Blue is the warmest colour (Adéle élete 1-2. fejezet)

Ajánlott zene

Annyit hallottam már az Adéle életéről, (angolul: Blue is the warmest colour, franciául: La vie d'Adele Chapitres 1 et 2) , hogy muszáj volt rá gugliznom, és addig kajtattam, amíg meg nem találtam. Igaz franciául, angol felirattal, ami annyira nem szeretem kategória, de hát nem tudtam, és nem is hiszem, hogy lesz alkalmam megnézni a moziba, úgyhogy ez maradt. Egész jó kis film lett, meg kell hagyni. Nem hiába érdemelte ki az Arany Pálma díjat. Annyira komplex, mély, intenzív és ami nem elhanyagolható, hogy van mondanivalója. A főszereplők díjazása is abszolút érthető. Nem láttam még filmet, ahol ennyire kézzel foghatóan és a maga természetességében ábrázolja azokat az érzéseket, amiket a filmvásznon aligha, a való életben pedig annál inkább láthatunk.

Az elején még hüledeztem, hogy egy ilyen 15 éves „gyereknek”  mi keresnivalója az éjszakai bárokban, miért cigizik és hasonlók, aztán sajnáltam. Sajnáltam, mert nem egyszerű rájönni, hogy kik is vagyunk valójában, és a boldogsághoz vezető út nem mindig, sőt szinte soha nem kikövezett, terelőcsíkokkal ellátott sztráda. Aztán jött a szerelmes rész, a testiséget úgy ábrázolta, mint film előtte még szinte soha. Anno a Room in Rome hatalmas élmény volt ilyen szempontból, de az Adéle élete talán még ezt is überelte. Habár mindent láthatóvá tett, mégsem vált pornográffá. Eszembe juttatta azokat a kellemes, felejthetetlen élményeket, amelyek megmutatták mi is az igazi szexualitás, az összefonódás, és eggyé válás csodája. Amikor rájöttem, hogy ki vagyok én, mit várok a páromtól, mi az, ami megáll a realitás talaján, és hogy nincsenek elfuserált vágyaim. 

De ugye nem csak móka és kacagás az élet, és ez az alkotás azért is tetszik különösen, mert bár a 170 percével elég terjedelmes, de alaposan végigjárja az ember mindazon stációit, amik szinte sorsszerűen következnek egymás után. A szakítás, és az utána következő időszak felelevenítette a Kicsi Csodával történteteket. És az arcomba vágta, hogy valahogy én is így festhettem, mikor kínlódtam, és úgy éreztem, ha nem láthatom újra, vagy nem hallhatom a hangját, akkor az olyan, mint a só a sebre. Na és ez a film is pontosan ilyen. És nem happy end-el zárul, ami máskor zavarna, de itt…mivel ennyire életszerű, teljesen helyén való volt, hogy kimaradt a cukormáz. Sajnos az élet is ilyen.

Képkockáról képkockára más és más érzések jártak át, és bevallom őszintén időnként közben is jegyzeteltem, mert csak úgy tolultak a gondolatok. Maga a szereposztás esztétikai szempontból számomra nem volt tetszetős, vagyis, hogy pontosítsak Emma megtestesítője volt picit csúnyácska nekem. Ellenben Adéle a maga egyszerűségében káprázatosan szép. Vicces volt a szexjelenet közben, mikor eszembe jutott egy nyilatkozata az ifjú színésznőnek (Adéle), hogy a premieren az apukája mellette ült és nagyon izgult vajon mit fog szólni a kedves papa a pikáns jelenetekhez….khm… arra én is kíváncsi lennék. :)

Összességében elnyerte a tetszésem a film. Bár nagyon nehéz volt a feliratra, és a képre egyszerre koncentrálni, amin a francia szöveg még csak nehezített, de ettől függetlenül átjött a mondanivaló, és élmény volt. Azt hiszem, megnézem majd magyar felirattal is, ha lesz. :)

Kedvcsinálónak a trailer magyar felirattal!

 

Gyűlölt másság

Ajánlott zene

„Gyűlölöm az életemet. Gyűlölöm minden áldott napon. Valami nem stimmel velem.”

-„Nem az a lényeg,hogy én minek akarlak látni, Isten teremtett így! „

- „Ha Isten teremtett, akkor Isten szadista!”

Hogy miért nem vállalom fel magam a család előtt? Hogy miért vagyok bátortalan? És,hogy miért is nem vallottam színt az iskolában?

Az öcsém olyan szinten homofób, hogy arra nincsenek szavak. Apa azt mondogatja nekünk, hogy a homoszexualitás az betegség. Tesóm pedig azt vallja, hogy nem betegség…agybaj. Gyűlöli a melegeket, és szerinte ki kellene irtani őket, mert gusztustalan, beteg faj az összes. Ha elé állnék, és elmondanám mi a helyzet, vagy ha megtudná, akkor minimum szembe köpne, de inkább bele sem merek gondolni, hogy mire lenne képes.

Kitalálta Tesó, hogy filmezzünk. Megnéztük, amit szeretett volna, majd beraktam egy másikat, nem volt kedvem kimenni ebben a melegben. Tesó közben kiment, majd visszatérve lekuporodott mellém, kérdezte mi ez. Mondtam, hogy Gyűlölt másság a címe. Reakciója: „biztos valami buzis film.” De ott maradt mellettem és csendben végignézte velem a másfél órás filmet.

Nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rá. Bevallom, tanító szándékkal nézettem meg vele, de nem kergettem hiú ábrándokat. Tudtam, hogy álláspontja sziklaszilárd és egy film után nem fogja szeretni a melegeket. De elértem azt, hogy gondolkodjon el kicsit. Nézze a másik oldalról a dolgot. Gondolja bele magát egy meleg, transzexuális ember helyzetébe. Lássa, hogy nem csupa móka és kacagás az életük. Azt hiszem sikerült.

A film után még sokáig beszélgettünk. És ő hozta fel a témát, én nem erőltettem semmit. Csendben feküdtem a kanapén, és válaszolgattam neki, vagy megpróbáltam irányított kérdéseket feltenni.

 Kérdezett mindenféléről. Van e ennek biológiai alapja? Hogyan lesz valaki „homokos”? Ismerek e „buzit”? Egy ismerősünk az e? Honnan tudom, hogy valaki meleg vagy sem? Ha gyerekkorban egy kisfiú női ruhákat vesz fel, akkor már biztos, hogy meleg? Nem lehet genetika, mert régen nem voltak „homokosak”. Vagy voltak melegek?

Aztán megfogalmazott dolgokat. „Azért nem lehet könnyű így élniük.” „Szegény csávó, milyen szar neki, hogy nem lehet önmaga.” „Szegény anyjának milyen rossz lehet.” „Azért nem könnyű a melegeknek sem, hogy nem fogadják el őket, meg nem lehetnek boldogok.”

Úgy vélem volt értelme megnézetni vele ezt a filmet. Csodát nem várok, és nem is magam miatt csináltam. Egyszerűen nem lehet ennyire gyűlölni valamit, amiről fogalma sincs. Teljesen tisztába vagyok azzal, hogy mi játszódik le benne. Én is ilyen voltam, mindaddig míg…míg rá nem jöttem, hogy pontosan olyan vagyok, mint amitől minden sejtem szintjén undorodok, és amit zsigerből üldözök.

A mai napig nem tiszta az elfogadásom…önmagammal szemben. Egyszerűen feldolgozni azt, hogy egy hazudozó, önző kis senki lettem. Mindig mindent megosztottam a szüleimmel. Tudták hova megyek, kivel találkozok….és ettől biztonságban éreztem magam, mert megbízható voltam. Most pedig lavírozok egyik hazugságtól a másikig, és ha olyan kérdést kapok, hát nyeglén válaszolok. Nem szeretem, hogy ilyen vagyok, de…nem merek vallani. Nagyon félek átlépni azt a bizonyos határt, pedig biztos vagyok benne, hogy már mindenki sejti. De valamiért mégis képtelen vagyok lépni.

A filmet egyébként csak ajánlani tudom mindenkinek. Azon túl, hogy könnyeket csal az ember szemébe, hihetetlen fontos mondanivalója van. Igaz történet egy lányról, aki azért kínlódta végig rövidke életét, és azért ölték meg, mert más volt, mint a többség. Mert fel merte vállalni önmagát, és boldog mert lenni. Hiába volt kedves, jófej, jó gyerek, ha egyszer nem illet bele abba a képbe, amit a társadalom normálisnak fest.   

Megrendítő, és egyben szörnyű belegondolni, hogy itthon is ez a helyzet. Amíg agyonütnek, megvernek, leköpnek valakit azért, mert más, mint az átlag, addig igenis van mitől félni, de aggódni mindenképpen.

A film:

Megvallom őszintén én sem kezeltem túl jól a tranxszexuálisokat. Tartottam tőlük. De csak azért, mert amit nem ismer az ember, azzal nem tud mit kezdeni. Amit nem ismerünk attól félünk. Ideje lenne, hogy ne csak nézzünk, hanem akarjuk látni is.

Szoba Rómában

 Ajánlott zene az olvasáshoz - a filmből

Ma újabb kezelésen estem át, és ez is nagyon fájt. Alig bírtam hazaérni a fájdalomtól, aztán az előszobában kiborítottam a gyógyszeres tasakot, és remegő kézzel kerestem a fájdalomcsillapítót, miközben könnyeim a papírtasakot áztatták. Később, mikor Anyával beszéltem telefonon már elcsukló hangon és fuldokló sírással kértem, hogy hozzon valamit, mert kimondhatatlanul fáj. Két hónapja kínlódok, és eddig azt hittem, hogy ezzel a dologgal kapcsolatban már átéltem az igazi fájdalmat. Tévedtem. Most is pizsamában, meleg paplanba burkolózva fekszem az ágyban egy adag jéggé fagyott palackkal. De elvileg ez volt az utolsó kezelés, úgyhogy talán már jobb lesz.

Hogy kicsit eltereljem a figyelmem valami L filmet kerestem a neten. Nem volt most kedvem sem csöpögős hetero romantikához, sem akcióhoz, sem horrorhoz. Az L filmek között sem találtam kedvemre valót, lapozgattam egyik oldalról a másikra, míg meg nem láttam a Szoba Rómában című filmet. Elolvastam a stáblistát, az infókat aztán gondoltam egye fene.

A rendező Julio Medem, a két főszereplő pedig: Natasha (Natasha Yarovenko) és Alba (Elena Anaya ) Adva van egy leszbikus „csajcsávó”, Alba , egy félénk, szöszke, orosz leányzó, Natasha, egy gyönyörű város, Róma, egy hangulatos, reneszánsz festményekkel teli hotelszoba, és egy forró, buja éjszaka. Az egész csak egy szimpla egy éjszakás kalandnak indult, Alba hódított, Natasha pedig kipróbálhatta a leszbikus gyönyöröket. Aztán más irányt vett a történet.

A sztori jó, a film kivitelezése érdekes, elnyújtott – 1 óra 43 perc a játékidő –de ahhoz, hogy minden porcikánkkal átéljük ennek az éjszakának az eseményeit, az érintéseket, az érzéseket, a vágyat, ahhoz szükség volt effajta megoldásra. Nekem személy szerint tetszett a film, hiszen éltem már át hasonlót, amikor tobzódnak az érzések, a vágy, a vonzalom térdre kényszerít. A zene pedig csodálatos. Majdnem két óráig kicsit elvonta a figyelmem, viszont most máshova terelődött át, ami meg a lelki fájdalmaimat piszkálja meg. Legalább nem lesz féloldalas, egyenlő a fájdalom nyelve a mérlegen, kiegyenlítődik a fizikai és a lelki gyötrődés. :)

A film pedig megtekinthető online ITT 


Rabul ejtett a film, már másodjára nézem a nap folyamán.

Elena Undone

A minap rátaláltam az Elena Undone című filmre. Elolvastam az ismertetőjét és kíváncsi lettem. Ma szabad napom van, a szülők dolgoznak, a fiúk nyaralnak, így a házi munka mellett, néhány órát magamra is fordíthattam. 


Végre megnéztem a filmet. Összekötöttem a laptopom a tv-vel, így sokkal kényelmesebb volt, mint az ágyon hasalva tölteni azt a majdnem két órát. A film elég érdekes szerkezetű. Témája az igaz szerelem, és az eleve elrendelt lelki társ. Egy "szerelem guru" meséli el a történetet, de szerves résztvevője is a filmnek. Nekem annyira nem tetszik ez a megoldás, mert túlságosan megtöri az összhatást, de elment egynek. A főszereplők egyike egy szigorúan fogott, konzervatív és vallásos közegben felnőtt nő, Elena, (abszolút át tudom érezni a helyzetét) aki mellesleg egy lelkész felesége. A másik pedig egy leszbikus írónő, Peyton, aki épp egy hosszú kapcsolaton, és anyja halálán van túl. Mindketten elveszettek, keresik az élet értelmét, majd egymásra találnak. Nincs könnyű dolguk, hiszen kockázatos egymásba  bonyolódniuk, de mégis megtörténik, és átélik az igaz szerelem adta gyönyört, és nyomort is. Peyton jól tudta, hogy nem szabad egy hetero nővel kezdenie, de az érzései erősebbek voltak a józan eszénél. Elena pedig egy olyan házasságban él, amiben soha nem volt boldog. Csak úgy éldegél, megfelel férje és annak gyülekezete elvárásainak, lemond álmairól, és sínylődik. Majd Peyton személyében megtalálja azt, aki a fényt jelenti sötét életében, de nem lehet felhőtlenül boldog, hiszen házas, és van egy fia. Ráadásul a férje a melegek ellen küzd. 


Láttam már egy néhány leszbikus drámát (mármint filmet), de mindamellett, hogy szép volt, jó volt, a legjobban a happy end hiányzott mindegyikből. Már már kezdtem azt hinni, hogy egy leszbikus kapcsolatnak nem lehet semmiféle jövője, és mindig tragédia a vége. De nem. Ezért is tetszett nekem az Elena Undone. Valamint azért is, mert fantasztikusan ábrázolta az érzelmeket. Le lehetett olvasni a sóvárgást, a vágyakozást  az arcukról, és minden mozdulatuk ezt közvetítette. Valamint, ami még megfogott az az, hogy mindketten művészek. Elena fotós, Peyton író. Ettől még inkább azonosulni tudtam velük, nah meg persze irigykedni. Csak ajánlani tudom a filmet.