Az utóbbi időben, pontosítva
ebben az évben eléggé elhanyagoltam a blogot. És sok olvasómat is. Mentségemre
legyen szólva sok minden történt. Költözés, gép nélküliség, aztán internet
nélküliség, és a „kedvencem”: munkanélküliség. De szó mi szó, a dologban
nagyrészt benne van az is, hogy se kedvem, se erőm nincs most ezzel
foglalkozni. Valami forr, valami változóban van bennem.
Magam sem tudom. Minden, ami
eddig lázba hozott, az most egyszeriben ha nem is hidegen hagy, de nem tud
lenyűgözni. Gondolok itt az írásra, és olykor a fotózásra, rajzolásra is. De
ami a legrosszabb, hogy kommunikálni sincs kedvem. Begubózom a kis
csigaházamba, és se facebook, se blog, se email. Semmi. Hogy miért? Nem tudom
megmagyarázni. Csak egyedül szeretnék lenni. Átalakulni…ifjúból felnőttbe. Azt
hittem már régen felnőttem. De…nem megy az olyan egyszerűen. Vannak
lépcsőfokok, amit mindenkinek végig kell járnia függetlenül attól, hogy
mennyire volt nehéz gyerek és tinédzserkora. Amikor eljön a külön költözés
ideje, amikor magadnak kell megteremtened az anyagi hátteret az egy újabb
lépcsőfok. Amikor a legfőbb kérdés az lesz, hogyan fizetem ki a lakbért, ha
nincs munkám? Ezek olyan dolgok, amiket hiába tudsz, hiába élted meg esetleg
gyerekként, de akkor, ott, amikor ezeket a kérdéseket neked kell
megválaszolnod, az már más tészta.
Amikor ráeszmélsz, hogy pont
annyi idős vagy, mint a szüleid, mikor születtél és kis gyerek voltál. S, hogy
te vagy a soros. Hogy a szüleid, akik eddig óvtak, dédelgettek, és megmondták
mit csinálj, egyre idősebbek lesznek, és jönnek a szokásos dolgok… Tudjátok, én
ebbe nem akarok belegondolni. Nem akarok felnőtt lenni. Mindenféle hülyeséggel
makacsul ragaszkodom a régi pozíciómhoz, de hiába a foggal, körömmel tiltakozás…az
idő kerekét nem lehet megállítani. És ez megrémiszt.
Amikor kávés bögrével a kezemmel
állok a konyha ablakban és őszinte mosollyal figyelem a parkban önfeledten játszadozó
gyermekeket, arra gondolok, hogy de jó lenne, ha én is anya lehetnék. Aztán
hideg zuhanyként jön a felismerés, hogy DE NEM MOST! Még ha minden feltétel
adott lenne sem. Mert az azt jelentené, hogy tényleg felnőttem. Tévedés ne
essék, nem a felelősséggel van bajom. Csakhát…időnként tényleg iszonyatos
belegondolni abba, hogy telik az idő.
Hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen. Mindenki, akit szeretek minden nappal
egyre idősebb lesz, aztán jön egy betegség és meghal. Aztán az én gyerekeim is
felnőnek, megházasodnak, gyerekeik lesznek, és mire feleszmélek már én is
megyek a tepsübe.
Tudom, hogy ez egy olyan dolog,
ami ellen nem tehetek. Csak mégis ijesztő belegondolni….
Kép:
http://hetek.hu/files/styles/cikk-belso-fekvo/public/images/2012/28/nagy_cip__.png?itok=jxhgJolR
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése