A következő címkéjű bejegyzések mutatása: iskola. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: iskola. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. január 2., csütörtök

3. szülinap



Jó ideje készülök már írni valamit. Valamit rólam, a helyzetről, vagy akármiről. De… nálam az írás az nem egy tudatosan megtervezett dolog. Leülök a gép elé, megnyitom a word-öt, bekapcsolok valami zenét, és a muzsika nyitja ki szívem, és elmém kapuját, aztán indítja „munkára” ujjaim a klaviatúrán. Egy szépleányzó egyszer megkérdezte:  „ és mit fogsz írni holnap? „ Mire azt válaszoltam neki, hogy évértékelőt tervezek, de mindig a zene határozza meg, mi kerül valójában a virtuális papírra. Évértékelő helyett születhet bejegyzés a rénszarvasok nemi életéről is. Ki tudja? Gondolatok vannak, de azok úgy cikáznak, mint halak a vízben. A zene tereli és fogja össze a mondanivalót.

Már egy ideje tervezem, hogy újraolvasom a blogom összes bejegyzését, mint ahogy azt minden évben megtettem eddig. De valahogy most nem ment. Képtelen voltam rá, hiába nyitottam meg egyik, másik posztot. Olyan, mintha nem is ismerném azt a valakit, aki azokat a sorokat írta. Annyira távoli, drámai és itt-ott színpadias. No, nem becsmérelem, hisz részem az is! Pusztán ismeretlenül és néhol bután csengnek azok a szavak.

3 hosszú év! Bizony! 3 éve indítottam útjára eme blogot. Meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi ideig képes leszek viszonylag folyamatosan írni, és egyáltalán…fenntartani valamit. Akkor, amikor az első bejegyzés született 19 éves, első éves egyetemista voltam. Egy zöldfülű kölyök. Életem végérvényesen is fordulóponthoz érkezett. Belezúgtam a legjobb barátnőmbe, ami olyan terhet rakott a vállamra, amivel egyedül képtelen voltam megküzdeni. Elkezdtem tapogatózni, új dolgokat felfedezni…más világba, más dimenzióba kerültem. Hogy jól döntöttem e? Nem tudom. Most úgy érzem, hogy igen, nagyon is. De az őszinte igazság az, hogy a kétség mindig mardosni fog ott legbelül.

Butácskán, kutakodva botladoztam végig ezen a 3 éven. Milliószor süppedtem a sárba, aztán hirtelen repültem fel a sztratoszférába, hogy újra az aszfalton, vagy épp egy háborgó vulkán gyomrába landoljak. Sírtam, bömböltem ezerszer, mint egy éhes újszülött, és toporzékoltam is, mint a gyermek, akitől elvették a kedvenc játékszerét. Próbálkoztam ezzel, meg azzal, csináltam számtalan butaságot. Próbáltam „normális” lenni, ezért randiztam, pasikat hálóztam be, de mélyen, legbelül akkor is tudtam, hogy semmi értelme. Randiztam másként, mással, bújtam ágyba úgy, ahogy nem kellett volna. Ittam, buliztam, cigiztem, és minden olyasmit, amit a fiatalság egy bizonyos része, rétege művel. Szerettem, ragaszkodtam, akartam és „fojtogattam” Hogy csinálnám e másként? Persze! A mai eszemmel már számtalan dolgot tudnék jobban, okosabban, ügyesebben, de…akkor még tudtam, és ez így van jól!

Ma már észrevétlen 2014-et írunk, s egy új fejezet nyílik meg életem, és blogom könyvében. Ma 22 és háromnegyed évesen, immár diplomás munkanélküliként állok életem színpadán. Mosolyogva, könnyedén. Hogyan tovább? kérdezed. Ezt csak a jó Isten tudja. Álmok, tervek mindig akadnak, de a megvalósítás módja még, oly távoli és homályos, hogy csak sejteni tudjuk. Olyan ez, mint a puzzle! Mindig egy-egy újabb részletet sikerül összerakni, míg végül lassan, nagyon lassan elkészül a kép.

Ami biztos az az, hogy egy fejezetnek vége! Magam mögött hagyom a hagyományos értelembe vett diákéveket, és belépek a munka országába, hogy teljes értékű polgárként rójam a köröket nap, mint nap. Az igaz barátok száma jócskán leredukálódott, de akik maradtak, ők a kemény mag. A magánéletem sziklaszilárd, titokzatos mennyország. Révbe értem, és nap, mint nap őszinte boldogsággal hajtom nyugovóra fejem, amiért nem lehet eléggé hálát adni a jó Istennek!


Azt hiszem nem kell ettől több! Boldog új évet mindenkinek!



2013. augusztus 24., szombat

Versenyfutás az idővel


Sürgető határidő, lüktető erek, dühöngő gondolatok árja. Mikor minden nappal fogy a remény, és egyre csak szorongatja torkod a közelgő határidő, úgy érzed válladon a világmegváltás súlyos terhe ül. Pedig nem a világot kell megmentened, Önön boldogulásod a tét. Küzdeni, menni előre és egyetlen pillanatot sem elvesztegetni!

Az idővel, a teljesítő képességünkkel, és a fizikai határaink vívott harcok kegyetlenek. Olyan ez, mint a halálos ítéletünk elől futni, futni és futni. A lábaink egyre gyengébbek, levegőt is alig kapunk, de menni kell, különben utolér a halál. Elesünk, de csüggedni nincs idő, ezért talpra ugrunk és rohanunk végkifulladásig.

Még másfél hónap versenyfutás az idővel, hogy egy bőrkötéses munkával csusszanjak át a tanulmányi osztály küszöbén. Még MÁSFÉL HÓNAP!!!


*A zenért hálás köszönet Sinara bloggerinának.

2013. május 4., szombat

Kezdődik!




Anyaaa kezdődik! Anyaaaaaa….keeeezdődik!

Megint itt a vizsgaidőszak,és ismét nem elégedtem meg az egyetem nyújtotta nehézségekkel. Naná! Úgy túl egyszerű lenne! Mivel mindkét suliban most kell vizsgáznom, zh-k, beadandók várhatók a következő hetekre, már megindult a tanulós, stresszelős és kimerülős időszak.  Még csak az elején tartok, de már elég kimerült vagyok, ráadásul két napig iszonyat lázasan jártam-keltem. Aztán a helyzetet már csak megfejeli, hogy pre Mikulás is van! Juhhé! Ez a kombináció bárkire nézve életveszélyes, már-már halálos!

Olyan szinten feszült és kimerült vagyok, amire már szavak sincsenek. Megpróbálom modorálni magam, de ha bárkinek is csúnyát írnék, akkor tessék szólni azonnal! Vagy nyakon vágni!

Áhh! Amit egész héten műveltem, az aligha tűr nyomdafestéket. Belépek az OBI-ba, jön az eladó fickó, hogy segíthet? Először lilultam, majd megpróbáltam nyelni egyet és valami emberi formában közölni vele, hogy: „Köszönöm, nem! Először,ha megengedné, szétnéznék!” Aztán alig léptem kettőt már szitkozódtam magam elé. Az, hogy otthon a srácokat leosztom, az most alapnak számít. Tegnap előtt is. Tudják, hogy tanulnom kell, de beszerveznek nekem egy azonnali eseményfotózást, persze ingyér. És akkor rohanjak, mert le van beszélve. Hát én meg lebeszéltem apával nagyon szépen. Vagy inkább csúnyán, hogy hogy lehet ilyennek lenni. Minden bajom van, alig hiszem, hogy a betűket elolvassam, és akkor most még elvesznek a felkészülési időmből 4 és fél órát. Az meg persze már-már mellékes,ha a gépem lefagy - mert miért is ne ilyenkor szórakozzon velem - vagy nem tölti be a dolgokat, akkor két kézzel ütöm a klaviatúrát és ordítok vele, hátha megérti. Ez van! Kicsit bekattanok a vizsgaidőszak előtt. De amúgy egy kenyérre kenhető tündérvirágszál vagyok. XD :)))

Miután végeztem felvettem anyát és elindultunk. 500 méter után kiabált, hogy azonnal álljak félre, Ő kiszáll. „Úgy vezetsz, mint egy őrült! Mi van veled? Teljesen megőrültél? Ma még el fogsz valakit ütni.” Magamban fortyogtam, jobbnak találtam lenyelni a mondandóm. Aztán lehiggadtunk mindketten, és megpróbáltam lassan, óvatosan vezetni. Tény és való, hogy ilyenkor nem kellene kocsiba ülnöm,de még emberek közé sem lenne szabad engedni.  Amikor nyomás van, rajtam úgy tudok tobzódni, tajtékzani, mint egy eszelős. Tudom, hogy nyakamon a határidő, és napról napra feszültebb, ingerültebb leszek. Persze, amint túl vagyok rajta, mintha mi sem történt volna, teljesen kicserélődök.

Alig várom már a júliust. Komolyan! Csak ez lebeg a szemem előtt, semmi más.
Azt hiszem be kellene zárni ilyenkor az edzőterembe, amíg kitombolom magam. :))))


2013. április 1., hétfő

A nőkről




Szeretettel ajánlom ezen sorokat mindazon nőknek, akik valaha is megismerhettek közelebbről. Áldom az eget, az időt, ami nem állt rendelkezésre, mert haragos gyötrődés helyett, ezen szösszenet születhetett.


Tudjátok kedveseim mi mindnyájan olyan fránya és mégis csodálatos lények vagyunk. Szerelmünk a legveszedelmesebb méreg, és a legrészegítőbb bor. A női lét az anyatermészet legbonyolultabb teremtménye. Elég csak megízlelni és kész a baj. A történelem során hány meg hány párbajt vívtak férfiak, hány meg hány barátság ment tönkre, hány meg hány család szakadt szét, és hány baleset történt a nők miatt. A NŐK miatt. A nők, akikkel olykor nehéz együtt élni, de nélkülük már-már lehetetlen.

Az utóbbi hetekben kínlódtam. Sokat. Nők miatt. Még azt is szépen megterveztem, hogy bánatomban majd beülök egy kocsmába és jól leiszom magam. Aztán, ha megkérdezik: „Miért iszol lányom?” hát fennhangon megmondtam volna: „A nők miatt bátya! „ De nem mentem el inni. Minek. Sokat utazom, van időm elmélkedni. Míg a vonat zötykölődik, én szépen sorban vettem mindent. Mindenkit. Az első szerelmet, az első élményeket a holdfényes éjszakán. A tanárnőt, akinek személyisége már 10 évesen elbűvölt. Azt a gyönyörű kislányt, akinek imádtam a közelében lenni, és egyszer azt írta nekem egy énekfüzetből kitépett lapra :„Szeretlek”. A tanárnőt, kinek léte átsegített a gimnáziumon. A lányt, aki megbolondított, az ujjai köré csavart, és ábrándos tinivé változtatott. A kékszemű tüneményt, a Nőt, akit soha nem feledek. A lányt, akinek olyan perzselő vágy tündökölt a szemében, hogy engednem kellett neki. A lányt, akinek személyisége nem eresztett, elbolondított.  Nem bánom őket. Nem bánom,hogy volt olyan, akit úgy szerettem, hogy az már szinte lehetetlen. Nem mondok rosszat róluk. Nem bántom őket. Nem miértezek. Pedig az elmúlt napokban gyűlöltem őket. Mindet. Mert elvették a szívem. Megízleltem ezt az édes drogot, és most már mindig vágyni fogok rá. Bárhova sodorna az élet mindig csak őket lesném. A ringó csípőket, a formás kebleket, a csilingelő hangokat, az édes csókokat.

(Pedig nem mindig magasztosak, igen sokszor haragosak. Vágyakozva rebegtetik pilláikat még csapdájukba nem érsz, s aztán vihorászva löknek odébb. )

Nők, a gyönyörűséges lények. Az életet adók, és az életet megragadók. A ragyogók és az elutasítók. Nők az értelmezhetetlen, logikátlan, de megmagyarázhatatlanul vágynivalók.
Kedveseim! Nélkülünk a világ unalmas és túl egyszerű lenne! ;)


2012. december 31., hétfő

Év végi összegzés!






2012 kegyetlenül kemény év volt számomra. Volt benne öröm is szép számmal, de a java az fájdalommal, és nehézségekkel telt. Volt itt minden: magánéleti, családi, anyagi gondok, betegség, magány, keserűség, depresszió, és félelem.


A legnagyobb hozadéka mégis az lett az évnek, hogy végérvényesen felnőttem. Mindig is azt hittem, hogy érett, kemény csaj vagyok, de azért a gyermeki lelkület, bizalom és naivitás még jelen volt bennem.

Január
Boldog voltam, mert előző évben egy váratlan csoda történt és egy fantasztikus emberrel lettem gazdagabb. Párom és társam lett. Fantasztikus érzés volt végre tartozni valakihez. Aztán a hónap közepén egy üzenet várt facebookon. Egy ifjú hölgyolvasóm –akit azóta Kolibri néven már ti is ismerhettek, hiszen blogol ő is -bátorkodott írni nekem. Ismerősök lettünk, és elkezdtünk beszélgetni. Aztán már napi kapcsolatban álltunk és hiányzott, ha egy nap nem írt. Majd jött a fekete leves. Anya kórházba került és egy sima 20 perces műtétből 4 és fél órás lett. Egyedül várakoztam a központi műtő előtt, és soha nem éreztem még magam annyira egyedül, és soha nem féltem még annyira, mint akkor. De ott volt a Kedvesem, és ez egy kicsit könnyebbé tette a dolgokat. Otthon feje tetejére állt minden, egy csapásra lettem családfenntartó. Mínusz 20 fokban, fűtés és fa nélkül, hajléktalanokat megszégyenítő fortélyokkal próbáltam valami melegfélét varázsolni a lakásba, hogy a lázas betegen otthonfekvő kisöcsém ne fázzon meg még jobban. Megtanultam húsleveset főzni 20 literes fazékba, és azt, hogy mit kell tenni, ha valaki befüvezve, vagy rendesen berúgva esik haza. Olyan élmények kísérnek ebből az időszakból, amit senkinek nem kívánok, még az ellenségeimnek sem. Az, amikor apád egy 5 éves kölyökhöz hasonlóan elszökik a munkahelyéről, és te visszaviszed, de akkor is eljön.  Az a látvány, amikor a sok a piának köszönhetően behallucinál mindenfélét és pszichiátriai betegeket megszégyenítő módon viselkedik. A január bruális élmény és mégis volt benne számtalan szép pillanat.

Február
Sok-sok alkohol. Születésem hónapja. Ittam azért, mert valentin nap van, és ittam azért, mert hiányzott a Kedvesem. Ha nem hiányzott volna olyan nagyon, akkor jó hónap lett volna, mert időközben anya is hazajöhetett a kórházból, és végre kicsit fellélegezhettem.

Március
A tavasszal együtt kivirágoztam én is. Szépen lassan, minden igyekezetem ellenére beleszerettem az én Kicsi Csodámba. Minden szép és jó volt, s a blogon is egyre szaporodtak a szerelmetes bejegyzések.

Április
Átkozott április, átkozott nap, átkozott buli és átkozott fütyülős málna. És átkozott én. Számomra életem első leszbikus bulija kapcsolati mélypontot jelentett. Ami szép volt, elromlott, és ennek a bulinak a következményeit ma is nyögöm. Ez a hónap a sok-sok sírásból, önmarcangolásból, depresszióból állt.

Május
Ugyanaz, mint áprilisba, csak pepitába. Talán egy fokkal jobb volt a helyzet, és kevesebb papírzsepi is fogyott. Sokat gondoltam a szexre, és az anyaságra. Ezen kívül semmi extra nem történt. Próbáltam feldolgozni a fájdalmat,  azt az áprilisi éjszakát és másnapot. 

Június
Már egész jól voltam lelkileg, de azért mégsem. Tudtam nevetve végigmenni az utcán, de a szívemből még mindig szivárgott a fájdalom. Próbáltam lépéseket tenni Kicsi Csoda felé, de eredménytelenül. Minduntalan falakba ütköztem…megjegyzem jogosan. Hogy fel tudjam mindezt dolgozni elkezdtem újra a jól bevált íróterápiát. Egy átzokogott hajnal és egy már-már bekattanáshoz hasonlító táncikálás után megszületett Maio.

Július
Eseménydús hónap volt az biztos. Történt egy haláleset, ami padlóra vágott. Hál Istennek nem rokon, és nem közeli ismerős volt az illető, de akkor is megrázott a halála. Meg a körülmények. Előtte sosem éreztem hullaszagot, pláne nem egy hete, a nyári 40 fokban már rohadó test szagát. Offoltam magam, hetekig nem beszéltem senkivel.
De egy újonnan kialakuló ismeretség elfeledtette velem ezt a traumát. Megvallom, már nagyon régen olvasgattam történeteket az erotikustörténetek oldalán, és főleg egy szerző,fordító művei mozgatták meg fantáziám. Furdalt a kíváncsiság, hogy vajon ki lehet ő, milyen ember. De álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha is beszélgethetek vele, vagy megismerhetem. Ő pedig nem más, mint Sinara bloggerina. Azóta vele is szinte napi kapcsolatban állok, és különleges kapcsolatot ápolok. Színes egyéniség, és nagyon kedves ember.

Július közepe tájékán kezdett elhatalmasodni rajtam a depresszió. Nem volt kedvem felöltözni, emberek közé menni. Hiányzott egy ember mellőlem, hiányzott a Kedvesem, és kezdtem belebetegedni. Aztán egy verőfényes, gyönyörű napon befutott egy vonat, mely elhozta Lolitát –Kolibri bloggerinát. Fantasztikus napot töltöttünk együtt, mely ismétlésért kiáltott.

Maiot kezdtétek megkedvelni, és egyre több építő kritika érkezett, melyek alapján igyekeztem tovább formálni életem első, hosszabb lélegzetvételű történetét. Eközben egy újabb különleges ember bukkant fel a blogomon, Black Horse személyében. Bőszen kommentel, amiért hálás vagyok, de nagyon szégyellem magam, hogy még nem válaszoltam meg minden személyét. Örülök,hogy itt vagy, kérlek maradj még sokáig! :)

Augusztus
Egyre több kritika érkezett Az átkozottak egy elátkozott világban című történetemre és úgy döntöttem befejezem. Nem tudtam megfelelni az elvárásoknak, amiknek ha megfeleltem volna, akkor a történet már nem az lett volna, amit kitaláltam. Meg nem is voltam felkészülve ilyen történet írására. Semmiféle előtanulmányon nem volt, fogalmam sem volt, hogy kell egy történetet írni. Belebuktam, kimondom nyíltan.

Amikor újfent eltűntem, Fetisa bloggerina, az én tündéri pótmamám utánam nyúlt, és az ő csodálatos módján nem hagyta, hogy az önsajnálatba fetrengjek. Fantasztikus barátra leltem benne. Kár, hogy nem tudunk többet beszélgetni, és még nagyobb kár, hogy végre nem tudjuk összehozni a nagy találkozót. Pedig már NAGYON-NAGYON szeretném! Mindig csak ígérem, és már legszívesebben elsüllyednék, hogy sosem tudom beváltani az ígéretem. Remélem az új évben végre ez is sikerül. 

Augusztusban testközelből láthattam egy leszbikus kiscsaládot, így még inkább előtérbe került a gyermekvállalás. Nem mintha lenne kivel megvalósítanom. Egyszerűen feltámadt bennem a gyermek utáni vágy, és szinte egész évben erősen kínzott. Főleg, mert anya is majdnem ennyi idős volt, amikor én útnak indultam.

Még ebben a hónapban a „Szeretlek” szót ízlelgettem és próbáltam rájönni, miért bír ekkora varázserővel. Aztán még sűrűn gondolkodtam az ideális társról, hogy kit, mit szeretnék. Nem jutottam új következtetésre.

Ancsa egy régebbi tanácsát megfogadva önkéntes munkát vállaltam, ezzel is elterelve figyelmem a leginkább uralkodó gondolataimról. Voltam kineziológusnál, beszélgettem emberekkel,és valami megérintett.

Szeptember
Elindultam egy úton. Valami végérvényesen megváltozott bennem, de ezt akkor még nem tudtam. Letettem a cigit is, mert már nem volt rá szükségem. Már nem ezzel akartam a problémáimat megoldani.

Elkezdődött a suli, és hogy végképp jó legyen nekem, egy újabb képzésbe vágtam bele. Immár két sulit vittem,és majd kicsattantam az energiától. Megpróbálkoztam a meditációval, és fantasztikus élményeket adott. Magamba néztem, és írtam egy őszinte levelet a Kedvesemnek. Soha nem adtam postára, nem hoztam tudomására…

Október
Az október pocsékul indult, és még rettenetesebben folytatódott. Elsején Fetisáék ügye lezárult. Annyira hittem, hittünk benne, hogy ezúttal lehet másként, de sajnos az élet nem mindig gondolkodik együtt velünk. Úgy szorítottam értük, mintha a saját kishúgaim lennének, és pontosan ilyen erővel vágott arcon a hír, hogy nem sikerült.

Aztán egy külföldi fickó 100-as tempónál, sötétbe le akart szorítani a felüljáróról. Soha nem éreztem még olyan halálfélelmet, mint akkor. De vigyáztak rám az őrangyalaim, így megúsztam némi ijedséggel. Persze cselekednem kellett volna,de…

Anyagilag szinte teljesen padlóra kerültünk, és anya tőlem várta a megoldást. Nem volt semmi munkalehetőség, már-már azon gondolkodtam,hogy elmegyek leszbikus konzumhölgynek. Úgyis ritkaság. De azért ettől okosabb leányzó vagyok. Valahogy kihúztuk ezt a hónapot is.

Kétségek gyötörtek, fel akartam hívni Kicsi Csodát, de nem ment. Féltem attól, hogy mi lesz a válasz. IGEN, vagy NEM? De Fetisa tanácsára felhívtam. Nem tudtam feltenni a kérdést, és azóta sem tudom a választ.

Minden nap attól rettegtem, hogy egyszer túl későn érkezem haza, hogy elkések és akkor tragédia fog történni. Meg attól is féltem, hogy egyszer elborul az agyam, és képtelen leszek uralkodni haragomon, és keserű epe, egy keserű és szörnyű tettel fog a felszínre törni. Ekkor érkezett Galathea csodája, ami valóban csodaként hatott rám. Meglepődtem, de inkább meghatódtam és minden szava a szívemig ért. Eltalált. Jókor, jót mondott és ez segített, hogy mihamarabb összekapjam magam. Ezért mindig hálás leszek. Köszönöm Galathea!

November
Sikeresen talpra álltam újra, és teljesen megembereltem magam. Újra elkezdtem meditálni, és sűrűn emlegettem a LESZAROM szócskát. Kicserélődtem.

A november a hallottak és az emlékezés hónapja. Sajnos a közepe táján elvesztettem egy hű barátot, egy szófogadatlan csajszit, a kiskutyámat. Sokat szenvedett, de nem tudott úgy elmenni, hogy még utoljára nem láthat. Megváltást hozott neki a halál.

De a hónap alapjába véve jobb volt, mint némelyik társa. A blogom 2. születésnapját ünnepelte. Hihetetlen,hogy megértem a feladatra és képes lettem arra, hogy folyamatosan vezessek egy naplót, még ha csak virtuális is. 

Egyre inkább éreztem, hogy valami megváltozott bennem, valami más, mint eddig.
Bár Kicsi Csoda elvesztésével, és a rengeteg kritika hatására eltűnt a motivációm, és a kedvem is, hogy kezembe vegyem valaha is a fényképezőm, de ekkor jött Anthonberg. Egy roppant kedves, és valamiért úgy érezem, hogy rám nagyon is hasonlító ember. Legalábbis mentalitásban mindenképpen. Az pedig, hogy ő is szeret fényképezni már csak hab a tortán. Neki is köszönettel tartozom, mert az, hogy megszólított, és kommentel, sokat jelent nekem. Igyekszem hamarabb és sűrűbben válaszolni a jövőben. :)

December
A december az december. Adventtel, csodával, karácsonyi hangulat helyett kapkodással, acsarkodással és szilveszterrel.

Számomra az advent mindig valami csodát tartogat. Tavaly megismerhettem egy csodálatos embert, idén pedig munkát kaptam, ami segít abban, hogy egy kis plusz jövedelemmel befejezzem az iskolákat, netán félre is rakjak kicsit a jövőre. Nem állom meló, nem is szakmabeli, de addig jó, amíg suliba járok.

Ebben a hónapban is kiderült, hogy olvassátok a blogom. Méghozzá Barbi kommentjéből, aminek nagyon örültem. Köszönöm,hogy kifejtetted véleményed, és kérlek tartsd meg ezt a jó szokásod! :)

Az idei AIDS világnapon én is felsorakoztam, legalább egy poszt erejéig a betegség megelőzése mellett, mert roppant fontosnak tartom, hogy vigyázzunk egymásra. Ezért most is leírtam. :P

Kicsit…vagyis nagyon a földhöz vágott – és le fogom írni, még akkor is,ha ő is, vagyis TE is olvasod a blogom-, hogy ha nem történt volna semmi, akkor ebben a hónapban ünnepeltük volna 1 éves évfordulónkat. Aznap nemigen lehetett hozzám szólni. Nehezen emésztem, ez van.
Eljött a karácsony, és el is ment. Most pedig itt a szilveszter, amit Kolibri bloggerinával fogok tölteni. Óriási lesz, érzem a zsigereimben! :))

Nos! Összegezve pocsék év volt, de nektek is hála, azért számtalan szép nappal gazdagodtam. Rengeteg tanulságot vontam le a történésekből, és az is igaz, hogy tükörbe nézve nemigen ismerek már 1 évvel korábbi önmagamra. Azt hiszem sokkal higgadtabb, kiegyensúlyozottabb lettem, de cáfoljatok meg, ha nem így van. :)

Hogy végképp magam mögött hagyjak mindent, újra elkezdtem edzeni, -suli és munka mellett is- mert idén meg akarom csinálni a kockahas, szálkás testet és tőlem szokatlanul, vagány hajat vágattam a héten. El akarom felejteni a szenvedést, a kétségeket és végre boldog évet akarok. És SZERELMET! :) 


No, de most mennem kell készülődni, mert lassan indulok bulizni. De annyi időm még van, hogy 

Sikerekben,Gazdagságban,Boldogságban,Szenvedélyben,Gyermekkacajban,Mosolygásban,Együttlétekben és Egészségben gazdag BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK! 

JÖVŐRE, VELETEK, UGYANITT! ;)

2012. szeptember 23., vasárnap

Helyzetjelentés part x






Újra vissza kellett ülni a nyeregbe, és visszahelyezkedni a régi kerékvágásba. Sulik, meló – még mindig ingyen – a rengeteg utazás, koli, valamint minden elfoglaltságom logisztikailag való összefogása. Azt hittem gyorsabban fog menni a visszailleszkedés. Még szoknom kell a számtanilag is sok nőcivel való összezártságot, a miniatűr életteret, a korlátozottságot. 


Még mindig munkát keresek, immár pénzért. Nem szeretek panaszkodni, ezt sem annak szánom, de muszáj kiírnom magamból, hogy helyére kerüljön a dolog. Szóval nagyon remélem, hogy a jó Isten végre megdob valami munkával, amiért fizetést is kapok, mert jelenleg még megvagyunk, de hamarosan –szerintem a jövő hónaptól – elég nagy kakiban leszünk. Megint ott vagyok, hogy nekem kellene átvennem a családfői feladatokat…és még mindig lehet rám számítani…de… . De meguntam már, hogy egy felnőtt férfinak nincs ennyi esze, és felelősségtudata, és hogy megint én húzzam ki a szarból. Mert az utóbbi egy évben ez rendszeresen így zajlik, és most már nincs hozzá sem kedvem, sem energiám. A saját életem, kapcsolati hálóm sem tudom úgy koordinálni, hogy a lehető legjobb legyen, és itt még akkor szerelmi, magánéletről még szó sem volt. Tudom, hogy megint oda fogom magam tenni, mert nem fogom magára hagyni anyát a sz*ban, de azt is jól tudom, hogy ez már nem fog padlóra küldeni. Annyit erősödtem az elmúlt 3-4 hétben, hogy azt megfogalmazni sem lehet. 3 hete nem kívánom a cigit, és nem is cigizek. (Buliban 1db szálat. 1x fordult ez eddig elő.) A napok nagy részében pedig levakarhatatlan a mosoly az arcomról. S, hogy miért?

Mert tudom, hogy mindent el fogok érni, amit elterveztem, csak hinnem kell benne és harcolnom kell érte. Elképzelni, aztán valóra váltani! Nem egyszerű, sok gyakorlást igényel… de bejön, ha nagyon akarod! Jelentem, tényleg jól vagyok! Jobban, mint eddig bármikor. Szóval…. :)

2012. január 4., szerda

Vizsgaidőszak hip-hip hurrá

Megint itt a vizsgaidőszak. Amennyire mindenki fújjolja, meg pánikol, ahhoz képest nekem semmi bajom vele. Sőt. Ilyenkor olyasmire is van időm, amire máskor nem, de legfőképpen ilyenkor rendszer van az életemben. Kora reggel ébresztő, reggeli, edzés (pár sorozat fekvőtámasz, felülés...stb.), tanulás, ebéd készítés, ebéd, mosogatás, tanulás, takarítás, tanulás, család vacsiztatása, mosogatás és tanulás kifulladásig. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ha máskor nem is, de a vizsgaidőszakban biztos, hogy elszívok pár doboz cigit, és vegyítem a kávét az egyébként utált és nem is sűrűn fogyasztott energiaitallal. Főként, ha trehány, lusta disznó módjára valamit nagyon az utolsó pillanatra hagytam. Mert bár tanulok, mint a gép, és igyekszem, azért közel sem vagyok - ilyen szempontból biztos, hogy nem - eminens hallgató. Szégyellem is magam érte, de elég sokszor marad valami fontos a végére.

S bár szeretek tanulni, most valahogy nagyon nem akarózik bújni a jegyzeteket, böngészni a könyveket, netet az ismeretlen, érthetetlen részek kibogozásért. De mégis bele kell húznom, mert pénteken dupla vizsgám lesz fél óra különbséggel, és hétfőn is. És már nem csak magamért kell jól vizsgáznom. Ugyanis van már Valaki az életemben, aki szeretném, ha büszke lenne rám, vagy legalábbis úgy állhatnék elé, hogy igen. Becsületesen felkészültem, ügyesen levizsgáztam, és felmutathatom a munkám eredményét. Nem megfelelni akarok, csupán felnőni az Ő intellektusához, és csak picit szeretném megközelíteni.

Mert szeretem hallgatni elmélkedéseit, gondolatait, és szeretem, hogy felnézhetek Rá, hogy olyan művelt, és tapasztalt. Nem akarok én versengeni, félreértés ne essék,
mert nekem nem ez adatott. Belőlem nem lesz filozófus, politológus, szociológus, matematikus, fizikus és semmi hasonló. Hozzáteszem nem is szeretnék ilyesmivel foglalkozni. Jól vagyok úgy ahogy, de azért némi műveltségre mégis szeretnék szert tenni, mert nem akarok agyatlan cicaként szőrmébe burkolózva pislogni. Ennyi.

Vizsgaidőszak én így szeretlek!!! :)

2011. október 10., hétfő

Az a bizonyos mély víz...

... amiben meg kell tanulni úszni. Hát igen!


Ma szintén gyakorlatos nap volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy jaj, de kalassz nap volt a mai. Mert nem. Olyan lassan telt az idő, hogy azt hittem sosem lesz vége. 13 és 18:15 között legalább ezerszer pillantottam fájón, majd idegesen, állat módjára az óra számlapjára, és könyörögtem a mutatónak, hogy nagyon szépen kérlek vonszold gyorsabban magad, mert meghalok, ha még egy percet itt kell töltsek. S, hogy miért?

Mert bár nekünk még nem a kliens közeli feladatok ellátása a gyakorlat célja, csupán a légkörrel való "ismerkedés", a monitorozás nah, de könyörgöm!, ilyen helyen, ilyen gyerekek között akármilyen jól is teszem a dolgom, mégis "kliensek" között mozgok, és nem fogok a sarokban megbújva, mint pók a falon figyelni. Hogy? Hogy oldjam meg, hogy csak ott állok, jegyzetelek, ha kell kicsit tevékenykedem, de azért túlzásba nem vihetem, nehogy már... Rossz hírem van. Nekem nem megy a fél munka. Én...ezt...így...nem. Nem is tudom, de nem is akarom csinálni. Én ehhez kevés vagyok. Vagy csinálok valamit, vagy nem. Csak a baj az, hogy még nincs elegendő tudásom, és ahogy Ancsa mondta, - ami azóta már szálló igévé vált - a "kissé hűvös profizmushoz" is rengeteget kell még fejlődnöm. Nem a gyakorlattal van bajom, félreértés ne essék! Csupán azzal, hogy a terephely nem felel meg a gyakorlati követelményeknek. Egyszerűen nem teljesíthető. Amikor napi 5-6 órában össze vagy zárva több szeretetre éhes, viharvert gyermekkel... nem lehet CSAK megfigyelni. Képtelenség. És ezt ők is tudják. 3 alkalom után. Az egyik srác megállt mellettem , egy ideig csak hallgatott, majd teljesen higgadtan, de mégis olyan szívfacsaróan bágyadtan kérdezte, hogy : " ... holnap is tetszik jönni?"  mire én: " Nem. De miért kérdezed? Hiszen tudod, hogy hetente csak egyszer jövök. " a válasz meg... - " Tudom, de olyan kár! Már kezdtem azt hinni, hogy végre egy normális ember is lesz velünk." Nos ez az egyik sarokkő, az első jelzés, hogy felelősséged van, oda kell figyelned, hogy mikor mit teszel, mondasz! Többé - legalábbis itt - nem lehet csak úgy, meggondolatlanul cselekedni!

Az első pont, amikor is beigazolódnak a félelmeim, és óriási szükségem van a tanácsokra, és a magabiztos, tudatos fellépésre. Itt már nem állja meg a helyét az, hogy bocsi, de még magamban sem vagyok biztos, és jaj,de félek, és most mi lesz? Áaa. Nem. Mostantól oda kell figyelnem. Már a mai alkalomra is készültem, hiszen már a múltkor is feltűnt, hogy a legfiatalabb gyerkőc, aki  mellesleg 9 éves, non verbális jelekkel üzente nekem, hogy kérlek segíts! Aztán a múltkori beszámolóm után Ancsa és Fetisa észrevette a sorok közé bújtatott néma segélykérést, és elláttak néhány jó "tanáccsal". Ezek után kicsit megnyugodtam, és újonnan szerzett tudásommal felvértezve érkeztem meg ma délután. Nem mondom, hogy játszi könnyedséggel vettem az akadályokat, de legalább, nekik köszönhetően volt valamim, amibe kapaszkodhattam.

A második jelzés, amikor a kicsi szeme felragyogott, mikor meglátott, egyre jobban közeledett, majd lazán beszélgetést kezdeményezett, s a beszélgetést ügyesen személyes témákra terelte. Például, hogy az én családom, és nálunk, és én ... és stb. Nah ennél a résznél, tényleg vért izzadtam, a szó szoros értelmében, mert igen csak gondolkodnom kellett, hogy akkor most mit mondhatok neki, és mit nem, de ne tűnjön fel neki, hogy zavarban vagyok, pánikolok, és fogalmam sincs mit válaszoljak. Elindult a kötődés, de tudom, hogy vigyáznom kell, most kell meghúzni a határokat, hogy meddig engedem közel.

Jah, és azért a csattanó sem maradt el. Megkaptam a "picikét", hogy az én feladatom a házi feladat kikérdezése, a másnapra való felkészítése. Hát... a kis tüncike, bármennyire ágról szakadt, azért zsivány egy teremtés, az biztos. Már második alkalommal húzott csőbe. Nyilván látta rajtam, hogy nem az a fajta vagyok, aki már első alkalommal rácsap az asztalra, visszaélve hatalmával, és követel. Sokkal inkább a lassú összecsiszolódást tartottam jónak, hogy azért ismerjük meg egymást egy kicsit, aztán hátha könnyebben megy. De ez a taktika sajnos szörnyen hibás volt, és meg is kaptam, hogy "erélyesebben, mert ez a kölyök a legokosabb nevelőt is kijátssza". Úgyhogy jövő héttől igenis kutya keményen kikérdezek tőle mindent, és megmutatom neki, attól, hogy rossz körülmények közé született, még nem kell mindenkit madárnak nézni. Persze itt is lehet az érem másik oldalát vizsgálgatni, hogy pont ezért kell életrevalóbbnak lennie, és nem bízik...stb., de ha már van valaki, aki veszi a fáradtságot és előveteti vele a könyveit - megjegyzem, még ha feladatból is - akkor kicsit ő is odateheti magát, még ha nincs is hozzá kedve, mert lehet, hogy nem akarnak rosszat neki.

Mindenesetre a jövőhetem szorgos könyvtárlátogatással, könyvnyálazással, pedagógiai tananyag jegyzetelésével fog telni, mert nem hagyom, hogy egy 9 éves palira vegyen, és azért itthon sem jön rosszul, hiszen nekem is van egy közel 12 éves kölköm, akinél szintén hasznát vehetem. Persze mindezek mellett továbbra is várom az építő tanácsokat, ötleteket, javaslatokat, hiszen nagyon sok tapasztalt bloggerina, blogger, vagy eddig rejtőzködő olvasó van az éterben, akik megélt élményeikkel, gondolataikkal fényt gyújthatnak a sötétben tapogatózóknak. :)