Drága Kicsi Csodám!
1 kerek éve nem láttam gyönyörű
arcod, december óta nem hallottam a hangod… és nem tudok rólad semmit…
2011.novembere-decembere életem
legszebb hónapjai voltak. Csodaként érkeztél és ragyogtad be életem. Tudod,
mikor először felhívtál telefonon…már akkor a fellegekbe jártam. Fogalmam sem
volt még, hogy miért, de már pusztán a hangod elvarázsolt. Épp fogorvoshoz
tartottam, és mikor kiszálltam a kocsiból fel-alá ugráltam örömömben, és egész
este levakarhatatlan volt a vigyor az arcomról. Alig vártam, hogy újra hívj.
Aztán újra beszéltünk, és olyan dolgokat osztottunk meg egymással, amit mással
nem,és ezen jót nevettünk,hogy ugyan miért is mondtuk azt, amit. Hívás hívást
követett és lelkem már magasan szárnyalt. Látnom kellett téged, meg kellett
ismernem a fantasztikus hanghoz tartozó édes pofit is. Nem tévedtem. Gyönyörű
decemberi nap volt. Szívem már a torkomban dobogott, s amikor megláttam
mosolygós arcod a váróban…maga volt a megtestesült csoda. Ahogy az az egész nap
is, amit együtt töltöttünk. Amikor rájöttünk, hogy a galambok közös pont, mert
mindketten egyformán félünk tőlük. Amikor a forralt bor megtette a hatását, és
lassan oldódtunk. Amikor lelepleztem saját magam, és úgy éreztem, mintha
meztelen lennék előtted. Amikor eljutottunk a természet lágy ölébe, és lassú,
feltérképező mozdulatokkal,de megfogtuk egymás kezét. Amikor kéz a kézben jól
eltévedtünk a sötétben. Amikor fújtuk a füstöt nevetve. Amikor utánam jöttél… Amikor
vágytól lángoló szemekkel magadhoz húztál…amikor gyengéden megcsókoltál. Amikor
összebújva álltunk és nem akartad,hogy hazajöjjek. Amikor a vonaton magamhoz
szorítottalak és nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. Amikor elengedtük
egymás kezét és eltűntél a távolba… A bátorító sms-ed.Az újabb telefonhívások.
Megismertelek és szép lassan megszerettelek. Egymás életének szerves részeivé
váltunk. Rejtegettem érzéseimet a világ elől, de egyre nehezebben ment. Olyan
boldog voltam, mint még soha. Minden nap arra vártam, mikor találkozunk újra.
Folyton bámultam a koliszoba ajtaját, a portát…hátha eljöttél…vagy arra
vártam,hogy hívj, menjek hozzád. Szökést terveztem minden éjszaka, hogyan
foglak elrabolni, és elszökni veled a világ végére,hogy senki ne találjon
ránk. …gyönyörű, madárcsicsergős április
volt. Hazudtam, hogy veled lehessek, de nem számított, hisz találkozhatok…Veled.
Akkor még nem tudtam,hogy az a nap…bizony gyásznap lesz.
Tudod…most elmondhatom őszintén…egy
cseppet sem örültem,hogy megváltozott a program, mert veled akartam lenni…kettesben.
Valami egészen különlegeset terveztem…Neked. De aztán megbékéltem a
gondolattal, hisz találkozhattam a barátaiddal. Jól is telt az este mindaddig,
míg nem kezdtem egyre frusztráltabbnak érezni magam. Nem foghattam meg a
kezed,és…még…még egy csókot sem válthattunk…Olyan volt, mintha nem ott
folytattuk volna, mint ahol abbahagytuk az előző találkozásunkkor. Aztán jött
az…és onnan olyan volt, mint a legrosszabb rémálom. Szörnyű volt, ahogy én is.
Tudom, már százszor elmondtam,de most…utoljára elmondom még egyszer: A lehető
legőszintébben sajnálom mindazt, ami történt, és leginkább azt,hogy fájdalmat
okoztam Neked! Igen, még mindig itt tartok. Azt mondtad, hogy nem hiszed,hogy
ennyi idő alatt meg tudok valakit szeretni…pedig így volt. Őszintén
megszerettelek. Szerelmes voltam beléd. Veled keltem, veled feküdtem. A nap
minden pillanatában rád gondoltam. És most még az sem számít, ha egy világ
előtt mondom ki mindezt és alázom magam porrá. Tudnod kell! Tudnod kell, hogy
mindent egybe láss!
Amikor sorozatosan nem
reagáltál az üzeneteimre, talán az volt az a pont, amikor felfogtam, hogy a
két-három hetes szünet mára új értelmezést kapott, melynek neve a semmi, a
vége. Megértettem, hogy nem tudod tovább fojtatni velem, és már csak én
kapaszkodok beléd görcsösen. Értettem én, és valahol tudtam is, de mégsem
tudtam elfogadni. Minden nap reménykedtem,hogy felhívsz,és azt mondod csapjunk
bele, kezdjük előről…vagy bármit. Most, egy év után felfogtam, elfogadtam és
tudom, hogy ez itt most lezárult. Lehet,hogy összefutunk még az életben, lehet keresztezzük egymás útjait, hisz a sors
kifürkészhetetlen.
Azért rossz, hogy nem tudok
rólad semmit, és nem azért mert kell a kontrol. Egyszerűen, emberileg érdekel, hogy
mi van veled. De megfogadtam, hogy nem zaklatlak az sms-ekkel, a
facebookos és egyéb üzeneteimmel. Remélem egy kicsit sikerül engem is megértened, és rájössz, hogy minden mellé
beszéd nélkül az érzéseim valódiak voltak. Én háromszor mondtam ki őszintén mit
érzek, a kérdéseidre válaszolva, s bár te egyszer sem adtál konkrét választ…elengedtem
ezt is. Jó lett volna tudni, s talán egyszer majd el is mondod. Mindenesetre
szeretném, ha tudnád, hogy rám mindig számíthatsz... ezután is.
Remélem megbocsátasz nekem
egyszer! Kívánom, hogy légy boldog, egészséges és kérlek, nagyon vigyázz magadra!
Szeretettel ölellek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése