Ohh azok a kezek, ohh az az illat...

Ha van valami, ami zavarba ejt, elkábít, csábít és vonz, akkor az nem más, mint a kéz, a kézfejen kiduzzadó erek, az izmok és az illatok.

Egyszerűen odáig vagyok egy szép kézfejért, és mámorító egy-egy illat. Ez nem feltétlenül parfümöt jelent, mert mint tudjuk mindenkinek megvan a maga illata, plusz ehhez még társul az öblítő, a sampon, a tusfürdő és a parfüm illata.

Órákig el tudok nézni egy kezet, egy bicepszet. Persze ez nem azt jelenti, hogy beleesek minden szembejövőbe, akinek megtetszik eme testrésze, vagy éppen jó az illata, csupán ha találkozok valakivel, akitől mondjuk szeretnék valamit, akkor ezek fontos első benyomások nálam.

Ha pedig minden klappol, akkor ezeket a dolgokat sokkal hamarabb felidézem, mint bármilyen más tényezőt. Évekig voltam exem  illatának a fogja, egyszerűen nem tudtam szabadulni tőle, ha megéreztem valahol ezt a különleges kombinációt, felpezsdült a vérem. Ez különösen akkor volt ciki, és szörnyen nehéz, amikor már csak barátként ültünk egymás mellett a kocsiban, és ő szándékosan ingerelt azzal, hogy ezt a vágykeltőt alkalmazta. Csorgott a nyálam, bizsergett a testem, de tudtam hol a helyem. Aztán amikor azt a bizonyos szeánszt véghezvittem mintha elvágták volna ezt a hatást. Persze, ha megérezném elmosolyodnék, hiszen eszembe jutnának a szép emlékeink, de ennyi. Már ÚGY nem tud izgalomba hozni. Azon a fejezeten túl vagyunk. Ráadásul most már – miután tudja mi a helyzet velem, már nem olyan nagy lány, nem mer szórakozni velem- száműzve lett az a parfüm. 

Viszont az olyan kombináció, ahol mind a kéz, mind az illat izgató, nagyon ritka. Ez nem kifogásolni való, csupán tény. Ritka, mint a fehér holló, de azért előfordul. Nah, akkor van az, hogy:      „Megmenthet e a Biblia, ha így rángat a kémia.” (Intim Torna Illegál) Ha pedig ehhez a megismerés után a belső – a szellemi és a lelki sík is – egybevág, akkor jön el a Kánaán, és az abszolút gyönyör. Persze, ha ez nem valósul meg, akkor is lehet fantasztikus egy kapcsolat, de általában nagyon is sok köze van az illatoknak a párválasztáshoz. http://www.egeszsegkalauz.hu/szexualis-egeszseg/parvalasztas-illat-alapjan-103308.html Számtalan kutatás, vizsgálat bizonyítja mindezt, tehát nem én vagyok olyan állat, akinél ez igenis fontos szerepet játszik. A nők 68 százalékát, a férfiak 78 százalékát  az  illatok, szagok szexuálisan is befolyásolják. 

Az izmoknál pedig nem feltétlenül a maszkulin, kétajtós szekrény figurákra kell gondolni, mert az már undorító. Egyszerűen ránézel egy emberre és látod, hogy önmagához képest milyen jól fest. Nem másokhoz viszonyítva, hanem önmagához. Teljesen elég egy szép vádli, egy nem kidolgozott, de azért látványosan használt, igénybevett bicepsz ( mindenkinek van, függetlenül attól, hogy „gyúr” e vagy sem), egy nem éppen az izmokhoz kötődő, de kivillanó kulcscsont és a kezek. 

Fogalmam sincs honnan, de rabul ejtenek a kezek. Inkább a dolgos, erős, eres kezek azok, amik kifejezetten tetszenek, de az sem mindegyik. Ez olyan meglátni és megszeretni dolog. Persze azért egy pihe-puha, nagyon megkímélt, vagy nagyon nőies kacsó is lehet szép. A körmök nélkül. Azokat valahogy nem veszem számításba. Az annyira nem érdekel. Nah, dehogynem, amikor pihegnél a gyönyör után, és életed párja közli veled, hogy : „hopsz! A műköröm bent maradt. „ Ezért az ilyen épített csodákat nem szívlelem, talán érthető okokból. Sem magamon, sem máson.

Ha találkozom valakivel, természetesen az összképet nézem, az arcát, a szemét, és csak azután bármi mást, -Ha már a külsőségekről ejtettem ma szót.-de ezek az apróságok hihetetlenül fontos momentumokat képeznek a későbbiekre nézve.

Képek forrása: google, http://kovacsnejulcsi.blogspot.com/2010/07/fani.html

A féltékenység, mint ön és másokat pusztító méreg

Kaptam egy könyvet, Paul Hauck: A féltékenység címmel.  Forgattam, nézegettem, de nagy nehezemre esett elkezdeni. Aztán az első néhány oldal után teljesen magával ragadott az írás, hangvétel, és ami ennél is fontosabb, elgondolkodtatott. Rájöttem, hogy iszonyatosan féltékeny voltam az előző kapcsolatomban, s ezzel nem csak a másik félnek, hanem önmagamnak is ártottam. Ugyebár nem voltunk hivatalosan egy pár, mégis érzelmi és szexuális kapcsolatban éltünk, ezért úgy gondoltam, hogyha már megengedte, hogy lássam, ízleljem teste legféltettebb porcikáit is, akkor már hozzám tartozik, az enyém.

Nah már most ez egy szörnyen téves megállapítás volt a részemről, amire akkor jöttem rá, amikor elolvastam Ancsa egyik posztját. Egy szerelmi kapcsolatban nem birtokoljuk egymást, nem vagyunk egymás tulajdonai, pusztán egymás mellett, együtt vagyunk.  

Miután tudatosan ráeszméltem arra, hogy kisajátítva, féltékenykedve nem lehet egy egészséges kapcsolatot fenntartani, elhatároztam, hogy ha legközelebb találkozok valakivel, nem követem el újra ezt a hibát. Úgy érzem ezt eddig sikerült is betartani. Pedig kapom a kérdéseket, hogy „ Nem tartasz attól, hogy megcsal?”, vagy „Kitudja kivel, mit csinál. Nem vagy ott, nem tudhatod. Te mégis bízol benne?” „ A válaszom minden esetben az, hogy igen. Maximális bizalom él bennem, és iszonyatos higgadt nyugalom. Úgy gondolom másként nem lehet. Fogalmam sincs honnan, hogyan tudtam ekkorát változni, de örülök, hogy ez bekövetkezett. Vagyis de. Azáltal, hogy hellyel-közel elfogadtam magam nőtt az önbecsülésem, és megértettem, hogy egy párkapcsolatban nem köthetjük egymást karóhoz, nem tarthatjuk a másikat pórázon, hiszen két önálló individuum vagyunk.

A féltékeny ember problémái önmagából indulnak, amit később kivetít a párjára, barátjára, testvérére, kollegájára. Az ilyen embernek legtöbbször gondja van önmagával, az önbizalma a béka hátsó fele alatt tanyázik, épp ezért képtelennek tartja, hogy a párja pont Őt, az értéktelen senkiházit kívánja és szeresse. Hogyan is kívánhatná, ha ő kövér, narancsbőrös, pattanásos…stb. 

De a féltékenység nem csak a párkapcsolatokban okoz rengeteg problémát, hanem bármely emberi kapcsolatban is. Példának okáért nem véletlenül ismert a testvérféltékenység, mint olyan, de teljesen természetes jelenségként fordul elő, a barátságokban, munkakapcsolatokban bekövetkező féltékeny érzés. A féltékeny ember külső visszaigazolásra, szeretetre vágyik, valamint arra, hogy abszolút győztesként álljon legfőként önmaga és a környezete előtt. Ő legyen a legjobban öltözött, a legjobban fizetett, a legsikeresebb és így tovább. Ezt a fajta irigység érzést jó irányba is el lehet vinni, ha valaki ezt arra használja, hogy jobbá és jobbá váljon általa, de egy egészséges elme akkor sem roppan bele, ha mondjuk ez nem sikerül. A féltékeny ember viszont nem tudja feldolgozni a csalódást, vagy ha meg is nyer egy játékot, akkor sem érzi kielégítettnek magát. Soha nem tud megnyugodni, újabb és újabb összeesküvést érez a háttérben, folyamatos csapásokat sejt mindenhol, és nincs az az élőlény, aki meg tudná nyugtatni, vagy el tudná oszlatni gyanúit. 

A köztudatban él az a közhely, hogy a féltékeny ember nem véletlenül féltékeny. Ad 1 valószínűleg megvan rá az oka, ad2 ő maga is tévúton jár (t). Az első feltevéssel egyet tudok érteni, mert a legtöbb ember érzi azt, ha a párja nem úgy viszonyul hozzá, mint előtte. A ki-kimaradozások, rúzsfoltok az ingen, szőke hajszál a barna csajszi pólóján, mind mind utalhatnak a szerető meglétére, csak nem mindegy ki, hogyan reagálja le mindezt. Az viszont biztos, hogy egy-egy ilyen eset után a bizalom már nem lesz feltétel nélküli, maximális. 

Az viszont, hogy minden féltékeny ember azért viselkedik úgy, ahogy, mert ő maga is szeretőt tart, vagy megcsalta már a párját nem feltétlenül igaz. Abban lehet valami, hogy ha már korábban megtette valamelyik kapcsolatában, akkor tisztában van a jelekkel, vagy épp pont ezért, mert magából indul ki nem bízik úgy a társában. De röhejesen féltékeny voltam én is, mégsem csaltam meg soha, sem gondolattal, sem cselekedettel, ahogy rajtam kívül még rengeteg sorstárs sem.

A szerelemféltés olyasfajta érzés, ami felemészti a kapcsolatot, és az abban élő mindkét félt is. Az egyiket azért, mert a folyamatos összeesküvés elmélet gyártása, a nyomozás, bűnjelek gyűjtése leköti minden energiáját, plusz teljes mértékig ki tudja készíteni magát, hiszen borzalmas belegondolni, hogy a párunk egy másik kezét fogja, más száját csókolja, vagy ne adj Isten…. Kegyetlen. Aztán ott a másik szerencsétlen, aki folyamatos gyanúsítgatásnak, vallatásnak van kitéve. Volt már szerencsém ebben a szerepben is kipróbálni magam, és lehet ez is jó lecke volt. Nem kellemes érzés, hogy a párunk minden ok nélkül bizalmatlan velünk. Pláne, ha mindezt azzal magyarázza, hogy a nem tudom hanyadik barátnője miatt alakult ez ki benne. Köszi, esélyem sincs a bizonyításra. Hosszú hónapokig lelki terrorban élni, még a legedzettebb embereket is felőrli. 

Mindenképpen ajánlom ezt a könyvet azoknak akik féltékenyek, akár csak egy kicsit, vagy betegesen, és azoknak is, akik már nem bírják párjuk féltékenykedését.

A zöldszemű szörnyeteg ellen nincs orvosság, a féltékeny embernek kell önmagába néznie és nem pedig a másikat vádolnia folyamatosan, mert egy FBI nyomozóval nincs olyan ember, aki képes hosszútávon együtt élni.

Magyarázat

Az utóbbi posztom törölném, de nem teszem. Ez is hozzám tartozik. Mérhetetlen düh tombolt bennem, és leírtam. Persze mindaz, ami abban volt gyermeteg gondolkodásra vall, és nem rám. Vagy mégis, hisz én írtam.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy egy agresszív vadállat vagyok el kell mondanom, hogy nagyon nem. De aki követi a blogom annak talán ez érthető. Hétköznapi fiatal vagyok, hétköznapi gonddal. Sajnos mindez hétköznapi, mert rettentően sok családban előfordul. Én vagyok a jámborság, és a kedvesség mintaképe, hihetetlen alkalmazkodási készséggel párosítva, de olykor, amikor nagyon nem megy elszakad a cérna. Soha nem bántottam senkit, és nem is áll szándékomban. Inkább adnék, és adnék amíg csak lehetőségem van rá, mintsem elvegyek, megkárosítsak akárkit.

Nem vagyok ideggyenge, látom a szépet a világban, a természetben és még az emberekben is. S ami az erősségem mutatja, hogy túl tudtam lépni önmagamon, a gondokon, elfogadtam magam úgy, ahogy vagyok, megtanultam szeretni magam, és soha, de soha nem nyúlnék újra a nyugtatókhoz. Aki nem ismer, az egy olyan embert lát bennem, aki maximálisan rendben van önmagával, a világgal, és ennek megvalósítása már folyamatban van. Nem sokan tudják, hogy mi zajlik bennem, körülöttem, a családomban, és ez így is van jól. A blog más tészta. Itt végre kiadhatok mindent, a legrejtettebb titkaimat is, ez bármennyire megnyerő vagy taszító.

A kineziológusnál tett látogatás sokat segített a problémamegoldó készségem javításán, és már annyira fel sem veszem, ami itthon folyik. Tudom, hogy hamarosan eljön a nap, amikor végre a saját lábamra állhatok és ez reményt ad.

A múlt hétvégén viszont nem akartam erős lenni, hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a fájdalom és összeomlottam. De mindez csak néhány óráig tartott, és az utórengések is csak 1 napig éreztették hatásukat. Mindez javuló tendenciát mutat.

Talán azért, mert látom magam, a hibákat, az erényeket, a teljes összképet, a jövőmet, s a céljaimat. Ráadásul a háttérországom is erősít. Az ehhez hasonló összeomlások ritkák, igazából szóra sem érdemesek, de most a kezem ügyébe akadt a laptopom és sikerült meg is örökítenem. Aggódni felesleges, hisz jól vagyok, van ami hajt előre, vannak kitűzött céljaim. Csak a tehetetlenség kikészít.

Új fejlemények

Új őrültség jutott eszembe miután vasárnap – ami számomra ünnepnap lett volna – idegösszeroppanást kaptam és szétvertem a lakás, a kert és a pince berendezési tárgyait. Aztán miután kitomboltam magam, a boxzsákot vettem célba, végül pedig lerogytam a földre az üvegszilánkok közé, és sírógörcsöt kaptam. Elegem van az otthon folyó dolgokból, de patthelyzet, mert nem tudok, vagyis nem akarok különköltözni. Először is nincs olyan fix bevételem, amire a számlafizetéskor támaszkodhatnék, másrészt nem így, nem cirkusszal terveztem elhagyni a családi „fészket”. Meg akartam adni a módját. Mert amikor nincs botrány, sajnálnám rájuk borítani az asztalt. Sajnálom Anyát, mert ő az abszolút vesztese ennek a történetnek. Sajnálnám a srácokat is, bár nem érdemlik meg. Ha most hoznám meg a döntést, elbuknék, mint jó gyerek, testvér. De közben meg tönkremegyek és már egy kész idegroncs vagyok. Nem tudom. Hosszú folyamat lesz ez még. Egy hosszú játszma.

De eljutottam vasárnap arra a szintre, hogy öngyilkosság? Nagy francokat. Nem adom meg ezt az örömet senkinek. Ha már kaptam ezt a szaros életet, akkor ki akarom használni. Élni akarok, szerelmes lenni, jókat enni, hosszú, fülledt szerelmeskedéseket, benzingőzt, sok-sok fényképet, kiállításokat, és boldogságot. Egy olyan önző ember miatt nem oltom ki az életem, aki már kétszer is meghozta azt a döntést, hogy a betegnek nincs helye ezen a földön.

Ettől van egy sokkal-sokkal jobb ötletem. Édes a bosszú. Tudom mivel lehet őrületbe kergetni, mitől fog teljes mértékig kikészülni rövid időn belül. És pont ezt fogom tenni.

Tudom, ezzel a lépéssel most nem leszek népszerű. De gyere, cseréljünk életet és meglátod, hogy neked sem lesz más választásod. De mondhatjuk ez másként is. Mostantól terápián fog részt venni, mely  segít neki rájönni, hogy se perc alatt egyedül maradhat és az nem lesz kellemes. Ahogy az sem lenne élete legnagyobb partyja, ha az állítólag szeretett lánya koporsójánál állna.

Egyébként meg semmi rosszat nem fogok tenni, csak azokat amiket szeretek. Motorozni fogok egy dög nagy gépen, és mindig később fogok hazaérni, mint ahogy hazavár. Újabban nagyon utálja ezt az ötletet, mármint a motorozást, mert veszélyes. Nah és? Épp ez benne a poén. Ki-ki maradozok, helyesebben hétvégenként nem fogok annyira sietni haza. Hát hülye vagyok én? Van jobb programom is, mint a család széthullását nézni. Lehet a hab a torta tetején egy csodálatos coming out lesz, és akkor az eredmény már garantált. Akkor már nem kell azon törnöm a fejem,hogy költözzek e vagy sem, mert muszáj lesz….

Szégyen

Mondtam már, hogy újabban szégyen ahogy viselkedem? Hmm...nem valószínű.

Az a nagy harci helyzet, hogy amióta kisütött a napocska, egyszerűen képtelen vagyok uralkodni magamon, az érzéseimen. Mivel tettem egy ígéretet, hogy picit visszafogom magam, így nem kiabálom  felhangon, hogy mit érzek, és eddig itt a blogon is csak csepegtetve próbáltam, de nem megy. Nem tudom visszatartani, képtelen vagyok rá. Tudom, szánalmas vagyok, de ez van. Nem tehetek róla.  Egyszerűen lehúz és mégis feldob a magasba, szárnyalok akár a madarak, és átölelem a világot.

S mivel küszködök, visszatartom, (még most, itt sem írom le, nem veszem a számra a szót) így csupa csöpögős, nyálas zenét hallgatok, és filmet nézek. Példának okáért az I can't straight és az Egy szoknya egy szoknya című filmek. Áhhh belebolondulok, nem tudom visszatartani...... mint forró láva fog kitörni belőlem....

                                                                                              ami közel sem lesz jó ómen.

Kedvcsinálónak a trailer-ek:

                                  

Ha sikerül lecsillapodni írok a filmekről is. De most nem megy...

Az édes szimfónia

Szívem erős, agyam tiszta. Testem ellazul, lelkem kivirul.

A szívem szenvedélyes dobbanásai adják ennek a fantasztikus szimfóniának az ütemét, s vágytól izzó ajkaim remegése, a sóhajok elegye szövik rá a  lágy szólamot. A hangok a kívánságok, s a vágyakozó gondolatok. Az időnként óriási sóhajok kíséretében feltörő apró kételyek pedig a szünetei ennek a csodálatos zeneműnek.

Akarom. Vágyom Rá. Érzem a jelenlétét, illatát. Tudom, most ez jó lesz. Ez a sorsom, a kikerülhetetlen végzetem, ezért most képes leszek rá. Most nem ronthatom el, nem szabad.

Cssss! Ne beszélj! Csak halkan, még felzavarod, elrontod ezt a szépséget. Csak fogd meg a kezem, és hallgasd ezt a gyönyörű dallamot! – Szemedbe nézek, és mosolygok. Ezt adom Neked, ezt a természet által tökéletesen megkomponált művet. Ez minden kincsem, s én ezt most tiszta szívből átnyújtom Neked. Kérlek, fogadd el tőlem! Nagyon boldoggá tennél vele.

Egy újabb fájdalmas, már-már kínzóan unalmas előadás termése.  Valamit mégis profitálok belőle. J

Tavasz, ragyogás és miegymás

Ahogy kisütött a nap, olyan, mintha a testemet körülölelő fátyol lesett volna rólam, és megkövült fizikai valómba visszatért volna az élet.

A napsütésnek, a vas tablettáknak, az új edzés/étkezés tervnek köszönhetően ragyogok. Óriási mosollyal megyek végig az utcán, köszönök fűnek-fának, a lépcsőket párosával veszem, a füleim bezártam a külvilág baromságai felé, így csak a szépet hallom meg. Úgy érzem magam, mint aki beszívott, pedig igazi okom nincs a boldogságra. Nah jó, de!  Élek, megvan az összes végtagom, egészséges vagyok, van körülöttem néhány ember, akire bármikor számíthatok, vannak céljaim, vágyaim, álmaim, amiket meg is szeretnék valósítani. A nagyobbik öcsémmel megtaláltuk a közös hangot, újra visszatértem a koliba, így a családtól való távolság is kifejti jótékony hatását.  Szóval „don’t worry be happy” !

Bár azért teljes mértékig ez sem igaz, mert az aggodalom is jelen van, még ha igyekszem is elnyomni. Aggódom egy súlyos gonddal terhelt barátért, és folyamatosan agyalok mit tudnék, tudnánk  tenni, mivel lehetne segíteni. Ez már meghaladja a kompetenciámat. Fogalmam sincs.

Aztán éjszakánként elfog a rettegés, hogy nem teszek meg mindent valakiért, aki nagyon fontos nekem, pedig igazán jól szeretnék mindent csinálni, amennyire tökéletlen kis valómtól telik.  Ezt most nem akarom elrontani valamilyen piti hülyeséggel. Majd kiderül mire vagyok elég…

Szó mi szó, bár hideg van, de beköszöntött a tavasz, és nagyon remélem, hogy a meleggel együtt számtalan boldog perc is érkezik mindannyiónk életébe. Ránk fér már!