Egy újabb nehéz nap krónikája

Ajánlott zene az olvasáshoz

Az új évem harmóniával, energiával, megelégedettséggel, kielégültséggel és valami csábító bájjal, talán varázslattal indult. Hittem abban,hogy ez az év jó lesz. Más lesz. Különleges. Nos eddig a hétig az is volt, és talán ezután is az lesz. Nehézségek voltak, lesznek. Tragédiák jönnek, mennek.

De a mai nap…

A mai nap egy szörnyű telefonhívással kezdődött. Elütötték az én imádott, egyetlen, óvón féltett cicámat. A kis szerelmem, a Rómeóm, a gyermekem, a testvérem, a barátom…a mindenem.

Anya elmondta,hogy reggel kikéreszkedett, ment volna, mint minden rendes macska. Hát kiengedték. Rá nem sokra,  a kapunktól 100 méterre a fagyos úton nem tudott megállni az autó és elütötte. A kis család indult suliba, munkába és láttak egy fekete gombócot a friss hóban. Aztán egy hatalmas vértócsát. Elnyúlt kis teste, szeme üvegesen meredt…de még lélegzett. Visszafogott, fojtogató sírással hallgattam. Kérte, hozzam be a kis testet az utcáról. Mennék, de apa megállít, hogy behozta…és még él. Megörültem. Aztán közölte,hogy ne  nézzem meg. Csúnya látvány. Hittem neki. Felvonultam a szobámba. Bebújtam az ágy biztonságot nyújtó ölébe és magamra húztam a takarót. Először csak lekonyult a szám, aztán a sírás fojtogatott, majd kitört belőlem a zokogás. Évek óta nem zokogtam ennyire. Kiszakadt belőlem a fájdalom és talán az évek óta gyűjtött szorongás, feszültéség és kín. Hosszú évek óta nem tudtam igazán sírni. Se a nagyszüleim halálakor, se a temetésen, se betegségkor, se anya műtétjekor. Elfojtottam mindent…és ez nem jó. De ma, ma felszakadt a könnyeimet visszatartó erős gát.

Lévén,hogy nem nézhettem meg, tejet melegítettem és apró üvegcsébe mértem szorgosan, hogy hátha ez majd segít rajta. Kérleltem apát,hogy vigyük kórházba, segítenek rajta. Azt mondta : „Nem lehet tenni érte már semmit!” Dacosan elvonultam, fújtattam, ütöttem a falat és hibáztattam a sofőrt, átkot szórtam …magamban. Szorongatott a tehetetlenség, hogy mi van,ha meg lehet menteni és nem teszünk semmit…

Egy óra múlva átjött a szomszéd látván az eszméletlenül nagy vértócsát a kapunk előtt. Anyával telefonon beszéltem, értesítettem, hogy bár nem láttam, de még ÉL. Azt mondta, ne higgyek apának, menjek nézzem meg. Nem mertem. Féltem, hogy mi lesz, ha nagyon csúnya. Összeszedtem minden bátorságom és lementem. Egy dobozt láttam, és hallottam a fájdalmas légvételt.  Félve belekukkantottam a dobozba, de csak az égnek meredő, vergődő, véres mancsát bírtam megnézni. Beszéltem hozzá. Megváltozott a légzése, kicsit megnyugodott. Mondtam apának azonnal induljunk, nem szenvedhet szerencsétlen. De ő addigra teljesen részegre itta magát, mert hogy sajnálja szerencsétlen állatot. Nem maradt más hátra a szomszédot kértem meg,hogy tegye be kis tündérem a kocsiba és jöjjön velem a klinikára.

A klinikán az orvos azt mondta,hogy halántékán érte az ütés, összezúzódott a kis buksija, megsérült az agya, biztos,hogy nem fogja túlélni. Ajánlotta az elaltatást. Öcsi mellettem sírni kezdett, én pedig nem éreztem magam késznek, hogy döntsek akár egy állat életéről avagy haláláról. Nem tudtam és nem is akartam,hogy elaludjon, bár éreztem,hogy jobb lenne neki. Kérleltem az orvost: „Nem lehet semmit tenni? Nincs semmi remény?”  Fogta a fejét, nézte a csurom vér cicát és azt mondta: „Adjunk neki egy esélyt. Mindenki megérdemel ennyit.” Beinjekciózta, lekezelte,és azt mondta jöjjünk vissza este. Meglátjuk.

Épp tanfolyamon ültem, amikor jött Öcsitől az sms. „Hát ennyi volt…” A szívem majd megszakadt. Tegnap még játszottunk, az ölemben ült, bújt…ma meg már halott. 

Nem csupán állat volt ő. Attól sokkal-sokkal több. Amikor szomorú voltam, és kétségek gyötörtek kiültem egy erdős részre, és lekuporodtam egy fa alá. Ő utánam jött és beleült az ölembe. Már a jelenléte is megnyugtatott. Imádta,ha gyerekdalokat, egyház énekeket énekeltem neki. Pedig szörnyű hangom van, de ő szerette. Istenem hányszor aludt el a karomban úgy, hogy a „Tente baba” című dalt énekeltem neki. Ha gondja volt mindig jelezte és már fél szavakból értettük egymást. Gyerekként mindig arról álmodtam,hogy egy szép napon a hercegem az erkélyemre felmászik és ott vall szerelmet. Egy reggel nyávogásra ébredtem, és az én kis Rómeóm az erkélyem ablakában várt,hogy beengedjem. Attól fogva mindig az erkélyem volt az egyik kedvenc  helye. Bárhonnan is jöttem haza mindig a verandán várt, vagy ha épp a lakásban volt, csak szólnom kellett és már kotort is hozzám. Bármennyire is éhes voltam, először mindig ő kapott enni. És ez az egész családban így lett megszokott. 

Hazaértem a tanfolyamból és nem várt a verandán. A lakásba érve nem szólítottam, mert tudom, hogy hiába. Beléptem a nappaliba és néztem a fotel karfáját amin annyira szeretett ülni, ha anya horgolt, vagy tv-t néztem. Nem volt ott és már nem is lesz. Soha többé.

Sosem voltam macskabarát, és amikor ő megérkezett hozzánk akkor is gonosz voltam, rá sem bírtam nézni. Aztán idővel észrevétlenül belopta magát a szívembe, és életem szerves része lett. De most itt hagyott…

Előbb a kutyusunk, és most ő. 

Azt hiszem nem akarok szeretni egy darabig. Kisállatot pedig végképp. Nem bírnám még egyszer végigcsinálni. Nem pusztán csak elaludtak az öregségben, hanem megszenvedtek az enyhülést hozó halálért.

Nyugodj békében Dömdömöm, én pici Rómeóm!

fotó: http://ujsag.allatvilag.net/2011/12/cica-hatterkep/

Év végi összegzés!

2012 kegyetlenül kemény év volt számomra. Volt benne öröm is szép számmal, de a java az fájdalommal, és nehézségekkel telt. Volt itt minden: magánéleti, családi, anyagi gondok, betegség, magány, keserűség, depresszió, és félelem.

A legnagyobb hozadéka mégis az lett az évnek, hogy végérvényesen felnőttem. Mindig is azt hittem, hogy érett, kemény csaj vagyok, de azért a gyermeki lelkület, bizalom és naivitás még jelen volt bennem.

Január

Boldog voltam, mert előző évben egy váratlan csoda történt és egy fantasztikus emberrel lettem gazdagabb. Párom és társam lett. Fantasztikus érzés volt végre tartozni valakihez. Aztán a hónap közepén egy üzenet várt facebookon. Egy ifjú hölgyolvasóm –akit azóta Kolibri néven már ti is ismerhettek, hiszen blogol ő is -bátorkodott írni nekem. Ismerősök lettünk, és elkezdtünk beszélgetni. Aztán már napi kapcsolatban álltunk és hiányzott, ha egy nap nem írt. Majd jött a fekete leves. Anya kórházba került és egy sima 20 perces műtétből 4 és fél órás lett. Egyedül várakoztam a központi műtő előtt, és soha nem éreztem még magam annyira egyedül, és soha nem féltem még annyira, mint akkor. De ott volt a Kedvesem, és ez egy kicsit könnyebbé tette a dolgokat. Otthon feje tetejére állt minden, egy csapásra lettem családfenntartó. Mínusz 20 fokban, fűtés és fa nélkül, hajléktalanokat megszégyenítő fortélyokkal próbáltam valami melegfélét varázsolni a lakásba, hogy a lázas betegen otthonfekvő kisöcsém ne fázzon meg még jobban. Megtanultam húsleveset főzni 20 literes fazékba, és azt, hogy mit kell tenni, ha valaki befüvezve, vagy rendesen berúgva esik haza. Olyan élmények kísérnek ebből az időszakból, amit senkinek nem kívánok, még az ellenségeimnek sem. Az, amikor apád egy 5 éves kölyökhöz hasonlóan elszökik a munkahelyéről, és te visszaviszed, de akkor is eljön.  Az a látvány, amikor a sok a piának köszönhetően behallucinál mindenfélét és pszichiátriai betegeket megszégyenítő módon viselkedik. A január bruális élmény és mégis volt benne számtalan szép pillanat.

Február

Sok-sok alkohol. Születésem hónapja. Ittam azért, mert valentin nap van, és ittam azért, mert hiányzott a Kedvesem. Ha nem hiányzott volna olyan nagyon, akkor jó hónap lett volna, mert időközben anya is hazajöhetett a kórházból, és végre kicsit fellélegezhettem.

Március

A tavasszal együtt kivirágoztam én is. Szépen lassan, minden igyekezetem ellenére beleszerettem az én Kicsi Csodámba. Minden szép és jó volt, s a blogon is egyre szaporodtak a szerelmetes bejegyzések.

Április

Átkozott április, átkozott nap, átkozott buli és átkozott fütyülős málna. És átkozott én. Számomra életem első leszbikus bulija kapcsolati mélypontot jelentett. Ami szép volt, elromlott, és ennek a bulinak a következményeit ma is nyögöm. Ez a hónap a sok-sok sírásból, önmarcangolásból, depresszióból állt.

Május

Ugyanaz, mint áprilisba, csak pepitába. Talán egy fokkal jobb volt a helyzet, és kevesebb papírzsepi is fogyott. Sokat gondoltam a szexre, és az anyaságra. Ezen kívül semmi extra nem történt. Próbáltam feldolgozni a fájdalmat,  azt az áprilisi éjszakát és másnapot. 

Június

Már egész jól voltam lelkileg, de azért mégsem. Tudtam nevetve végigmenni az utcán, de a szívemből még mindig szivárgott a fájdalom. Próbáltam lépéseket tenni Kicsi Csoda felé, de eredménytelenül. Minduntalan falakba ütköztem…megjegyzem jogosan. Hogy fel tudjam mindezt dolgozni elkezdtem újra a jól bevált íróterápiát. Egy átzokogott hajnal és egy már-már bekattanáshoz hasonlító táncikálás után megszületett Maio.

Július

Eseménydús hónap volt az biztos. Történt egy haláleset, ami padlóra vágott. Hál Istennek nem rokon, és nem közeli ismerős volt az illető, de akkor is megrázott a halála. Meg a körülmények. Előtte sosem éreztem hullaszagot, pláne nem egy hete, a nyári 40 fokban már rohadó test szagát. Offoltam magam, hetekig nem beszéltem senkivel.

De egy újonnan kialakuló ismeretség elfeledtette velem ezt a traumát. Megvallom, már nagyon régen olvasgattam történeteket az erotikustörténetek oldalán, és főleg egy szerző,fordító művei mozgatták meg fantáziám. Furdalt a kíváncsiság, hogy vajon ki lehet ő, milyen ember. De álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha is beszélgethetek vele, vagy megismerhetem. Ő pedig nem más, mint Sinara bloggerina. Azóta vele is szinte napi kapcsolatban állok, és különleges kapcsolatot ápolok. Színes egyéniség, és nagyon kedves ember.

Július közepe tájékán kezdett elhatalmasodni rajtam a depresszió. Nem volt kedvem felöltözni, emberek közé menni. Hiányzott egy ember mellőlem, hiányzott a Kedvesem, és kezdtem belebetegedni. Aztán egy verőfényes, gyönyörű napon befutott egy vonat, mely elhozta Lolitát –Kolibri bloggerinát. Fantasztikus napot töltöttünk együtt, mely ismétlésért kiáltott.

Maiot kezdtétek megkedvelni, és egyre több építő kritika érkezett, melyek alapján igyekeztem tovább formálni életem első, hosszabb lélegzetvételű történetét. Eközben egy újabb különleges ember bukkant fel a blogomon, Black Horse személyében. Bőszen kommentel, amiért hálás vagyok, de nagyon szégyellem magam, hogy még nem válaszoltam meg minden személyét. Örülök,hogy itt vagy, kérlek maradj még sokáig! :)

Augusztus

Egyre több kritika érkezett Az átkozottak egy elátkozott világban című történetemre és úgy döntöttem befejezem. Nem tudtam megfelelni az elvárásoknak, amiknek ha megfeleltem volna, akkor a történet már nem az lett volna, amit kitaláltam. Meg nem is voltam felkészülve ilyen történet írására. Semmiféle előtanulmányon nem volt, fogalmam sem volt, hogy kell egy történetet írni. Belebuktam, kimondom nyíltan.

Amikor újfent eltűntem, Fetisa bloggerina, az én tündéri pótmamám utánam nyúlt, és az ő csodálatos módján nem hagyta, hogy az önsajnálatba fetrengjek. Fantasztikus barátra leltem benne. Kár, hogy nem tudunk többet beszélgetni, és még nagyobb kár, hogy végre nem tudjuk összehozni a nagy találkozót. Pedig már NAGYON-NAGYON szeretném! Mindig csak ígérem, és már legszívesebben elsüllyednék, hogy sosem tudom beváltani az ígéretem. Remélem az új évben végre ez is sikerül. 

Augusztusban testközelből láthattam egy leszbikus kiscsaládot, így még inkább előtérbe került a gyermekvállalás. Nem mintha lenne kivel megvalósítanom. Egyszerűen feltámadt bennem a gyermek utáni vágy, és szinte egész évben erősen kínzott. Főleg, mert anya is majdnem ennyi idős volt, amikor én útnak indultam.

Még ebben a hónapban a „Szeretlek” szót ízlelgettem és próbáltam rájönni, miért bír ekkora varázserővel. Aztán még sűrűn gondolkodtam az ideális társról, hogy kit, mit szeretnék. Nem jutottam új következtetésre.

Ancsa egy régebbi tanácsát megfogadva önkéntes munkát vállaltam, ezzel is elterelve figyelmem a leginkább uralkodó gondolataimról. Voltam kineziológusnál, beszélgettem emberekkel,és valami megérintett.

Szeptember

Elindultam egy úton. Valami végérvényesen megváltozott bennem, de ezt akkor még nem tudtam. Letettem a cigit is, mert már nem volt rá szükségem. Már nem ezzel akartam a problémáimat megoldani.

Elkezdődött a suli, és hogy végképp jó legyen nekem, egy újabb képzésbe vágtam bele. Immár két sulit vittem,és majd kicsattantam az energiától. Megpróbálkoztam a meditációval, és fantasztikus élményeket adott. Magamba néztem, és írtam egy őszinte levelet a Kedvesemnek. Soha nem adtam postára, nem hoztam tudomására…

Október

Az október pocsékul indult, és még rettenetesebben folytatódott. Elsején Fetisáék ügye lezárult. Annyira hittem, hittünk benne, hogy ezúttal lehet másként, de sajnos az élet nem mindig gondolkodik együtt velünk. Úgy szorítottam értük, mintha a saját kishúgaim lennének, és pontosan ilyen erővel vágott arcon a hír, hogy nem sikerült.

Aztán egy külföldi fickó 100-as tempónál, sötétbe le akart szorítani a felüljáróról. Soha nem éreztem még olyan halálfélelmet, mint akkor. De vigyáztak rám az őrangyalaim, így megúsztam némi ijedséggel. Persze cselekednem kellett volna,de…

Anyagilag szinte teljesen padlóra kerültünk, és anya tőlem várta a megoldást. Nem volt semmi munkalehetőség, már-már azon gondolkodtam,hogy elmegyek leszbikus konzumhölgynek. Úgyis ritkaság. De azért ettől okosabb leányzó vagyok. Valahogy kihúztuk ezt a hónapot is.

Kétségek gyötörtek, fel akartam hívni Kicsi Csodát, de nem ment. Féltem attól, hogy mi lesz a válasz. IGEN, vagy NEM? De Fetisa tanácsára felhívtam. Nem tudtam feltenni a kérdést, és azóta sem tudom a választ.

Minden nap attól rettegtem, hogy egyszer túl későn érkezem haza, hogy elkések és akkor tragédia fog történni. Meg attól is féltem, hogy egyszer elborul az agyam, és képtelen leszek uralkodni haragomon, és keserű epe, egy keserű és szörnyű tettel fog a felszínre törni. Ekkor érkezett Galathea csodája, ami valóban csodaként hatott rám. Meglepődtem, de inkább meghatódtam és minden szava a szívemig ért. Eltalált. Jókor, jót mondott és ez segített, hogy mihamarabb összekapjam magam. Ezért mindig hálás leszek. Köszönöm Galathea!

November

Sikeresen talpra álltam újra, és teljesen megembereltem magam. Újra elkezdtem meditálni, és sűrűn emlegettem a LESZAROM szócskát. Kicserélődtem.

A november a hallottak és az emlékezés hónapja. Sajnos a közepe táján elvesztettem egy hű barátot, egy szófogadatlan csajszit, a kiskutyámat. Sokat szenvedett, de nem tudott úgy elmenni, hogy még utoljára nem láthat. Megváltást hozott neki a halál.

De a hónap alapjába véve jobb volt, mint némelyik társa. A blogom 2. születésnapját ünnepelte. Hihetetlen,hogy megértem a feladatra és képes lettem arra, hogy folyamatosan vezessek egy naplót, még ha csak virtuális is. 

Egyre inkább éreztem, hogy valami megváltozott bennem, valami más, mint eddig.

Bár Kicsi Csoda elvesztésével, és a rengeteg kritika hatására eltűnt a motivációm, és a kedvem is, hogy kezembe vegyem valaha is a fényképezőm, de ekkor jött Anthonberg. Egy roppant kedves, és valamiért úgy érezem, hogy rám nagyon is hasonlító ember. Legalábbis mentalitásban mindenképpen. Az pedig, hogy ő is szeret fényképezni már csak hab a tortán. Neki is köszönettel tartozom, mert az, hogy megszólított, és kommentel, sokat jelent nekem. Igyekszem hamarabb és sűrűbben válaszolni a jövőben. :)

December

A december az december. Adventtel, csodával, karácsonyi hangulat helyett kapkodással, acsarkodással és szilveszterrel.

Számomra az advent mindig valami csodát tartogat. Tavaly megismerhettem egy csodálatos embert, idén pedig munkát kaptam, ami segít abban, hogy egy kis plusz jövedelemmel befejezzem az iskolákat, netán félre is rakjak kicsit a jövőre. Nem állom meló, nem is szakmabeli, de addig jó, amíg suliba járok.

Ebben a hónapban is kiderült, hogy olvassátok a blogom. Méghozzá Barbi kommentjéből, aminek nagyon örültem. Köszönöm,hogy kifejtetted véleményed, és kérlek tartsd meg ezt a jó szokásod! :)

Az idei AIDS világnapon én is felsorakoztam, legalább egy poszt erejéig a betegség megelőzése mellett, mert roppant fontosnak tartom, hogy vigyázzunk egymásra. Ezért most is leírtam. :P

Kicsit…vagyis nagyon a földhöz vágott – és le fogom írni, még akkor is,ha ő is, vagyis TE is olvasod a blogom-, hogy ha nem történt volna semmi, akkor ebben a hónapban ünnepeltük volna 1 éves évfordulónkat. Aznap nemigen lehetett hozzám szólni. Nehezen emésztem, ez van.

Eljött a karácsony, és el is ment. Most pedig itt a szilveszter, amit Kolibri bloggerinával fogok tölteni. Óriási lesz, érzem a zsigereimben! :))

Nos! Összegezve pocsék év volt, de nektek is hála, azért számtalan szép nappal gazdagodtam. Rengeteg tanulságot vontam le a történésekből, és az is igaz, hogy tükörbe nézve nemigen ismerek már 1 évvel korábbi önmagamra. Azt hiszem sokkal higgadtabb, kiegyensúlyozottabb lettem, de cáfoljatok meg, ha nem így van. :)

Hogy végképp magam mögött hagyjak mindent, újra elkezdtem edzeni, -suli és munka mellett is- mert idén meg akarom csinálni a kockahas, szálkás testet és tőlem szokatlanul, vagány hajat vágattam a héten. El akarom felejteni a szenvedést, a kétségeket és végre boldog évet akarok. És SZERELMET! :) 

No, de most mennem kell készülődni, mert lassan indulok bulizni. De annyi időm még van, hogy 

Sikerekben,Gazdagságban,Boldogságban,Szenvedélyben,Gyermekkacajban,Mosolygásban,Együttlétekben és Egészségben gazdag BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK! 

JÖVŐRE, VELETEK, UGYANITT! ;)

In our memory forever

„A kutyám jön, hogy kitöltse a hűtlen barátok által hagyott űrt a szívemben. Nincs benne irigység, rosszakarat vagy gyűlölet. Nem árulja el a titkaimat, nem lesz féltékeny a sikereimre, és nem leli örömét a bánatomban.” /George Eliot/

„Egy jó kutyának halála után a legjobb helye a gazdája szívében van.” /Ben Hur Lampman/

…

Csak ülök a gép előtt és nem is tudom mit kellene írnom. Nem akarok drámát, sokkal inkább valami olyasmit, ami igazán jellemezte őt. Ha rá gondolok, akkor a játék, a csintalanság jut eszembe legelőször. Az a huncut fény, ami szemeiből tükröződött…

11 évvel ezelőtt gyerekkorom kedvencének utoljára születtek kölykei. Nem is maradt életben csak egy kis fekete szőrcsomó. De még megnézni sem engedte, annyira óvta őt tőlünk. Nagyon sokáig azt sem tudtuk, hogy életben van e még, vagy valahol elpusztult. Aztán egy nap kiskedvencem előkerült szájában egy körülbelül kéttenyérnyi fekete aprósággal, aki barna boci szemeivel rémülten nézett ránk. Anyja haláláig óvta, s ameddig elbírta a szájában hurculta őt egyik helyről a másikra. Ezért a hátán egy aprócska helyen soha nem nőtt szőre. Ez volt az egyik megkülönböztető jegye.

Nagyanyám és apa soha nem akarták őt. Mindig a fejemhez vágták, hogy miért kellett megtartani. Tény, hogy mindig kis butácska volt, nem lehetett tanítani, és a szabályokat hírből sem tartotta be. Persze ma már megszépülnek az emlékek és azt mondom, hogy: „Na és?” De azért sokszor kiabáltam rá, méltatlankodtam, hogy miért nem fogad szót nekem. Eredményt pedig meglepő módon csak akkor értem el, ha a teljes nevét ordítottam. Mert szép női nevet viselt, de általában csak a becézett formáján neveztük őt. 

Nagyon szeretett játszani, de ami a legfontosabb, hogy eszméletlenül emberbarát volt, s óriási szívet hordott fekete bundája alatt. Elég volt egyetlen pillantása és még a jég szív is felolvadt.  Miközben rá gondolok, megrohamoznak az emlékek, és nem is igazán tudok mit írni…

Két hete lett rosszul. Azt vettük észre, hogy egyre kevesebbet mozdul ki óljából, és csökkent az étvágya is. Aztán már egyre gyengébb lett, nem bírt járni, és szörnyen gyorsan csont soványra fogyott. Mindenféle gyógykezelés hiába való volt. Nyüszített a fájdalomtól, s már nem bírtuk nézni kínlódását. De az állatorvos nem akarta elaltatni, mert nem látta elég vészesnek a helyzetet. Mint utólag kiderült emlődaganata volt, csakúgy, mint az anyukájának. Csak úgy agyonütni pedig senki nem tudta…bár neki az már megváltás lett volna. Az utolsó pillanatig nem volt hajlandó maga alá piszkítani, hanem fel kellett állítani, ő kitámolygott, ahogy bírt, elvégezte a dolgát, aztán újra elfeküdt. Mi pedig behoztuk a melegre, és kézből etettük. Anya sírt a telefonba, mikor a koliban voltam, hogy már nem bírja nézni, ahogy szenved. Mondtam neki, sietek haza, lehet engem vár. Azt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni, amit akkor éltem át, mikor hazaérve elmentem hozzá. Felemelte kis buksiját, és meggyötört tekintete szinte felragyogott, ahogy meglátott. Hosszan beszéltem hozzá, miközben ő végig a szemembe nézett. Elmondtam neki, köszönöm, hogy megvárt, de most már aludjon nyugodtan, hiszen megérdemelte, és az anyukája már várja. Még sírt kicsit – tényleg szívszaggatóan sírt- aztán hajnalban örökre elaludt. Tényleg megvárt. 

Aludj békében Huncutka! Vár már az örök vadászmező!