Melankolikus este

Letudtuk az órákat, épp mosni indultunk, amikor másodpercnyi különbséggel csörrent meg mindhármunk telefonja, és közölték, hogy mehetünk haza, elmaradnak az óráink. Kitörő boldogság, ujjongás töltötte meg a pici szobát, majd rájöttünk, hogy igyekeznünk kell, ha el akarjuk érni a buszokat, vonatot. Fel-le rohangáltunk, kapkodva pakoltunk, mosogattunk. Helyesebb csak ők, mert kettő is sok, nemhogy a három. Így megvártam, míg elkészülnek, elmennek, és csak azután láttam hozzá az utazó megtöltéséhez. Majd lassú, nyugodt tempóban indultam a buszmegállóba. Ekkor még nem is sejtettem, hogy milyen kalandos út előtt állok. A busz késett, így nem értem el a vonatom, majd a következő intercity - mivel már csak az jött - szintén késett 30 percet. Ott szobroztam az állomáson, a peronon. Egészen szokatlan, kiegyensúlyozott állapotban voltam. Még csak nem is bosszankodtam a várakozás miatt. Végülis nem siettem sehova. Aztán befutott a vonat, és idegfeszítő káosz tört ki. Több helyjegyet adtak el, mint amennyi hely volt, így a rengeteg összezavarodott emberke próbált valami megoldást találni a problémára. Nekem szerencsére megvolt a helyem, bár egy nénike elfoglalta. Ráhagytam. Kerestem egy gazdátlan ülést és letettem magam. 10 perc múlva elindultunk, de 500 méter után lassított a szerelvény, és visszafelé vette az irányt az állomásra. Az utasok találgatták az okát, volt, aki képes volt megkeresni a kalózt, hogy ugyan már mér nem előre haladunk? A válasz pedig az volt, hogy beragadt a váltó. Ettől bár nem nyugodtak meg, de legalább kaptak valami kézzelfogható magyarázatot a képtelen helyzetre. Újabb 10 perces várakozás után megint útnak indultunk, majd elismételtük az előbbi számot. Gyorsítás, fékezés, vissza az állomásra, várakozás, unalom, pánik, végül sikeresen zötykölődtünk a végeláthatatlanul hosszú síneken.

Kora délután indultam a koliból, és immár leszállt a sötét, hűvös este. Ahogy bámultam kifelé az ablakon - bár semmit nem láttam - eszembe jutott, hogy még semmit nem ettem egész nap, és csak egy vékony atléta van rajtam. De még ez sem tudott meghatni. Olyan volt, mintha egy másik dimenzióba haladtam volna, s ha kinyitom a szemem, a felhők között találom magam. Ez már nem egy békés állapot volt, sokkal inkább üresség, és csak a puszta létezés. Csak  néztem ki a fejemből, s egyetlen gondolat sem kavargott elmémbe, s a testem sem tűnt sajátomnak. Aztán lassított a szerelvény a kivilágított peron mellett, és megindult a tömeg. Én csak sodródtam az árral, nem törődve az idővel. Számomra abszolút megszűnt tér és idő. Az arcok elmosódtak, ismeretlennek tűnt minden...az árnyak, a fények, a tárgyak, az út. Amikor felértem a váróterembe újra a hideg üresség járta át lelkem, mikor a várakozó hozzátartozók boldogságtól ragyogó szempárjait figyeltem, s arra gondoltam, milyen jó nekik. Rám nem várt senki. Nem örültek, hogy itthon vagyok, és nem ölelgettek. De mindez nem égető keserűségként járt át, pusztán csak tényként pislákolt. Aztán kisétáltam a kellemesen hűvös estébe. Arcom cirógatta a lágy szellő, s szemeim fürödtek az utcai lámpák narancsos fényében. Úgy éreztem magam, mint egy zarándok, aki egyedül járja a világot, itt is megfordul, ott is, aztán tovább áll. Hosszú séta várt rám, mire a buszállomásra értem. Egy magas fa alatt álló autó mellett ledobáltam a cuccaim, előkotortam a kulcsot, kinyitottam az ajtókat, bepakolásztam, majd elfoglaltam a vezetőülést. Elfordítottam a kulcsot, és néhány másodpercig csak hallgattam a bársonyos, mély motorhangot, majd egészen lassan - rám nem jellemző módon- kitolattam, és hasonlóan lassú, 30 km/h-ás tempóban tettem meg a 15 km-es távot. Nem siettem. Miért is tettem volna? Szinte forgalom sem volt, így nem tartottam fel senkit. Egy melankolikus hangulatú cd-t választottam, most valahogy nem volt kedvem sem a pophoz, sem a mulatóshoz, sem semmi máshoz. Lassan haladtam a fehér szegélyek között a sötétbe. Különös este volt, de jó érzés ilyet is megtapasztalni. Akkor éreztem hasonlót, amikor A viskót olvastam, és amikor nyári éjszakákon a függőágyban fekve elvesztem a csillagokban. Nincs tér, nincs idő, nincsenek emberek, nincsenek gondolatok, bántó érzések, csak a létezés maga. A lélek puszta ragyogása, és egybeolvadása a mindenséggel...

A nagyi konyhája

Ma volt az utolsó szabadnapom, amit itthon töltöttem, mégis korán kellett kelnem. Picit durcáztam, de az első korty életmentő kávé után, már gyönyörűnek láttam ezt a kora reggeli alkalmat is. Kiléptem az erkélyre, nekidőltem a korlátnak, és lassan iszogattam a feketémet. Jóleső érzés volt a kánikulák után, ahogy megcsapta arcomat a reggeli hűs levegő.

Végiggondoltam  az a napi teendőket, és csak egyet találtam. Egész napos sütés-főzés Nagymamáméknál. De rég is volt már ilyen! Emlékszem, még alig kezdtem el járni, de már Nagyi konyhájában sertepertéltem. Sosem tudtam úgy menni hozzá, hogy nem volt megkészítve nekem a kis sámli, azon egy életlen kés, egy pici gyúródeszka, és ahhoz illő nyújtófa. Hány, meg hány nap készítettünk levestésztát (csigát, eperlevelet, cérnametéltet), derelyét, rétest, pogácsát. És ő soha nem kiabált rám, nem sürgetett, nem borult ki, amikor lisztben úszott a konyha, vagy épp, én is gyúrni akartam, aminek a vége az lett, hogy a ruhámtól kezdve, a szekrényekig minden ragadt.

Aztán karácsonykor, amikor a mézeskalácsokat sütöttük, az egész házat körüllengte az a semmi máshoz nem hasonlítható mézeskalácsillat. Még most is a számban érzem az ízét, ahogy annak a menta teának is, amit Ő készített mikor beteg voltam. Az az áldott gyermekkor... amikor még minden gyönyörű, és még nem telepedett meg a fertő. Megannyi szép emlék, amikre mindig jó érzés visszagondolni.

Ma pedig újra kislány lehettem... Zserbót, és rácsos kalácsot készítettünk. Otthon nem szoktam ilyet csinálni, így fogalmam bár volt, hogy kell, de a gyakorlattal már hadilábon álltam. Elkezdtünk beszélgetni, és lassan én is feloldódtam. Megszűnt minden görcsös érzés, - ami általában előjön, ha meglátogatom őket - aztán akárcsak 5 éves koromban, ragyogott az arcom a boldogságtól, amikor a ragadós tésztába mártottam a kezem. Gyúrtam, majd kinyújtottam a lapokat, lekvároztam, diót szórtam rá, és hát... jó sokat bénáztam is. A massza túlzottan vajas lett, ezért ragadt, nem lehetet rendesen letekerni a nyújtófáról, ezért szerte-széjjel szaggattam a tésztát. Majd Nagymamám megnyugtatott, hogy - "Semmi baj lányom! Majd megfoltozzuk." Így is tettünk. Toldoztuk, foltoztuk, én pedig csalódottan bámultam a nyers sütit, és közben halkan dünnyögtem magam el, hogy ez nagyon csúnya lett, de remélem, azért finom lesz. Az lett! :)

Mire megérkezett a család másik fele, már megterítettük az asztalt, kisütöttük a krumplit, a rántott cukkinit és végül a halakat is. Aztán akárcsak az olaszoknál, nálunk sem maradhatott el a szokásos esti veszekedés. A nagylegény tiszteletlenül odalökött egy választ- már fogalmam sincs mit - de a vége hangos ordibálás lett. Anya: hogy mert senki nem szól arra a gyerekre, meg el lett kényeztetve, Nagymamám: Nem erről van szó, de ezt nem kiabálással kell lerendezni. Tesó persze röhög, Anya felhúzza magát, még jobban ordít. Nagyi csitítja, Tesó élvezi a helyzetet, Anya még inkább belelovalja magát. Apa szól, hogy fejezzék be, mire Nagyapám lezárja a hangzavart egy még hangosabb kurjantással, hogy na, most aztán tényleg elég!!! Öcsivel egymásra néztünk,elmosolyodtunk, de leszegtük a fejünket, csak a szemünk sarkából figyeltük az eseményeket. Már ő is tudja, hogy jobban jár, ha kimarad a balhéból. Persze aztán nyugi lett, és elfogyott minden az asztalról. :)

Öregség

Tudom, hogy elég viccesen hangzik, hogy 20 éves létemre szörnyen öregnek érzem magam. Ha néha sóhajtozva megállok, mindig kiröhögnek, hogy te teljesen bolond vagy. Pedig tényleg így érzem, és ezt a tegnap este is csak megerősítette.

Számomra a menstruációs időszak maga a pokol. Olyan, mintha minden hónapban megszülnék egy gyereket. Semmilyen fájdalomcsillapító nem használ, és van, hogy az ágytól egy millimétert sem tudok megtenni. Nah már most tegnap, olyan bolygóállás, vagy mi a fene volt, hogy nem csak, hogy megvolt,és ki****ul görcsöltem, de előjött az ájulós migrénem. Anya kitalálta, hogy menjünk vásárolni,mert szabin van, és jó muri lesz. Közöltem vele, hogy max csak neki,nekem egyáltalán nem. Nem hallgatott rám. A Tesco parkolójába úgy csuklottam össze, mint egy colostok. De a legjobb, hogy hazaérve kaptam a telefont, hogy az unokahúgom, mellesleg 14, azaz 14 éves, és utószülinapi party-t akar velem tartani. Egyrészt nem értettem, hogy még ha velem is engedik el, akkor is 14 éves, és semmi keresni valója éjnek idején a városban. A másik meg, miből gondolják, hogy nekem, 20 évesen van kedvem vele bulizni. Pláne most! De nem lehetett lemondani, mert asztalt foglaltak, meg legyek már olyan kedves uncsi, hogy elviszem a csajszit életében először bulizni. Háát, k**vára nem volt semmi kedvem hozzá,de legyen. 

És ekkor jöttem rá, hogy én mennyire öreg vagyok már, vagy inkább kiöregedtem ebből a péntek esti buli hadjáratból. Egyrészt kocsival, másrészt gyerekkel voltam, szóval nem ihattam. Jah,és kb. 8 db fájdalom csillapító volt bennem 13 óra alatt. Mert ha ittam volna, talán még élveztem is volna.

Az első hely egy grundos, laza hely, ami egy kuplerájhoz hasonlított nekem leginkább. Amúgy nem volt rossz, de érdekes hatást keltett, ahogy a szakadó esőben egymást érték a 12 és a 30 évesek. Én csak álltam, kezemben egy alkoholmentes sörrel, és szörnyülködtem, mint aki épp most bukkant rá egy csapat marslakóra. Az este két emlékezetes momentuma egy vicc és egy beszólás. A "viccen" egész este röhögtem, míg a beszólás, hát... no comment! Bementem a női mosdóba, vártam a soromra. Bent 5 vagy 6 elég jó állapotban lévő leányzó. Összeakadó lábakkal érkezik egy eléggé elázott kis barna, majd kinyitja a száját. Ölj meg Uram, ne kínozz! :) "Az előbb ott a sarokban egy kis pööcs, azt mondta....,hogy.... van egy viccc, amit tovább kell adni,vagy meghalssz. Érted baz meg? Meghasz!!! A viccc: Mi a különbség a sas között? Az,hogy min a kettő vizii állat, kivéve a sas." Erre a többiek bambán néznek rá,és kérdik hol itt a vicc? Jah, és melyik az a két állat. A kisokos megszólal : "Há honnan tudjam baz meg, szerinted megtudok jegyezni egy csomó állatottt! Baz meg, én má nem halok meg!" A könnyeimmel küszködtem, úgy röhögtem, ki is kellett jönnöm a levegőre, mert különben megfulladtam volna. Ennyi jó van abba, ha józanul bulizik az ember lánya, hogy halálra röhögheti magát a részegeken. :) 

A beszólás meg durva volt. Unokahúgi mutatja a szemben levő srácot és annak barátnőjét, hogy az a csaj, még csak 14 mint mi. Szemem felakadt, azt hittem nem hallottam jól. Visszakérdezek, hogy 14 mint mi? Ki mi? Erre tök természetesen, hát te meg én. Pár másodperc alatt lettem rákvörös, majd méregzöld,majd lehiggadtam, és közöltem vele, hogy drágaságom, én nem vagyok 14. Tudod, emlékszel még rám? Én majd felrobbanok, ez meg csak viháncol.Ha nem rokonom lett volna, egy jobb horgos K.O. lett volna a vége, de így nem...

Éjfél tájban kicsiszivem kérőn néz a boci szemeivel, hogy menjünk be a közeli discoba, mert itt amúgy is hideg van, meg esik, meg már nincs senki, meg hát még nem volt, de szeretne bulizni, táncolni, és na..kérlek... létszi,létszii!!!! Mondtam, hogy nem. Egy ilyen kislányt még be sem engednek, vagy ha igen, akkor sem megyünk. Na,de létszi, kérlek, Anya elengedett! Jól van, te kis nyalis, gondoltam, szerencséd, hogy szülinapos vagy, mert különben....

A sorban állva megszálltak a régi emlékek, amikor még 15, 16,de inkább 17 voltam, és buliztunk ugyan itt a barátnőimmel. Fura volt visszajönni, mint kísérő. Bent a szokásos meleg, és tömeg. A zene túl hangos, és a tömeg! 13, 14 évesekből állt az egész. Csak néztem és szintén szörnyülködtem. Egy óra múlva megérkeztek Húgi haverjai, akik velem egyidősek. Körbetáncolták a leányzót, majd az egyik engem is be akart fűzni. De meg sem közelítette azt a színvonalat, amit én elvárok valakitől. Nem, nincsenek nagy elvárásaim, de az számomra fontos, hogy szellemi szinten azért hasonlóak legyünk. Mert ugye egy óvodással is el lehet beszélgetni, de azért nem mindegy, hogy 10 percig, vagy társadként, legrosszabb esetben is néhány évig.

De az már mindennek a teteje volt, amikor alkoholtól bűzlő szájával le akart smárolni. Fúj! Mondtam Húginak, hogy menjünk, MOST!!! Erre ő, oké,de jönnek a fiúk is, mert ott laknak, ahol én. Szuper! Még kiértünk a kocsihoz, a fickó dörgölőzött, a haverja meg, zaklatta az idegszálaim, hogy miért nem akarok összejönni a sráccal. Mondtam, hogy foglalt vagyok. Jó duma, sose rossz! Mire vágott az agya, hogy de most nincs itt a barátod, vagy a csajod. Olyan bamba képet vághattam, mert a kis fickó hozzátette, hogy kicsit leszbis beütésed van. Jah, jó! Akkor legalább leakadhatsz rólam. Gondoltam, de ki nem mondhattam, mert hát mégis csak ott volt mellettem az unokahúgom.

Úgyhogy a péntek estém, szombat hajnalom jól elment. Nem is tudom mikor értem utoljára 4re haza. Rég volt már. Valamilyen szinten jó volt kimozdulni, csak a hely, az időzítés és a társaság nem volt épp megfelelő.