Gyógyír

Ajánlott zene

Ajánlom ezeket a sorokat egy kedves barátnőm –Pici- párjának, s mindazoknak az útkeresőknek, akik még csak most barátkoznak azzal a gondolattal, hogy azonos nemű emberkét szeretnek. 

Több, mint 4 éve kezdődött. Két lány, és egy igen erős érzés, ami túl mutatott a a barátságon. Egy olyan világot tárt fel elénk, melyben minden puha, gyengéd, forró és tele van odaadással. Aztán ő hátat fordított, kifarcolt és egyedül hagyott ebben a MÁSVILÁGBAN. Először bármennyire is tetszett ez az egész, ki akartam szállni belőle, hisz én nem lehetek ILYEN. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Aztán telt az idő és egyre inkább beleragadtam ebbe az ismeretlen mégis csodálatos dimenzióba. Később mikor egy téli nap megismertem Őt, örökre megváltozott az életem. Csodának érzékeltem, akkor tán az is volt, de ma már inkább egy sorsszerű találkozásnak vélem. Mindegy is mi volt, akkor abban az egy napban, azon az estén csodás volt. A többi meg már nem számít. S aztán már nem volt visszaút. Nem tudtam, és nem is akartam meghátrálni. Tudtam, hogy ebben a csapatban akarok játszani, csak meg kell találnom azt a lányt, aki a csapattársam lesz a nagy játékban, az ÉLETBEN. De nagyon sokáig váratott a Kedves! És egyre nehezebben bírtam ezt. Hiányzott a társam, hiányzott, hogy öleljen, csókoljon, s ezért egy igen édes varga betű is került a történetembe. Egy hideg, huncut, forró évbúcsúztató. Eszméletlenül szégyelltem magam a történtekért,  hiszen soha nem voltam híve az egyéjszakás kalandoknak, még akkor sem, ha nem volt idegen az illető. De megnemtörténté tenni a megtörténtet, megváltoztathatatlanná tenni a megváltoztathatatlant nem lehet, így menni kellett tovább. A szégyen lassan halványult és tükörképem is lassan egész lett. Időm egyre fogyott a teendők sorában, így a hormonok csak félgőzzel dübörögtek a rügybontásra. aztán beköszöntött a gyönyörű nyár és hozott magával valamit. Igazi randikat, online romantikát, majd egy talányos lányt. S mire lehullottak az első levelek, megismerhettem a titokzatos lányt, aki később A LÁNYKÉNT vonult be a történelembe. Persze sok kimondatlan, leíratlan részlet van még, de nem is erről akart szólni ez a történet.

Hanem valami egészen másról. A gyógyíről és a boldogságról. Mert, mint minden rendes sztorinak kell egy csattanó és lehetőleg egy happy end, úgy ennek is lesz. De nem azért, mert reménykedő, optimista ember vagyok, hanem mert az élet így kerekítette ezt a szép históriát.

Földolgozni a tényt, hogy maradéktalan boldogságot, kerek életet találtál mások számára természetellenes módon?

Igen! Valahogy úgy! Nem könnyű, aki az ellenkezőjét mondja, az hazudik. Ámítás az egész! Ha erre az útra lépsz kedves idegen, tudnod kell, hogy a bejáratnál édes terhet vettél a válladra, melyet csak odaát tehetsz le, vagy max. ha feladod. De igazán akkor sem menekülhetsz előle. Örökre megbélyegzett leszel, nem tudsz mit tenni ellene. De valamit megtehetsz! Mégpedig azt, hogy értelmes, kulturált ember módjára, szeretetben éled az életed, s akkor majd kevésbé mocskol jogosan a társadalom. Egyéb varázsfogás nincs, ne is hidd! Szép lassan feloldoz a jó Isten, aztán te is önmagad, később talán a család is, s így élsz szép csendesen. Igazán sosem fogod elfogadni a másságod, de megtanulsz együtt élni vele, és ha kegyes az Úr, az élet, a sors, kihez mi, akkor ezt a harcot nem egyedül kell megvívnod, hanem egy odaadó társ oldalán.

S, hogy hol itt a happy end? Hát itt!

Én szerencsés vagyok! A világ legszerencsésebb nője, hiszen nem csak egy szerető társ mellett küzdhetek meg a mindennapokkal, hanem a nagy betűs TÁRS mellett. Igazán soha nem mertem elhinni, hogy eljön ő, de azért titkon nagyon bíztam benne, és nagyon vártam. Mára én megkaptam mindent, mit szerettem volna. Végig velem lehettetek, nyomon követhettétek küzdésem.  Most már lazán, egy kattintással tudnám törölni a blogom, de úgy döntöttem, hogy nem teszem. Lezárult életem egy igen fontos szakasza, de ezzel egy időben megnyílt egy másik. Mostantól írok, amikor úgy érzem, és mindezt azzal a nem titkolt céllal, hogy átadhassam a tapasztalataim azoknak, akik még csak most ébrednek rá, akik megtették az első lépéseiket és még tanácstalanok. Nem oktatás, pusztán megtapasztaltam jó magam is, hogy mekkora jelentőségük van ezeknek a személyes blogoknak. L baráti köröm java egy bizonyos bloggert olvasva tette helyre életét, fogadta el a másságát és tette meg első bizonytalan lépéseit. Mindemellett úgy érzem önmagam miatt is fontos ez! Úgy járok vissza a blogomra, mint a szülőotthonomba. Itt a második családom, itt vannak az emlékeim, itt van minden, aminek köszönhetően az lettem, aki most vagyok.

Köszönök mindent drága Blogocskám! Immár 4 éve együtt jóban, rosszban!

Képek forrása:  

http://ic.pics.livejournal.com/anchiktigra/18346223/701332/701332_640.jpg

 http://feelgood.ua/health/articles/meditatsiya-v-borbe-s-odinochestvom/

Szösz

A következő idézet elsősorban önmagamnak szól, de azt hiszem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy ezek a sorok jó pár nőtársamnak is jól jönnek. 

Forrás:http://fokuszbanano.hu/randitippek/boldog_szingli_az_uj_evben

"A jó viszonyt elsősorban önmagaddal kell kialakítanod. Mert kifelé csakis az sugárzik, ami benned van. Ha belül hideg vagy, kifelé sem adhatsz meleget. Lehetetlen..."
/Müller Péter/

Trehány disznó!

Ajánlott zene

Az utóbbi időben, pontosítva ebben az évben eléggé elhanyagoltam a blogot. És sok olvasómat is. Mentségemre legyen szólva sok minden történt. Költözés, gép nélküliség, aztán internet nélküliség, és a „kedvencem”: munkanélküliség. De szó mi szó, a dologban nagyrészt benne van az is, hogy se kedvem, se erőm nincs most ezzel foglalkozni. Valami forr, valami változóban van bennem.

Magam sem tudom. Minden, ami eddig lázba hozott, az most egyszeriben ha nem is hidegen hagy, de nem tud lenyűgözni. Gondolok itt az írásra, és olykor a fotózásra, rajzolásra is. De ami a legrosszabb, hogy kommunikálni sincs kedvem. Begubózom a kis csigaházamba, és se facebook, se blog, se email. Semmi. Hogy miért? Nem tudom megmagyarázni. Csak egyedül szeretnék lenni. Átalakulni…ifjúból felnőttbe. Azt hittem már régen felnőttem. De…nem megy az olyan egyszerűen. Vannak lépcsőfokok, amit mindenkinek végig kell járnia függetlenül attól, hogy mennyire volt nehéz gyerek és tinédzserkora. Amikor eljön a külön költözés ideje, amikor magadnak kell megteremtened az anyagi hátteret az egy újabb lépcsőfok. Amikor a legfőbb kérdés az lesz, hogyan fizetem ki a lakbért, ha nincs munkám? Ezek olyan dolgok, amiket hiába tudsz, hiába élted meg esetleg gyerekként, de akkor, ott, amikor ezeket a kérdéseket neked kell megválaszolnod, az már más tészta.

Amikor ráeszmélsz, hogy pont annyi idős vagy, mint a szüleid, mikor születtél és kis gyerek voltál. S, hogy te vagy a soros. Hogy a szüleid, akik eddig óvtak, dédelgettek, és megmondták mit csinálj, egyre idősebbek lesznek, és jönnek a szokásos dolgok… Tudjátok, én ebbe nem akarok belegondolni. Nem akarok felnőtt lenni. Mindenféle hülyeséggel makacsul ragaszkodom a régi pozíciómhoz, de hiába a foggal, körömmel tiltakozás…az idő kerekét nem lehet megállítani. És ez megrémiszt.

Amikor kávés bögrével a kezemmel állok a konyha ablakban és őszinte mosollyal figyelem a parkban önfeledten játszadozó gyermekeket, arra gondolok, hogy de jó lenne, ha én is anya lehetnék. Aztán hideg zuhanyként jön a felismerés, hogy DE NEM MOST! Még ha minden feltétel adott lenne sem. Mert az azt jelentené, hogy tényleg felnőttem. Tévedés ne essék, nem a felelősséggel van bajom. Csakhát…időnként tényleg iszonyatos belegondolni abba,  hogy telik az idő. Hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen. Mindenki, akit szeretek minden nappal egyre idősebb lesz, aztán jön egy betegség és meghal. Aztán az én gyerekeim is felnőnek, megházasodnak, gyerekeik lesznek, és mire feleszmélek már én is megyek a tepsübe.

Tudom, hogy ez egy olyan dolog, ami ellen nem tehetek. Csak mégis ijesztő belegondolni….

Kép: 

http://hetek.hu/files/styles/cikk-belso-fekvo/public/images/2012/28/nagy_cip__.png?itok=jxhgJolR

3. szülinap

Ajánlott zene

Jó ideje készülök már írni valamit. Valamit rólam, a helyzetről, vagy akármiről. De… nálam az írás az nem egy tudatosan megtervezett dolog. Leülök a gép elé, megnyitom a word-öt, bekapcsolok valami zenét, és a muzsika nyitja ki szívem, és elmém kapuját, aztán indítja „munkára” ujjaim a klaviatúrán. Egy szépleányzó egyszer megkérdezte:  „ és mit fogsz írni holnap? „ Mire azt válaszoltam neki, hogy évértékelőt tervezek, de mindig a zene határozza meg, mi kerül valójában a virtuális papírra. Évértékelő helyett születhet bejegyzés a rénszarvasok nemi életéről is. Ki tudja? Gondolatok vannak, de azok úgy cikáznak, mint halak a vízben. A zene tereli és fogja össze a mondanivalót.

Már egy ideje tervezem, hogy újraolvasom a blogom összes bejegyzését, mint ahogy azt minden évben megtettem eddig. De valahogy most nem ment. Képtelen voltam rá, hiába nyitottam meg egyik, másik posztot. Olyan, mintha nem is ismerném azt a valakit, aki azokat a sorokat írta. Annyira távoli, drámai és itt-ott színpadias. No, nem becsmérelem, hisz részem az is! Pusztán ismeretlenül és néhol bután csengnek azok a szavak.

3 hosszú év! Bizony! 3 éve indítottam útjára eme blogot. Meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi ideig képes leszek viszonylag folyamatosan írni, és egyáltalán…fenntartani valamit. Akkor, amikor az első bejegyzés született 19 éves, első éves egyetemista voltam. Egy zöldfülű kölyök. Életem végérvényesen is fordulóponthoz érkezett. Belezúgtam a legjobb barátnőmbe, ami olyan terhet rakott a vállamra, amivel egyedül képtelen voltam megküzdeni. Elkezdtem tapogatózni, új dolgokat felfedezni…más világba, más dimenzióba kerültem. Hogy jól döntöttem e? Nem tudom. Most úgy érzem, hogy igen, nagyon is. De az őszinte igazság az, hogy a kétség mindig mardosni fog ott legbelül.

Butácskán, kutakodva botladoztam végig ezen a 3 éven. Milliószor süppedtem a sárba, aztán hirtelen repültem fel a sztratoszférába, hogy újra az aszfalton, vagy épp egy háborgó vulkán gyomrába landoljak. Sírtam, bömböltem ezerszer, mint egy éhes újszülött, és toporzékoltam is, mint a gyermek, akitől elvették a kedvenc játékszerét. Próbálkoztam ezzel, meg azzal, csináltam számtalan butaságot. Próbáltam „normális” lenni, ezért randiztam, pasikat hálóztam be, de mélyen, legbelül akkor is tudtam, hogy semmi értelme. Randiztam másként, mással, bújtam ágyba úgy, ahogy nem kellett volna. Ittam, buliztam, cigiztem, és minden olyasmit, amit a fiatalság egy bizonyos része, rétege művel. Szerettem, ragaszkodtam, akartam és „fojtogattam” Hogy csinálnám e másként? Persze! A mai eszemmel már számtalan dolgot tudnék jobban, okosabban, ügyesebben, de…akkor még tudtam, és ez így van jól!

Ma már észrevétlen 2014-et írunk, s egy új fejezet nyílik meg életem, és blogom könyvében. Ma 22 és háromnegyed évesen, immár diplomás munkanélküliként állok életem színpadán. Mosolyogva, könnyedén. Hogyan tovább? kérdezed. Ezt csak a jó Isten tudja. Álmok, tervek mindig akadnak, de a megvalósítás módja még, oly távoli és homályos, hogy csak sejteni tudjuk. Olyan ez, mint a puzzle! Mindig egy-egy újabb részletet sikerül összerakni, míg végül lassan, nagyon lassan elkészül a kép.

Ami biztos az az, hogy egy fejezetnek vége! Magam mögött hagyom a hagyományos értelembe vett diákéveket, és belépek a munka országába, hogy teljes értékű polgárként rójam a köröket nap, mint nap. Az igaz barátok száma jócskán leredukálódott, de akik maradtak, ők a kemény mag. A magánéletem sziklaszilárd, titokzatos mennyország. Révbe értem, és nap, mint nap őszinte boldogsággal hajtom nyugovóra fejem, amiért nem lehet eléggé hálát adni a jó Istennek!

Azt hiszem nem kell ettől több! Boldog új évet mindenkinek!

Fotó: http://molcso-rozika.blogspot.hu/2011/02/bibor-kataa-szinek-bennem-elnek.html

X-mas

Ajánlott zene

Végre le tudok ülni, felteszem lábaim és csak bambulok ki a fejemből. Végre! Mennyit vártam már erre a pillanatra. Hosszú, kemény félév van mögöttem. Feladatokkal, erőfeletti küzdésekkel és eredményekkel teli időszak volt ez. Az idei karácsony, talán eddigi életem legpocsékabb karácsonya, de legalább van némi időm magamra is. Na nem nagy dolgokra! Pusztán már annak is tudok örülni, hogy emailekre válaszolhatok, olvashatok – nem szakkönyvet- és nézhetek valami elcsépelt karácsonyi filmet a tv-ben. Per pillanat ez mind, mind öröm!

Persze az idei ünnep másról is szól! Folyton az jár a fejembe, hogy milyen lesz az én karácsonyom, amikor majd én „rendezem”. Nálam gyűlik össze a család, vagy épp csak látogatóba megyek majd haza. Szeretném, ha a békés együttlétről, a csendről, a harmóniáról szólna a szeretteim körében  töltött 2 és fél nap. Tudom, hogy gyakran mondogatjuk, hogy majd én megmutatom, majd én, s aztán semmivel sem leszünk különbek, mint eleink. De…annyira hiszek benne, hogy sikerülhet új hagyományt teremteni, hogy muszáj lesz megvalósulnia.

Bár már csak egy este van hátra az idei szeretet ünnepéből, de ezúton szeretnék minden kedves olvasómnak Békés, Boldog Karácsonyi Ünnepet kívánni!

Gyűlölt másság

Ajánlott zene

„Gyűlölöm az életemet. Gyűlölöm minden áldott napon. Valami nem stimmel velem.”

-„Nem az a lényeg,hogy én minek akarlak látni, Isten teremtett így! „

- „Ha Isten teremtett, akkor Isten szadista!”

Hogy miért nem vállalom fel magam a család előtt? Hogy miért vagyok bátortalan? És,hogy miért is nem vallottam színt az iskolában?

Az öcsém olyan szinten homofób, hogy arra nincsenek szavak. Apa azt mondogatja nekünk, hogy a homoszexualitás az betegség. Tesóm pedig azt vallja, hogy nem betegség…agybaj. Gyűlöli a melegeket, és szerinte ki kellene irtani őket, mert gusztustalan, beteg faj az összes. Ha elé állnék, és elmondanám mi a helyzet, vagy ha megtudná, akkor minimum szembe köpne, de inkább bele sem merek gondolni, hogy mire lenne képes.

Kitalálta Tesó, hogy filmezzünk. Megnéztük, amit szeretett volna, majd beraktam egy másikat, nem volt kedvem kimenni ebben a melegben. Tesó közben kiment, majd visszatérve lekuporodott mellém, kérdezte mi ez. Mondtam, hogy Gyűlölt másság a címe. Reakciója: „biztos valami buzis film.” De ott maradt mellettem és csendben végignézte velem a másfél órás filmet.

Nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rá. Bevallom, tanító szándékkal nézettem meg vele, de nem kergettem hiú ábrándokat. Tudtam, hogy álláspontja sziklaszilárd és egy film után nem fogja szeretni a melegeket. De elértem azt, hogy gondolkodjon el kicsit. Nézze a másik oldalról a dolgot. Gondolja bele magát egy meleg, transzexuális ember helyzetébe. Lássa, hogy nem csupa móka és kacagás az életük. Azt hiszem sikerült.

A film után még sokáig beszélgettünk. És ő hozta fel a témát, én nem erőltettem semmit. Csendben feküdtem a kanapén, és válaszolgattam neki, vagy megpróbáltam irányított kérdéseket feltenni.

 Kérdezett mindenféléről. Van e ennek biológiai alapja? Hogyan lesz valaki „homokos”? Ismerek e „buzit”? Egy ismerősünk az e? Honnan tudom, hogy valaki meleg vagy sem? Ha gyerekkorban egy kisfiú női ruhákat vesz fel, akkor már biztos, hogy meleg? Nem lehet genetika, mert régen nem voltak „homokosak”. Vagy voltak melegek?

Aztán megfogalmazott dolgokat. „Azért nem lehet könnyű így élniük.” „Szegény csávó, milyen szar neki, hogy nem lehet önmaga.” „Szegény anyjának milyen rossz lehet.” „Azért nem könnyű a melegeknek sem, hogy nem fogadják el őket, meg nem lehetnek boldogok.”

Úgy vélem volt értelme megnézetni vele ezt a filmet. Csodát nem várok, és nem is magam miatt csináltam. Egyszerűen nem lehet ennyire gyűlölni valamit, amiről fogalma sincs. Teljesen tisztába vagyok azzal, hogy mi játszódik le benne. Én is ilyen voltam, mindaddig míg…míg rá nem jöttem, hogy pontosan olyan vagyok, mint amitől minden sejtem szintjén undorodok, és amit zsigerből üldözök.

A mai napig nem tiszta az elfogadásom…önmagammal szemben. Egyszerűen feldolgozni azt, hogy egy hazudozó, önző kis senki lettem. Mindig mindent megosztottam a szüleimmel. Tudták hova megyek, kivel találkozok….és ettől biztonságban éreztem magam, mert megbízható voltam. Most pedig lavírozok egyik hazugságtól a másikig, és ha olyan kérdést kapok, hát nyeglén válaszolok. Nem szeretem, hogy ilyen vagyok, de…nem merek vallani. Nagyon félek átlépni azt a bizonyos határt, pedig biztos vagyok benne, hogy már mindenki sejti. De valamiért mégis képtelen vagyok lépni.

A filmet egyébként csak ajánlani tudom mindenkinek. Azon túl, hogy könnyeket csal az ember szemébe, hihetetlen fontos mondanivalója van. Igaz történet egy lányról, aki azért kínlódta végig rövidke életét, és azért ölték meg, mert más volt, mint a többség. Mert fel merte vállalni önmagát, és boldog mert lenni. Hiába volt kedves, jófej, jó gyerek, ha egyszer nem illet bele abba a képbe, amit a társadalom normálisnak fest.   

Megrendítő, és egyben szörnyű belegondolni, hogy itthon is ez a helyzet. Amíg agyonütnek, megvernek, leköpnek valakit azért, mert más, mint az átlag, addig igenis van mitől félni, de aggódni mindenképpen.

A film:

Megvallom őszintén én sem kezeltem túl jól a tranxszexuálisokat. Tartottam tőlük. De csak azért, mert amit nem ismer az ember, azzal nem tud mit kezdeni. Amit nem ismerünk attól félünk. Ideje lenne, hogy ne csak nézzünk, hanem akarjuk látni is.

Pihenés helyett

Ajánlott zene

Hetek óta kimerülten végzem dolgaim, olyan vagyok, mint egy zombi. Persze ezt a családon kívül más nagyon nem láthatja, mert igyekszem ezt a lehető legjobban leplezni. Így mára abszolút pihenést, heverészést terveztem sokáig alvással, olvasással, filmnézéssel. Aztán nem így alakult.

Szétnéztem blogger körben, és elolvastam a friss bejegyzéseket. Aztán Sinara bloggerinánál láttam valamit, meghallgattam a számomra is sokat jelentő Rekviem egy álomért művet és mint akinél kinyitották a csapot, úgy özönlött a gondolatok árja.

Eszembe jutottak az emberek, akik valaha is fontosak voltak nekem. Barátok, szerelmek, kalandok, átutazó emberek. Belegondoltam abba mi lett volna, ha nem találkozom néhányukkal. Ha Tinával nem iszunk, és nem történnek meg a dolgok. Ha anno nem írok vissza Kicsi Csodának, és nem találkozok vele. Ha soha nem is ismertem volna meg őket. Vagy ha inkább nem megyek el arra a végzetes estére.

 Ha nem iszok, egy bizonyos jeles éjszakán, és nem bonyolódok bele semmibe, amit bár sosem bántam meg, de lehet soha nem kellett volna annak bekövetkeznie. Ha  nem hanyagolok el embereket, vagy épp ellenkezőleg. Ha nem fogom meg újra és újra a kezüket.

Miértezni és „mi lett volna, ha” –t játszani felesleges időpocsékolás. Megtörtént minden, és épp ezektől vagyok ma az, aki. Mégis vannak tüskék, sebek, amik nem gyógyultak be. És vannak új sebek, fel nem fogható dolgok, amik soha nem fognak felszínre kerülni, mert hiába kérdeznék, úgysem kapnék választ, vagy ha igen, akkor meg lehet nem is akarom hallani.

Vannak barátok, akik kihúzták kezüket kezemből és eltűntek, vagy már csak körvonaluk látszik. És nem tudom miért. Persze az időhiány érthető, én is küzdök vele, de az esetek nagy többségében több áll a háttérben. Vagy az érzések, a kapcsolat aranyfonala kopott ki, vagy valamilyen kimondatlan probléma mérgezi belülről a kapcsolatot.

Némely barátságom, ismeretségem pedig most éri virágkorát. Vagy most is. Picivel például igazán jó barátok lettünk, és tényleg számíthatok rá. Tina pedig…Tina egy létfontosságú nő az életemben, amit lehet a leendő páromnak nehéz lesz elfogadnia. Tinával már megjártuk a hadak útját. Volt számtalan szép, csúnya és gyűlölettő fröcsögő pillanatunk is, de mégis kitartottunk, végigküzdöttük, hogy most ennyi év után is egymás mellett kitartsunk jóban és rosszban is egyaránt. Bár még mindig nehéz neki elfogadnia az irányultságom, de látszik rajta, hogy igyekszik, és ez elég nekem.  Sinara bloggerina. Lassan egy éve köt hozzá valami megmagyarázhatatlan, erős érzés. Jól érzem magam a társaságában, és tudom, hogy bármikor számíthatok rá. Teljes mértékig megbízok benne, és tudom, hogy nem fog szó nélkül faképnél hagyni. Aztán vannak viszonylag új barátságaim, ismeretségeim is. Habár még nem sok idő telt el, de mégis színes, impulzív és mély kapcsolatok ezek.

És persze vannak állandó barátságaim is. Amelyeken nem fog az idő vasfoga, és amely a változó világ zűrzavarában is stabilan állnak. Nem kamaszos szövetkezések ezek, hanem mély és tartalmas kapcsolatok, amik a kölcsönösség elvére épültek.

Emberi kapcsolatok. Oly sokszínűek. Mélyek és felszínesek. Barátságok, ismeretségek, párkapcsolatok. Minden kapcsolatnak más a lendülete, más az íve, más-más érzéseket váltanak ki a felekből. Minden kapcsolatban vannak hibák, amiket vagy ki lehet javítani, vagy túl lehet lépni rajta, vagy nem. Minden kapcsolatban vannak őrült, hajmeresztő húzások, amik vagy megemészthetőek, vagy nem. Kapcsolatok nélkül nem lehet létezni, hisz az ember társas lény.

Egy dolog viszont fontos. A felelősség kérdése. Ha a kapcsolat elején a felelősségvállalás nem kölcsönös, hanem csak az egyik fél veszi magára, és egy emberen van az egész kapcsolat terhe, akkor azt később már nem lehet szétosztani, vagy csak megfeszítő munkával. Minden kapcsolat két emberen áll, ahogy minden kapcsolat születése és halála is két ember műve és hibája. Nem lehet csak az egyiket hibáztatni. 

Fotó: http://www.kepeslapneked.hu/?lap=kepeslap&id=917

Hülye gondolatok, hagyjatok végre békén!

Ma Tesómért menet ez a szám ment a rádióban. 

Dallamára doboltam az ütemet, és boldogan énekeltem. Mindaddig, míg nem figyeltem a szövegre…

„Te sem tudod még, te sem hiszed még, én most vakon álmodom.”

Eddigi életem legnehezebb helyzetében vagyok jelenleg. Szörnyen össze vagyok zavarodva, fejemben kavarognak a gondolatok. És minél jobban kattognak a fogaskerekek, annál inkább kétségbeesek. Van A gondolat, B gondolat, és még egy C is. Úgy vitatkoznak, sikítoznak a fejemben, mint a harsogó gyerekek. Sürgősen rendet kell teremtenem az elmémben, különben nem lesz ez így jó.

Kérek szépen egy hullócsillagot, hogy kívánhassak! :))

Csak pozitívan!

Azt hiszem tényleg megéri dolgozni a lelki harmónia eléréséért, mert bár nem régen kezdtem bele, már most majd kicsattanok. Tele vagyok energiával, és úgy érzem most boldog vagyok. Na mármost ez ugye elindult onnan, hogy csúnyán a földön landoltam, majd elmentem kineziológushoz, rengeteg emberrel beszélgettem, sok iránymutatást és könyveket, segédanyagokat  kaptam, majd mindebből elkezdtem építgetni önmagam.

Első pont: Csak POZITÍVAN! (Ha beszélsz valamiről, akkor túlsúlyban legyenek a pozitív dolgok, mert így pozitív, jó érzések járnak át, ezt sugárzod ki, és ezt is fogod bevonzani.)

Nos, most már ott tartok, hogy 4 napja nem gyújtottam rá, és minden reggel úgy ébredek, hogy JÓ NAPOM LESZ! Tök mindegy mi fog történni, jó napom lesz. Aztán többé-kevésbé jó napom is lesz. Nem egyszerű, de megéri. Egyre inkább sikerül leszarni az idióta embereket, azt, hogy megbántanak, sértegetnek, kiszúrnak velem. Tegnap este kaptam egy mail-t egy igen szende csoporttársamtól, melyben rendesen leosztott. Én meg nézem, hogy What a fuck? Ez a lányka erre is képes. Hm, jól van. Nevettem egy nagyot és tök normális hangnemben írtam neki egy választ, mintha mi sem történt volna. Ja! És fél perc múlva már eszemben sem volt az eset. Máskor még éjszaka is ezen filóztam volna. Haladok. Azt hiszem már arra is készen állok, hogy egy normális, harmonikus párkapcsolatban éljek. Rengeteget tanultam ezzel kapcsolatban is. Persze számtalan dolog van, amit még nem tudok, nem tapasztaltam,  - pl. soha nem laktam együtt ÚGY senkivel- de ezek szerintem tanulhatóak, és kellő odafigyeléssel, mindkét fél részéről, viszonylag zökkenőmentesen menne.

A melóhely pedig frenetikusan fantasztikus. A kollégák iszonyat jó fejek, aranyosak, a gyerekeim pedig imádnivalóak. Komolyan mondom minden nap várom azt, hogy mehessek hozzájuk. Persze itt is vannak apróbb összezörrenések, de hol nincs ilyen. Ja, és beigazolódott a gyanúm, hogy a főfőnök bizony olyan leszbikus, mint én. Hehe. Már a legelső alkalommal jelzett a gayradarom, de hát próbáltam elhinni az ellenkezőjét. De a szivárványos karkötő, a hüvelykujjon viselt gyűrű árulkodó, plusz volt egy teljes napom, amikor is megvizsgálhattam a szitut, és mára már 99%-osan biztos vagyok abban, hogy egy csapatban játszunk. Mik vannak!

So! Don’t worry, be happy! ;)