Gyógyír

Ajánlott zene

Ajánlom ezeket a sorokat egy kedves barátnőm –Pici- párjának, s mindazoknak az útkeresőknek, akik még csak most barátkoznak azzal a gondolattal, hogy azonos nemű emberkét szeretnek. 

Több, mint 4 éve kezdődött. Két lány, és egy igen erős érzés, ami túl mutatott a a barátságon. Egy olyan világot tárt fel elénk, melyben minden puha, gyengéd, forró és tele van odaadással. Aztán ő hátat fordított, kifarcolt és egyedül hagyott ebben a MÁSVILÁGBAN. Először bármennyire is tetszett ez az egész, ki akartam szállni belőle, hisz én nem lehetek ILYEN. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Aztán telt az idő és egyre inkább beleragadtam ebbe az ismeretlen mégis csodálatos dimenzióba. Később mikor egy téli nap megismertem Őt, örökre megváltozott az életem. Csodának érzékeltem, akkor tán az is volt, de ma már inkább egy sorsszerű találkozásnak vélem. Mindegy is mi volt, akkor abban az egy napban, azon az estén csodás volt. A többi meg már nem számít. S aztán már nem volt visszaút. Nem tudtam, és nem is akartam meghátrálni. Tudtam, hogy ebben a csapatban akarok játszani, csak meg kell találnom azt a lányt, aki a csapattársam lesz a nagy játékban, az ÉLETBEN. De nagyon sokáig váratott a Kedves! És egyre nehezebben bírtam ezt. Hiányzott a társam, hiányzott, hogy öleljen, csókoljon, s ezért egy igen édes varga betű is került a történetembe. Egy hideg, huncut, forró évbúcsúztató. Eszméletlenül szégyelltem magam a történtekért,  hiszen soha nem voltam híve az egyéjszakás kalandoknak, még akkor sem, ha nem volt idegen az illető. De megnemtörténté tenni a megtörténtet, megváltoztathatatlanná tenni a megváltoztathatatlant nem lehet, így menni kellett tovább. A szégyen lassan halványult és tükörképem is lassan egész lett. Időm egyre fogyott a teendők sorában, így a hormonok csak félgőzzel dübörögtek a rügybontásra. aztán beköszöntött a gyönyörű nyár és hozott magával valamit. Igazi randikat, online romantikát, majd egy talányos lányt. S mire lehullottak az első levelek, megismerhettem a titokzatos lányt, aki később A LÁNYKÉNT vonult be a történelembe. Persze sok kimondatlan, leíratlan részlet van még, de nem is erről akart szólni ez a történet.

Hanem valami egészen másról. A gyógyíről és a boldogságról. Mert, mint minden rendes sztorinak kell egy csattanó és lehetőleg egy happy end, úgy ennek is lesz. De nem azért, mert reménykedő, optimista ember vagyok, hanem mert az élet így kerekítette ezt a szép históriát.

Földolgozni a tényt, hogy maradéktalan boldogságot, kerek életet találtál mások számára természetellenes módon?

Igen! Valahogy úgy! Nem könnyű, aki az ellenkezőjét mondja, az hazudik. Ámítás az egész! Ha erre az útra lépsz kedves idegen, tudnod kell, hogy a bejáratnál édes terhet vettél a válladra, melyet csak odaát tehetsz le, vagy max. ha feladod. De igazán akkor sem menekülhetsz előle. Örökre megbélyegzett leszel, nem tudsz mit tenni ellene. De valamit megtehetsz! Mégpedig azt, hogy értelmes, kulturált ember módjára, szeretetben éled az életed, s akkor majd kevésbé mocskol jogosan a társadalom. Egyéb varázsfogás nincs, ne is hidd! Szép lassan feloldoz a jó Isten, aztán te is önmagad, később talán a család is, s így élsz szép csendesen. Igazán sosem fogod elfogadni a másságod, de megtanulsz együtt élni vele, és ha kegyes az Úr, az élet, a sors, kihez mi, akkor ezt a harcot nem egyedül kell megvívnod, hanem egy odaadó társ oldalán.

S, hogy hol itt a happy end? Hát itt!

Én szerencsés vagyok! A világ legszerencsésebb nője, hiszen nem csak egy szerető társ mellett küzdhetek meg a mindennapokkal, hanem a nagy betűs TÁRS mellett. Igazán soha nem mertem elhinni, hogy eljön ő, de azért titkon nagyon bíztam benne, és nagyon vártam. Mára én megkaptam mindent, mit szerettem volna. Végig velem lehettetek, nyomon követhettétek küzdésem.  Most már lazán, egy kattintással tudnám törölni a blogom, de úgy döntöttem, hogy nem teszem. Lezárult életem egy igen fontos szakasza, de ezzel egy időben megnyílt egy másik. Mostantól írok, amikor úgy érzem, és mindezt azzal a nem titkolt céllal, hogy átadhassam a tapasztalataim azoknak, akik még csak most ébrednek rá, akik megtették az első lépéseiket és még tanácstalanok. Nem oktatás, pusztán megtapasztaltam jó magam is, hogy mekkora jelentőségük van ezeknek a személyes blogoknak. L baráti köröm java egy bizonyos bloggert olvasva tette helyre életét, fogadta el a másságát és tette meg első bizonytalan lépéseit. Mindemellett úgy érzem önmagam miatt is fontos ez! Úgy járok vissza a blogomra, mint a szülőotthonomba. Itt a második családom, itt vannak az emlékeim, itt van minden, aminek köszönhetően az lettem, aki most vagyok.

Köszönök mindent drága Blogocskám! Immár 4 éve együtt jóban, rosszban!

Képek forrása:  

http://ic.pics.livejournal.com/anchiktigra/18346223/701332/701332_640.jpg

 http://feelgood.ua/health/articles/meditatsiya-v-borbe-s-odinochestvom/

Celeb vagyok, ments ki innen!

Nem az Rtl Klub ama „reality” műsoráról van itt szó, ne tessék megijedni! Hanem én lettem celeb, és kérlek MENTSETEK KI INNEN! Valahogy így szóltam volna egy másfél hónappal ezelőtt, ha posztot írtam volna.

Habár akkor idő, internet és gép hiányában voltam, de annyira vicces a sztori, hogy muszáj világgá kiabálnom. Történt ugyanis, a blogom is tele van azokkal a bejegyzéseimmel, hogy a szobatársaim megtudták, amit nem kellett volna. Na mármost itt nem fejeződött be a cselekmény. Már ekkor is sejtettem, hogy jóval többen tudják a titkom, mint kellene, de bíztam az ellenkezőjében. Feleslegesen!

Egy csúnya késő őszi, vagy kora téli napon, már nem is tudom, de felváltva hívtak a szobatársaim, hogy akkor találkozzunk már, rég beszéltünk, stb. A zsigereimben éreztem, hogy mi következik, dehát hajtott a kíváncsiság, és úgy ámblokk tele volt már a nemlétezőm is a titkolózással, hazudozással. Így hát áldásom adtam a nagy randevúra! Értem jöttek, nem volt menekvés, még ha akartam volna se. 

Eljött a késődélután. Egy hangulatos kis helyet választottunk, ahol egy könnyed vacsora mellett tudunk majd beszélgetni… Kabát le, rendelés felvétel, ital ki, nagy levegő be. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom ökölnyire zsugorodott, és lüktettek az ereim. Először mindennapi hülyeségekről beszélgettünk, aztán sorba mindenki mesélt magáról. Nagyon, nagyon gyorsan került rám a sor. Nagy levegő be, „szuuuu, száááá!” –mondtam magamnak- majd a másodperc tört része alatt gondoltam végig a mondandóm. Aztán kibukott belőlem, hogy tudom, hogy már úgyis tudják, szóval felesleges a melléduma, a kertelés, szóval nem a pasikra bukok, hanem a csajokra és pont. 

Persze, mint számítani lehetett rá, tisztába voltak a dolgokkal, ígyhát nem kerekedett ki a szemük, nem hüledeztek. Ha más körülmények között lettünk volna pozitívnak értékeltem volna a helyzetet, de így… Nem tudom mit gondoljak. Jó érzés volt nyíltan beszélni, kiteríteni a kártyákat, de…valami mégis motoszkál bennem. Nem tudnám pontosan megmondani mi, de valami nem teljesen tiszta és egyenes. Már annyira nincs nagy jelentősége, de mégis érdekes érzés. 

A másik meg, amitől úgy érzem magam, mint egy celeb, hogy hirtelenjében annyira unalmas lett bizonyos emberek élete, vagy nem tudom, hogy mindenki az én magánéletemben kutakodik, piszkos foltban reménykedve. Pusmognak a hátam mögött, és megy a nagy találgatás. Mikor meghallottam, már nem tudtam kiakadni rajta, csak röhögve sírtam, és sírva röhögtem, hogy bazz’ celeb lettem, jaj de jó nekem! Ha műsor kell a népnek, ezer örömmel! Van mit vesztenem? Annyira szánalmas! Jujj, kiderült, hogy az a normális csaj egy….egy…egy…leszbó! És akkor? 

Kacsints rá, és röhögj! Lehet tetszel neki! :)

3. szülinap

Ajánlott zene

Jó ideje készülök már írni valamit. Valamit rólam, a helyzetről, vagy akármiről. De… nálam az írás az nem egy tudatosan megtervezett dolog. Leülök a gép elé, megnyitom a word-öt, bekapcsolok valami zenét, és a muzsika nyitja ki szívem, és elmém kapuját, aztán indítja „munkára” ujjaim a klaviatúrán. Egy szépleányzó egyszer megkérdezte:  „ és mit fogsz írni holnap? „ Mire azt válaszoltam neki, hogy évértékelőt tervezek, de mindig a zene határozza meg, mi kerül valójában a virtuális papírra. Évértékelő helyett születhet bejegyzés a rénszarvasok nemi életéről is. Ki tudja? Gondolatok vannak, de azok úgy cikáznak, mint halak a vízben. A zene tereli és fogja össze a mondanivalót.

Már egy ideje tervezem, hogy újraolvasom a blogom összes bejegyzését, mint ahogy azt minden évben megtettem eddig. De valahogy most nem ment. Képtelen voltam rá, hiába nyitottam meg egyik, másik posztot. Olyan, mintha nem is ismerném azt a valakit, aki azokat a sorokat írta. Annyira távoli, drámai és itt-ott színpadias. No, nem becsmérelem, hisz részem az is! Pusztán ismeretlenül és néhol bután csengnek azok a szavak.

3 hosszú év! Bizony! 3 éve indítottam útjára eme blogot. Meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi ideig képes leszek viszonylag folyamatosan írni, és egyáltalán…fenntartani valamit. Akkor, amikor az első bejegyzés született 19 éves, első éves egyetemista voltam. Egy zöldfülű kölyök. Életem végérvényesen is fordulóponthoz érkezett. Belezúgtam a legjobb barátnőmbe, ami olyan terhet rakott a vállamra, amivel egyedül képtelen voltam megküzdeni. Elkezdtem tapogatózni, új dolgokat felfedezni…más világba, más dimenzióba kerültem. Hogy jól döntöttem e? Nem tudom. Most úgy érzem, hogy igen, nagyon is. De az őszinte igazság az, hogy a kétség mindig mardosni fog ott legbelül.

Butácskán, kutakodva botladoztam végig ezen a 3 éven. Milliószor süppedtem a sárba, aztán hirtelen repültem fel a sztratoszférába, hogy újra az aszfalton, vagy épp egy háborgó vulkán gyomrába landoljak. Sírtam, bömböltem ezerszer, mint egy éhes újszülött, és toporzékoltam is, mint a gyermek, akitől elvették a kedvenc játékszerét. Próbálkoztam ezzel, meg azzal, csináltam számtalan butaságot. Próbáltam „normális” lenni, ezért randiztam, pasikat hálóztam be, de mélyen, legbelül akkor is tudtam, hogy semmi értelme. Randiztam másként, mással, bújtam ágyba úgy, ahogy nem kellett volna. Ittam, buliztam, cigiztem, és minden olyasmit, amit a fiatalság egy bizonyos része, rétege művel. Szerettem, ragaszkodtam, akartam és „fojtogattam” Hogy csinálnám e másként? Persze! A mai eszemmel már számtalan dolgot tudnék jobban, okosabban, ügyesebben, de…akkor még tudtam, és ez így van jól!

Ma már észrevétlen 2014-et írunk, s egy új fejezet nyílik meg életem, és blogom könyvében. Ma 22 és háromnegyed évesen, immár diplomás munkanélküliként állok életem színpadán. Mosolyogva, könnyedén. Hogyan tovább? kérdezed. Ezt csak a jó Isten tudja. Álmok, tervek mindig akadnak, de a megvalósítás módja még, oly távoli és homályos, hogy csak sejteni tudjuk. Olyan ez, mint a puzzle! Mindig egy-egy újabb részletet sikerül összerakni, míg végül lassan, nagyon lassan elkészül a kép.

Ami biztos az az, hogy egy fejezetnek vége! Magam mögött hagyom a hagyományos értelembe vett diákéveket, és belépek a munka országába, hogy teljes értékű polgárként rójam a köröket nap, mint nap. Az igaz barátok száma jócskán leredukálódott, de akik maradtak, ők a kemény mag. A magánéletem sziklaszilárd, titokzatos mennyország. Révbe értem, és nap, mint nap őszinte boldogsággal hajtom nyugovóra fejem, amiért nem lehet eléggé hálát adni a jó Istennek!

Azt hiszem nem kell ettől több! Boldog új évet mindenkinek!

Fotó: http://molcso-rozika.blogspot.hu/2011/02/bibor-kataa-szinek-bennem-elnek.html

Gyűlölt másság

Ajánlott zene

„Gyűlölöm az életemet. Gyűlölöm minden áldott napon. Valami nem stimmel velem.”

-„Nem az a lényeg,hogy én minek akarlak látni, Isten teremtett így! „

- „Ha Isten teremtett, akkor Isten szadista!”

Hogy miért nem vállalom fel magam a család előtt? Hogy miért vagyok bátortalan? És,hogy miért is nem vallottam színt az iskolában?

Az öcsém olyan szinten homofób, hogy arra nincsenek szavak. Apa azt mondogatja nekünk, hogy a homoszexualitás az betegség. Tesóm pedig azt vallja, hogy nem betegség…agybaj. Gyűlöli a melegeket, és szerinte ki kellene irtani őket, mert gusztustalan, beteg faj az összes. Ha elé állnék, és elmondanám mi a helyzet, vagy ha megtudná, akkor minimum szembe köpne, de inkább bele sem merek gondolni, hogy mire lenne képes.

Kitalálta Tesó, hogy filmezzünk. Megnéztük, amit szeretett volna, majd beraktam egy másikat, nem volt kedvem kimenni ebben a melegben. Tesó közben kiment, majd visszatérve lekuporodott mellém, kérdezte mi ez. Mondtam, hogy Gyűlölt másság a címe. Reakciója: „biztos valami buzis film.” De ott maradt mellettem és csendben végignézte velem a másfél órás filmet.

Nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rá. Bevallom, tanító szándékkal nézettem meg vele, de nem kergettem hiú ábrándokat. Tudtam, hogy álláspontja sziklaszilárd és egy film után nem fogja szeretni a melegeket. De elértem azt, hogy gondolkodjon el kicsit. Nézze a másik oldalról a dolgot. Gondolja bele magát egy meleg, transzexuális ember helyzetébe. Lássa, hogy nem csupa móka és kacagás az életük. Azt hiszem sikerült.

A film után még sokáig beszélgettünk. És ő hozta fel a témát, én nem erőltettem semmit. Csendben feküdtem a kanapén, és válaszolgattam neki, vagy megpróbáltam irányított kérdéseket feltenni.

 Kérdezett mindenféléről. Van e ennek biológiai alapja? Hogyan lesz valaki „homokos”? Ismerek e „buzit”? Egy ismerősünk az e? Honnan tudom, hogy valaki meleg vagy sem? Ha gyerekkorban egy kisfiú női ruhákat vesz fel, akkor már biztos, hogy meleg? Nem lehet genetika, mert régen nem voltak „homokosak”. Vagy voltak melegek?

Aztán megfogalmazott dolgokat. „Azért nem lehet könnyű így élniük.” „Szegény csávó, milyen szar neki, hogy nem lehet önmaga.” „Szegény anyjának milyen rossz lehet.” „Azért nem könnyű a melegeknek sem, hogy nem fogadják el őket, meg nem lehetnek boldogok.”

Úgy vélem volt értelme megnézetni vele ezt a filmet. Csodát nem várok, és nem is magam miatt csináltam. Egyszerűen nem lehet ennyire gyűlölni valamit, amiről fogalma sincs. Teljesen tisztába vagyok azzal, hogy mi játszódik le benne. Én is ilyen voltam, mindaddig míg…míg rá nem jöttem, hogy pontosan olyan vagyok, mint amitől minden sejtem szintjén undorodok, és amit zsigerből üldözök.

A mai napig nem tiszta az elfogadásom…önmagammal szemben. Egyszerűen feldolgozni azt, hogy egy hazudozó, önző kis senki lettem. Mindig mindent megosztottam a szüleimmel. Tudták hova megyek, kivel találkozok….és ettől biztonságban éreztem magam, mert megbízható voltam. Most pedig lavírozok egyik hazugságtól a másikig, és ha olyan kérdést kapok, hát nyeglén válaszolok. Nem szeretem, hogy ilyen vagyok, de…nem merek vallani. Nagyon félek átlépni azt a bizonyos határt, pedig biztos vagyok benne, hogy már mindenki sejti. De valamiért mégis képtelen vagyok lépni.

A filmet egyébként csak ajánlani tudom mindenkinek. Azon túl, hogy könnyeket csal az ember szemébe, hihetetlen fontos mondanivalója van. Igaz történet egy lányról, aki azért kínlódta végig rövidke életét, és azért ölték meg, mert más volt, mint a többség. Mert fel merte vállalni önmagát, és boldog mert lenni. Hiába volt kedves, jófej, jó gyerek, ha egyszer nem illet bele abba a képbe, amit a társadalom normálisnak fest.   

Megrendítő, és egyben szörnyű belegondolni, hogy itthon is ez a helyzet. Amíg agyonütnek, megvernek, leköpnek valakit azért, mert más, mint az átlag, addig igenis van mitől félni, de aggódni mindenképpen.

A film:

Megvallom őszintén én sem kezeltem túl jól a tranxszexuálisokat. Tartottam tőlük. De csak azért, mert amit nem ismer az ember, azzal nem tud mit kezdeni. Amit nem ismerünk attól félünk. Ideje lenne, hogy ne csak nézzünk, hanem akarjuk látni is.

Kísértő démonok

Az utóbbi időkben újabb démonok kísértenek, melyek neve: gondolatok. Kísértenek éjjel, álmomba és nappal, az ébrenlét időszakában.

Mostanában sokat gondolok Kicsi Csodára. Persze már nem ÚGY, csak érdekelne mi van vele, mit csinál mostanság. De nem teszek semmit, mert megígértem, hogy nem zaklatom, hagyom, élje az életét, ahogy én is. Meg eszembe jut az a rövid idő, ami nekünk járt, és próbálok konzekvenciát levonni…eddig sikertelenül. Mert, ha az ember nem kap valamire magyarázatot, addig nem tud teljes egészében megnyugodni. Kíváncsi vagyok, hogy valaha megtudom e, de ha Tinából indulok ki, akkor IGEN. Csak sok-sok idő múlva. Ez némiképp megbékít.

Ennek kapcsán pedig a jövőm szokott felsejleni. Hogy mit szeretnék és mit nem. Ha azt veszem, akkor nem baj, hogy van egy értékrendem, és az sem baj,hogy ennyi idősen csak ennyi tapasztalatot sikerült magamra szedni. Már ezek a szerelmek is széttépték a szívem. Szerintem nem is éltem volna túl sokkal többet. Meg aztán, ha egyszer lesz egy gyerekem, akkor mit mondanék majd neki? Papolok az értékekről, de közben meg, ha megkérdezi, akkor elmesélném, hogy anya sem olyan szent, fűvel-fával volt…áhh! Szó sem lehet róla. A gimi, az egyetem egy visszafogott lázadás volt számomra, pont az ellen, amiben felnőttem, de telnek az évek, és azt veszem észre magamon,hogy mégis szükségem van mindarra, amit el akartam magamtól dobni. Szükség van az elvekre, csak nem kell annak túl radikálisnak, és erőszakosnak lennie.

Aztán itt a hülye megfelelési kényszer –legfőképpen önmagam felé – meg az a vágy, hogy nagyon szeretnék saját családot, egy élethosszig tartó kapcsolatot, plusz az irányultságom felvállalása a család felé, a rengeteg hazugság, amit az évek alatt felhalmoztam a lányok miatt, az örökös keménynek mutassam magam, mosolyogjak, mikor néha legszívesebben ordítanék…és mindez őröl belülről. Nem tudom, meddig vagyok képes ezt tovább csinálni. Sokszor csúnya gondolatok fogalmazódnak meg bennem. Hogy inkább eldobnám a boldogságom, csak hogy végre normális életem legyen. De boldogság nélkül meg hogy lenne normális életem? Gyerekkori álmaimban nem az szerepelt, hogy egy bábházasságban élek majd. Teljes mértékig tisztában vagyok azzal, hogy normálisnak mondható életem csak akkor lesz, ha egy pasit választok, és házasság, gyerek….de azt is tudom,hogy csak egy nő mellett lehetek igazán  boldog. De,ha nőt választok nem tudom mi lenne…Nem tudom a család mit reagálna. Mondjuk a távolabbi család elkönyvelt vénlánynak, meg tudomisén miről beszélnek…viszont anyáékon sokszor töprengek. Szerintem lehet el tudnának fogadni…vagy nem tudom. Már nagyon bennem van,hogy legszívesebben elmondanám, bármi is lesz a reakció, és akkor nem kell többet hazudnom,hogy épp hova megyek, kivel beszélek. Viszont az is bennem van, hogy nem akarom azzal bántani őket, pláne a srácokat, hogy egy ilyen… -inkább nem is méltatom magam- testvérük, gyerekük van. Hihetetlenül nyomaszt mostanság ez az egész. Ráadásnak Tina is szeretné olvasni a blogot, de…valahogy ez is olyan…Fura,hogy „idegeneknek” megengedem,hogy olvassanak, azaz kinyitom nekik a lelkem, míg Tina évek óta az egyetlen biztos pont az életemben,és mégsem tudom neki csak úgy tálalni. Talán azért, mert számtalan posztban szerepel, plusz A démonom is ott van…

Aztán a gyerek kérdés. Vajon milyen lenne a gyereknek, ha két anyukája lenne? Vajon 5 év múlva már elfogadottabb lesz a leszbikusok gyermekvállalása? A gyerkőc felnővén nem fog vádolni azért, mert önző voltam, és elvettem tőle a lehetőséget attól,hogy apukája legyen? Rakjak a gyerekemre, a véremre egy stigmát csak azért, mert egy önző dög vagyok?

Tudom, hogy hülye vagyok és még egyenlőre „felesleges” dolgokon forgok, de nem tudom kikapcsolni az agyam, ha egyedül vagyok.

Viszont egyben biztos vagyok. Nőt akarok! Nőt szeretnék csókolni, nő mellett szeretnék ébredni, és nőt szeretnék páromnak szólítani. Aztán majd a többi elválik szépen sorban. Addig még tényleg felesleges gyereken gondolkodni, és talán a coming out sem lényegszerű. Talán még a kapcsolat meglétekor sem. Egyelőre hinnem, bíznom kell és szeretni. Csak olyan jó lenne kikapcsolni néha. Nem csak órákra, hanem napokra, hetekre. 

Hülye gondolatok, hagyjatok végre békén!

Ma Tesómért menet ez a szám ment a rádióban. 

Dallamára doboltam az ütemet, és boldogan énekeltem. Mindaddig, míg nem figyeltem a szövegre…

„Te sem tudod még, te sem hiszed még, én most vakon álmodom.”

Eddigi életem legnehezebb helyzetében vagyok jelenleg. Szörnyen össze vagyok zavarodva, fejemben kavarognak a gondolatok. És minél jobban kattognak a fogaskerekek, annál inkább kétségbeesek. Van A gondolat, B gondolat, és még egy C is. Úgy vitatkoznak, sikítoznak a fejemben, mint a harsogó gyerekek. Sürgősen rendet kell teremtenem az elmémben, különben nem lesz ez így jó.

Kérek szépen egy hullócsillagot, hogy kívánhassak! :))

Az a bizonyos rAdar

Napjainkban gyakran találkozunk azzal a bizonyos „meleg radar” kifejezéssel. Sokáig nem értettem, amikor tőlem jóval tapasztaltabb nők méterekről kiszúrtak egy-egy „szintén zenész” hölgyeményt, vagy úriembert.  Kicsi Csoda is azt mondta, hogy simán megmondja egy nagyon csajos lányról is, aki épp egy fickóba kapaszkodik,hogy bizony „ő is”. Tényleg nem értettem hogyan? Először az L word egyik jelenetét láttam magam előtt, amikor is a kis csapat megpróbálja kideríteni, hogy a kis szakács, aki tetszik Danának…nos, hogy leszbikus e.

Aztán telt múlt az idő, egyre több időt töltöttem „szintén zenész” körökben,és! nem ezért, hanem azért, mert szinte észrevétlenül szivárgott a zsigereimbe az L érzés, alakult ki a radarom. Persze a mai napig vannak kétségeim, hogy mennyire jó nekem, ha a vágyaim követem, de minden sejtemben érzem, hogy csak egy nő karjaiban lehetek igazán, őszintén boldog. S amikor ez lelki síkon is valamelyest elfogadást nyert, akkor éreztem, hogy történt valami.

A melegradar nem azt jelenti, hogy a külső jelzések alapján mondod meg valakiről,hogy meleg e. Persze először az szúrhat szemet- mondjuk egy fiúsabb lány esetében – de ettől szerintem sokkal fontosabb a kisugárzásból levont következtetés. Példának okáért egy előadáson ültem, amikor belépett egy leányzó a terembe. Egész rövid haja volt, de igazából nem volt mondható olyan figyelemfelkeltő egyéniségnek. Olyan átlagos volt, aki mellett simán elmennél az utcán. De! Meg sem szólalt, csak ahogy belépett a terembe felemeltem a fejem, ránéztem és elvesztem. Olyan kisugárzása volt, hogy meg sem kellett szólalnia,hogy érezzem. Attól a pillanattól fogva nem hagyott nyugodni. Egész előadás alatt figyeltem minden reakcióját, minden rezdülését. Tudtam, hogy legalább a leszbikusság hajlama benne van. És ezt mondom úgyis, hogy tudom, pasija van. Már az első pillanatban tudtam, abban az első 30 másodpercben. És azok a pillantások, amiket felém küldött csak még inkább megerősítettek.  Aztán! Épp Kolibri bloggerinához utaztam, amikor felszállt a vonatra egy lány. Mit ad Isten, épp úgy ült le tőlem 2 üléssel szemben, hogy jól láttam. Láttam a hüvelykujján a gyűrűt, gondoltam kiderítem mi a helyzet. Elkezdtem feltűnően bámulni. De ő nem riadt vissza, hanem megragadta a tekintetem. Egy tanulmányban olvastam, hogy 8-8,2 másodperces szemezés azt jelenti,hogy a másiknak felkeltettük az érdeklődését. Nos, azt a tanulmányt nem találtam, de a blikk egy cikke szerint http://www.blikk.hu/blikk_eletmod/20090325/82_masodperc_kell_a_szerelembe_eseshez, csak a férfiaknál mutatható ki a 8,2 másodperc, a nőknél nem. Én ezzel vitatkoznék. A vonatos leányzó 12 másodpercig nézett a szemembe, de olyan tűz lobogott a tekintetébe, amit nem tudnék megfogalmazni. Már-már szörnyen zavarba érzetem magam, kínos volt a helyzet, legszívesebben elkaptam volna a tekintetem, ugyanakkor meg roppant izgató is volt. 2 órás „közös” utazásunk során 20 percenként 10-12 másodpercekig szemeztünk, aztán egy csábos mosoly kíséretében tűnt tova az ismeretlen lány. Ő sem volt vonzó, egy teljesen hétköznapi nőci, és mégis…

A történet másik oldala, hogy amióta megbarátkoztam a gondolattal, hogy én és a lányok = több, mint barátság, akkor valami megváltozott bennem. Azóta szinte elenyésző azoknak a pasiknak a száma, akik megnéznek, fütyölnek utánam, vagy egy buliban el akarnak csábítani. Hogy miért is? Külsőségekben mindössze annyi változott, hogy nem különösebben görcsölök azon,hogy mit is veszek fel. Ha nekem valami úgy tetszik, akkor fel fogom venni, attól függetlenül is, hogy az passzol e vagy sem. Szerintem inkább abban rejlik a dolog nyitja, és egyáltalán a rAdar nyitja is, hogy mindannyian láthatatlan jeleket küldünk ki a világba, amit a többi ember dekódol. Ha belőlem tisztán kivehetően, bár hozzáteszem láthatatlanul – a leszbikus jelzések közül semmit nem aggatok magamra- árad az, hogy NŐT akarok, akkor azt valahogy a pasik is érzik és egy – két elvetemülten kívül, békén hagynak. Azok a nők pedig, akik „szintén melegen isszák a kávéjuk”, nos ők pedig érzik a szabad utat. Na persze, ez nem azt jelenti, hogy akkor minden leszbikus rád veti magát, de hamarabb mer kezdeményezni, ha tetszel neki. Mondjuk rólam 3 echte leszbikus sem mondta meg, hogy L vagyok, de valahogy mégis úgy alakultak dolgok, hogy ez kiderült.

Szóval a rAdar mindenkibe benne van, de idő kell ahhoz, hogy működésbe lépjen. Legalábbis szerény véleményem és tapasztalatom szerint.  És milyen jó, hogy bennünk van. Én imádok ezzel „játszani”. Imádom kideríteni,hogy vajon ő az, vagy sem. Valahogy feldob,ha tudom, hogy jéé Ő is! vagy, hogy nem vagyok egyedül ebben a közegben. :)

Hölgyek! Játékra fel! ;)