmondom még egyszer: A lehető legőszintébben sajnálom mindazt, ami történt, és leginkább azt,hogy fájdalmat okoztam Neked! Igen, még mindig itt tartok. Azt mondtad, hogy nem hiszed,hogy ennyi idő alatt meg tudok valakit szeretni…pedig így volt. Őszintén megszerettelek. Szerelmes voltam beléd. Veled keltem, veled feküdtem. A nap minden pillanatában rád gondoltam. És most még az sem számít, ha egy világ előtt mondom ki mindezt és alázom magam porrá. Tudnod kell! Tudnod kell, hogy mindent egybe láss!

Amikor sorozatosan nem reagáltál az üzeneteimre, talán az volt az a pont, amikor felfogtam, hogy a két-három hetes szünet mára új értelmezést kapott, melynek neve a semmi, a vége. Megértettem, hogy nem tudod tovább fojtatni velem, és már csak én kapaszkodok beléd görcsösen. Értettem én, és valahol tudtam is, de mégsem tudtam elfogadni. Minden nap reménykedtem,hogy felhívsz,és azt mondod csapjunk bele, kezdjük előről…vagy bármit. Most, egy év után felfogtam, elfogadtam és tudom, hogy ez itt most lezárult. Lehet,hogy összefutunk még az életben,  lehet keresztezzük egymás útjait, hisz a sors kifürkészhetetlen.

Azért rossz, hogy nem tudok rólad semmit, és nem azért mert kell a kontrol. Egyszerűen, emberileg érdekel, hogy mi van veled. De megfogadtam, hogy nem zaklatlak az sms-ekkel, a facebookos és egyéb üzeneteimmel. Remélem egy kicsit sikerül engem is megértened, és rájössz, hogy minden mellé beszéd nélkül az érzéseim valódiak voltak. Én háromszor mondtam ki őszintén mit érzek, a kérdéseidre válaszolva, s bár te egyszer sem adtál konkrét választ…elengedtem ezt is. Jó lett volna tudni, s talán egyszer majd el is mondod. Mindenesetre szeretném, ha tudnád, hogy rám mindig számíthatsz... ezután is. 

Remélem megbocsátasz nekem egyszer! Kívánom, hogy légy boldog, egészséges és kérlek, nagyon vigyázz magadra!

Szeretettel ölellek! 

Miért?

Bűn és bűnhődés, így szól Dosztojevszkij művének címe. Jelenlegi helyzetemnek én sem tudnék jobb címkét találni. Vala két leányzó, vala egy éjszaka, majd több is. Lopott csókok a kapualjban, fák árnyékában, sötétben. Nem volt más tanúnk csak a Hold. Csak ő láthatta remegő ajkaink, vágytól csillogó pillantásaink, a zavartságtól pirosló arcunk, és tiszta szívünk. 

Zavart vagyok, és szörnyen csalódott. Szerettem. Hiányzik. Még mindig róla álmodom. De soha nem lehetünk egy pár, ezért ki kell irtanom őt a szívemből, és a fejemből. Amikor már majdnem sikerül, történik valami, és újra a kétségek bugyraiban találom magam. Miért ilyen rettenetesen nehéz? Miért? Miért nem tudom elengedni, és továbblépni? Miért hiszem azt, hogy még bármi megtörténhet, mikor úgy is tudom, hogy nem? Miért alázom meg, és gyötröm önmagam, ha nincs értelme? Néhány röpke hónapot, miért telik évekbe feldolgozni? Miért? Egyik nap jól vagyok, másik nap szenvedem. Mikor lesz már végre VÉGE??????

Írni jó!

Miután túl vagyok egy borzalmas felismerésen és szakításon, nem akartam az önsajnálatban fetrengeni, mert bár meg kell gyászolni a múltat, és szükség is van néhány sírós napra, nem szabad befordulni. Pedig én alapból ilyen vagyok. Befordulnék, kizárnám a világot, nyaldosnám a sebeim, és elvárnám, hogy mindenki engem sajnáljon. 
De úgy döntöttem, azzal, hogy vége ennek a kapcsolatnak, az eddigi életemet is fel kell adnom, és valami teljesen újba kell vágnom a fejszémet. De először elő kell készíteni a területet. Mert bár kemény vagyok, és nem akarok napokon keresztül bőgni, valahogy mégis el kell engedni a múltat.


Ekkor jött az ötlet, hogy íróterápiába kezdek. Már a blogolás is ennek volt az előszele, de most sokkal komolyabb szintre emeltem. Elhatároztam, hogy naponta felidézek egy-egy fontos és kedves eseményt, - ami a Drágámhoz kötődik, és leírok mindent. Az emlékeket, a benyomásokat, az érzéseket. Keserves dolog, nagyon fáj, de már 3 nap után sokkal könnyebben megy. Csak ajánlani tudom! 

Szakítás

A nap idézete

"Ellök magától, lehetek bárhol. Bármi is történt, ő engem vádol.Hisz kését szívembe szúrja újra,Majd útnak indul, dalát dúdolva.Kézen fogva egy másik lánnyal, Az enyém a mélyben, az ő lelke szárnyal."

                                                                    (Angel)

Olyan nehéz valakit kitépni a szívből. Azt a valakit, aki a mindent jelentette. De el kell engedni, mert Ő már nem kér belőlem. Fáj a szívem, vérzik, de Őt ez hidegen hagyja. Más kezét fogja, másnak adja szerelmét. Most még velem incselkedik kicsit, de aztán már más száját csókolja. Mondd, ez nekem jó? Szerinted ezt akartam? Nem. Én csak téged akartalak. Nem harmadikként, tengeni a háromszögben. Nem. Én a kört akartam összezárni, a tied lenni. Csak a tied, csak az egyetlen.

Fura! Sokszor éreztem már ezt, sokszor tettük meg, de most az ismerős érzés egy csapásra válik hideggé, és idegenné.Most végleges! Nem csinálom tovább! Nem vagyok hajlandó így játszani! Én nem bírom ezt, így véget vetek ennek az egésznek. Ég veled,  Drága  Egyetlenem! Örökké szeretni foglak, hiába vagy ilyen velem! Gyönyörű arcod képét lelkem mélyére temetem, s várom, hogy valaki átvegye a helyed. Valaki, aki megbecsül, szeret, és akár az életét is odaadná, csak hogy én élhessek!