3. szülinap

Ajánlott zene

Jó ideje készülök már írni valamit. Valamit rólam, a helyzetről, vagy akármiről. De… nálam az írás az nem egy tudatosan megtervezett dolog. Leülök a gép elé, megnyitom a word-öt, bekapcsolok valami zenét, és a muzsika nyitja ki szívem, és elmém kapuját, aztán indítja „munkára” ujjaim a klaviatúrán. Egy szépleányzó egyszer megkérdezte:  „ és mit fogsz írni holnap? „ Mire azt válaszoltam neki, hogy évértékelőt tervezek, de mindig a zene határozza meg, mi kerül valójában a virtuális papírra. Évértékelő helyett születhet bejegyzés a rénszarvasok nemi életéről is. Ki tudja? Gondolatok vannak, de azok úgy cikáznak, mint halak a vízben. A zene tereli és fogja össze a mondanivalót.

Már egy ideje tervezem, hogy újraolvasom a blogom összes bejegyzését, mint ahogy azt minden évben megtettem eddig. De valahogy most nem ment. Képtelen voltam rá, hiába nyitottam meg egyik, másik posztot. Olyan, mintha nem is ismerném azt a valakit, aki azokat a sorokat írta. Annyira távoli, drámai és itt-ott színpadias. No, nem becsmérelem, hisz részem az is! Pusztán ismeretlenül és néhol bután csengnek azok a szavak.

3 hosszú év! Bizony! 3 éve indítottam útjára eme blogot. Meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi ideig képes leszek viszonylag folyamatosan írni, és egyáltalán…fenntartani valamit. Akkor, amikor az első bejegyzés született 19 éves, első éves egyetemista voltam. Egy zöldfülű kölyök. Életem végérvényesen is fordulóponthoz érkezett. Belezúgtam a legjobb barátnőmbe, ami olyan terhet rakott a vállamra, amivel egyedül képtelen voltam megküzdeni. Elkezdtem tapogatózni, új dolgokat felfedezni…más világba, más dimenzióba kerültem. Hogy jól döntöttem e? Nem tudom. Most úgy érzem, hogy igen, nagyon is. De az őszinte igazság az, hogy a kétség mindig mardosni fog ott legbelül.

Butácskán, kutakodva botladoztam végig ezen a 3 éven. Milliószor süppedtem a sárba, aztán hirtelen repültem fel a sztratoszférába, hogy újra az aszfalton, vagy épp egy háborgó vulkán gyomrába landoljak. Sírtam, bömböltem ezerszer, mint egy éhes újszülött, és toporzékoltam is, mint a gyermek, akitől elvették a kedvenc játékszerét. Próbálkoztam ezzel, meg azzal, csináltam számtalan butaságot. Próbáltam „normális” lenni, ezért randiztam, pasikat hálóztam be, de mélyen, legbelül akkor is tudtam, hogy semmi értelme. Randiztam másként, mással, bújtam ágyba úgy, ahogy nem kellett volna. Ittam, buliztam, cigiztem, és minden olyasmit, amit a fiatalság egy bizonyos része, rétege művel. Szerettem, ragaszkodtam, akartam és „fojtogattam” Hogy csinálnám e másként? Persze! A mai eszemmel már számtalan dolgot tudnék jobban, okosabban, ügyesebben, de…akkor még tudtam, és ez így van jól!

Ma már észrevétlen 2014-et írunk, s egy új fejezet nyílik meg életem, és blogom könyvében. Ma 22 és háromnegyed évesen, immár diplomás munkanélküliként állok életem színpadán. Mosolyogva, könnyedén. Hogyan tovább? kérdezed. Ezt csak a jó Isten tudja. Álmok, tervek mindig akadnak, de a megvalósítás módja még, oly távoli és homályos, hogy csak sejteni tudjuk. Olyan ez, mint a puzzle! Mindig egy-egy újabb részletet sikerül összerakni, míg végül lassan, nagyon lassan elkészül a kép.

Ami biztos az az, hogy egy fejezetnek vége! Magam mögött hagyom a hagyományos értelembe vett diákéveket, és belépek a munka országába, hogy teljes értékű polgárként rójam a köröket nap, mint nap. Az igaz barátok száma jócskán leredukálódott, de akik maradtak, ők a kemény mag. A magánéletem sziklaszilárd, titokzatos mennyország. Révbe értem, és nap, mint nap őszinte boldogsággal hajtom nyugovóra fejem, amiért nem lehet eléggé hálát adni a jó Istennek!

Azt hiszem nem kell ettől több! Boldog új évet mindenkinek!

Fotó: http://molcso-rozika.blogspot.hu/2011/02/bibor-kataa-szinek-bennem-elnek.html

X-mas

Ajánlott zene

Végre le tudok ülni, felteszem lábaim és csak bambulok ki a fejemből. Végre! Mennyit vártam már erre a pillanatra. Hosszú, kemény félév van mögöttem. Feladatokkal, erőfeletti küzdésekkel és eredményekkel teli időszak volt ez. Az idei karácsony, talán eddigi életem legpocsékabb karácsonya, de legalább van némi időm magamra is. Na nem nagy dolgokra! Pusztán már annak is tudok örülni, hogy emailekre válaszolhatok, olvashatok – nem szakkönyvet- és nézhetek valami elcsépelt karácsonyi filmet a tv-ben. Per pillanat ez mind, mind öröm!

Persze az idei ünnep másról is szól! Folyton az jár a fejembe, hogy milyen lesz az én karácsonyom, amikor majd én „rendezem”. Nálam gyűlik össze a család, vagy épp csak látogatóba megyek majd haza. Szeretném, ha a békés együttlétről, a csendről, a harmóniáról szólna a szeretteim körében  töltött 2 és fél nap. Tudom, hogy gyakran mondogatjuk, hogy majd én megmutatom, majd én, s aztán semmivel sem leszünk különbek, mint eleink. De…annyira hiszek benne, hogy sikerülhet új hagyományt teremteni, hogy muszáj lesz megvalósulnia.

Bár már csak egy este van hátra az idei szeretet ünnepéből, de ezúton szeretnék minden kedves olvasómnak Békés, Boldog Karácsonyi Ünnepet kívánni!

MENETelés

Ajánlott zene

Sajgó testtel vonszolod magad…mész, hisz menned kell. Hegyek, völgyek, mélység és magaslat. Egyik lábad teszed a másik után, és csak sejted merre tartasz. A nap állása, a fa tövében zöldülő moha mutatja neked az utat. Egy dombra érsz. Szétnézel. Gyönyörű a kilátás. Magadba szívod a friss őszi levegőt, lehunyod szemed és élvezed a pillanatot. Majd…valamiért érzed, hogy vissza kell pillantanod. Vissza kell tekintened oda, ahonnan jöttél. Nem szabad elfelejtened az utat, amit oly keservesen, reszkető lábakkal megtettél. Könny szökik szemedbe, és egy kövér könnycsepp folyik végig megtört arcodon. Aztán erőt veszel magadon, hisz megtetted, felküzdötted magad ide, ahová mindig is vágytál. És az út még feljebb vezet, csak menned kell tovább, hogy megkaphasd azt, amiről mindig is álmodtál. Menni, menni, mindig csak menni, egyre feljebb és feljebb. Ez a nagy feladat.

Versenyfutás az idővel

Ajánlott zene *

Sürgető határidő, lüktető erek, dühöngő gondolatok árja. Mikor minden nappal fogy a remény, és egyre csak szorongatja torkod a közelgő határidő, úgy érzed válladon a világmegváltás súlyos terhe ül. Pedig nem a világot kell megmentened, Önön boldogulásod a tét. Küzdeni, menni előre és egyetlen pillanatot sem elvesztegetni!

Az idővel, a teljesítő képességünkkel, és a fizikai határaink vívott harcok kegyetlenek. Olyan ez, mint a halálos ítéletünk elől futni, futni és futni. A lábaink egyre gyengébbek, levegőt is alig kapunk, de menni kell, különben utolér a halál. Elesünk, de csüggedni nincs idő, ezért talpra ugrunk és rohanunk végkifulladásig.

Még másfél hónap versenyfutás az idővel, hogy egy bőrkötéses munkával csusszanjak át a tanulmányi osztály küszöbén. Még MÁSFÉL HÓNAP!!!

*A zenért hálás köszönet Sinara bloggerinának.

Fotó: http://lelekmelengeto.blog.hu/2012/07/03/maya_kalendarium_2012_az_ido_vege

Kísértő démonok

Az utóbbi időkben újabb démonok kísértenek, melyek neve: gondolatok. Kísértenek éjjel, álmomba és nappal, az ébrenlét időszakában.

Mostanában sokat gondolok Kicsi Csodára. Persze már nem ÚGY, csak érdekelne mi van vele, mit csinál mostanság. De nem teszek semmit, mert megígértem, hogy nem zaklatom, hagyom, élje az életét, ahogy én is. Meg eszembe jut az a rövid idő, ami nekünk járt, és próbálok konzekvenciát levonni…eddig sikertelenül. Mert, ha az ember nem kap valamire magyarázatot, addig nem tud teljes egészében megnyugodni. Kíváncsi vagyok, hogy valaha megtudom e, de ha Tinából indulok ki, akkor IGEN. Csak sok-sok idő múlva. Ez némiképp megbékít.

Ennek kapcsán pedig a jövőm szokott felsejleni. Hogy mit szeretnék és mit nem. Ha azt veszem, akkor nem baj, hogy van egy értékrendem, és az sem baj,hogy ennyi idősen csak ennyi tapasztalatot sikerült magamra szedni. Már ezek a szerelmek is széttépték a szívem. Szerintem nem is éltem volna túl sokkal többet. Meg aztán, ha egyszer lesz egy gyerekem, akkor mit mondanék majd neki? Papolok az értékekről, de közben meg, ha megkérdezi, akkor elmesélném, hogy anya sem olyan szent, fűvel-fával volt…áhh! Szó sem lehet róla. A gimi, az egyetem egy visszafogott lázadás volt számomra, pont az ellen, amiben felnőttem, de telnek az évek, és azt veszem észre magamon,hogy mégis szükségem van mindarra, amit el akartam magamtól dobni. Szükség van az elvekre, csak nem kell annak túl radikálisnak, és erőszakosnak lennie.

Aztán itt a hülye megfelelési kényszer –legfőképpen önmagam felé – meg az a vágy, hogy nagyon szeretnék saját családot, egy élethosszig tartó kapcsolatot, plusz az irányultságom felvállalása a család felé, a rengeteg hazugság, amit az évek alatt felhalmoztam a lányok miatt, az örökös keménynek mutassam magam, mosolyogjak, mikor néha legszívesebben ordítanék…és mindez őröl belülről. Nem tudom, meddig vagyok képes ezt tovább csinálni. Sokszor csúnya gondolatok fogalmazódnak meg bennem. Hogy inkább eldobnám a boldogságom, csak hogy végre normális életem legyen. De boldogság nélkül meg hogy lenne normális életem? Gyerekkori álmaimban nem az szerepelt, hogy egy bábházasságban élek majd. Teljes mértékig tisztában vagyok azzal, hogy normálisnak mondható életem csak akkor lesz, ha egy pasit választok, és házasság, gyerek….de azt is tudom,hogy csak egy nő mellett lehetek igazán  boldog. De,ha nőt választok nem tudom mi lenne…Nem tudom a család mit reagálna. Mondjuk a távolabbi család elkönyvelt vénlánynak, meg tudomisén miről beszélnek…viszont anyáékon sokszor töprengek. Szerintem lehet el tudnának fogadni…vagy nem tudom. Már nagyon bennem van,hogy legszívesebben elmondanám, bármi is lesz a reakció, és akkor nem kell többet hazudnom,hogy épp hova megyek, kivel beszélek. Viszont az is bennem van, hogy nem akarom azzal bántani őket, pláne a srácokat, hogy egy ilyen… -inkább nem is méltatom magam- testvérük, gyerekük van. Hihetetlenül nyomaszt mostanság ez az egész. Ráadásnak Tina is szeretné olvasni a blogot, de…valahogy ez is olyan…Fura,hogy „idegeneknek” megengedem,hogy olvassanak, azaz kinyitom nekik a lelkem, míg Tina évek óta az egyetlen biztos pont az életemben,és mégsem tudom neki csak úgy tálalni. Talán azért, mert számtalan posztban szerepel, plusz A démonom is ott van…

Aztán a gyerek kérdés. Vajon milyen lenne a gyereknek, ha két anyukája lenne? Vajon 5 év múlva már elfogadottabb lesz a leszbikusok gyermekvállalása? A gyerkőc felnővén nem fog vádolni azért, mert önző voltam, és elvettem tőle a lehetőséget attól,hogy apukája legyen? Rakjak a gyerekemre, a véremre egy stigmát csak azért, mert egy önző dög vagyok?

Tudom, hogy hülye vagyok és még egyenlőre „felesleges” dolgokon forgok, de nem tudom kikapcsolni az agyam, ha egyedül vagyok.

Viszont egyben biztos vagyok. Nőt akarok! Nőt szeretnék csókolni, nő mellett szeretnék ébredni, és nőt szeretnék páromnak szólítani. Aztán majd a többi elválik szépen sorban. Addig még tényleg felesleges gyereken gondolkodni, és talán a coming out sem lényegszerű. Talán még a kapcsolat meglétekor sem. Egyelőre hinnem, bíznom kell és szeretni. Csak olyan jó lenne kikapcsolni néha. Nem csak órákra, hanem napokra, hetekre. 

Változások

Durva,hogy nőkről akartam írni, de a héten gyűjtögetett gondolatok köddé váltak, és már nem tudom szépen szavakba önteni, amit szerettem volna. No, mindegy! Majd legközelebb.

A nők csodálatosak, de a változás még inkább. 1 év alatt óriási átalakuláson mentem keresztül. Nyár végén letettem a cigit, igyekszem egészségesen, rendszeresen táplálkozni és sportolni. Ma már eljutottam odáig is, hogy ha bemegyek egy boltba, hipermarketbe, akkor meg tudom állni, hogy ne vegyek meg még egy könyvet. ( Sokan nem tudják, nem hiszem, hogy írtam róla, de könyvvásárlási kényszerben szenvedtem. Na jó, nem durván, mert sokszor nem engedhettem meg magamnak, de ha volt pénzem inkább vettem egy új könyvet, mint egy nadrágot, vagy valami élvezeti cikket.) De! elérkezett az a pont is,hogy újra késztetést érezzek arra,hogy nőies legyek. (Mostanában túlzottan elkényelmesedtem és megszoktam a tinifiú style-t, pedig nem kellett volna. Na jó! Egy hangyányit kellett ez a kis nyugi. ) Felfogtam a kis dili fejemmel,hogy nem a zörgő csontok tesznek valakit tetszetőssé, ahogy egy izomkirálynőért sem rajonganak annyira. A testi dolgokon kívül a lelkiekben is változások vannak. A meditálásnak, és egy jó gondolatfonal felvételének köszönhetően már nem futamodok meg a problémák elől, és nem is nyomnak agyon. Ha nem is mindig bátran,de felemelt fejjel, kihúzott háttal nézek szembe a konfliktusokkal. Őszinteségben is nőttem pár számot. (Persze ez nem azt jelenti,hogy eddig hazudozó voltam, csak inkább sokszor magamban tartottam dolgokat, hogy elkerüljek vele egy konfrontálódást, meg amúgy is gyáva voltam. Rá kellett jönnöm, hogy ez hülyeség volt. ) Az egészséges önzésből is kaptam már leckéket, bár nem állítanám,hogy túl sokat, de abból is elsajátítottam ezt-azt. A megfelelési kényszerem javából is sikerült ledolgoznom. De a legfőbb jó, hogy nem nyomorodok bele a magán(y)életembe. 

Egy szó, mint száz, jól vagyok! :) S azt hiszem ez a mosolyomból a legszembetűnőbb. Persze nem változott meg a környezetem, a helyzetem, a magánéletem, csak megtanultam, hogy kell ezt kezelni anélkül,hogy autoagresszív módon önmagam pusztítom. Vagy másokat. XD Nem értem még az út végére, oda majd csak halálom napján fogok, de biztos vagyok abban,hogy jó irányba haladok. 

S, most újra úgy érzem magam,mint január elején. Kicsattanok az energiától,  és úgy érzem, hogyha ezekre képes voltam, akkor már bármit meg tudok tenni. A lehetetlen nem létezik. A határ a csillagos ég.

Céljaim pedig az elkövetkezőkre:

Pontosságot tanulni, határozottabb, magabiztosabb lenni, kicsattanóan jól érezni magam a bőrömben és mindkét szakirányban sikereket elérni! Just do it! ;)

Minek neked ellenség, ha barátaid is vannak?!

Nos a téma egyszerű,és nem is újdonság, hisz már volt terítéken. Pusztán újból előjött, és felkavarta bennem az állóvizet. Igen, a szexuális hovatartozásom, a blog és a szobatársaim kérdése.

Az első pillanattól fogva tudom,hogy tudják a tikom. Valahol legbelül azzal is tisztába voltam,hogy a nagy cirkusz is azért volt…mert én a nőket szeretem.  Aztán mondvacsinált okokat előhozva,átrágva „helyre tettük” a dolgokat, elcsitult a vihar. Röpködtek a mosolyok, átbeszélgetett esték, délutánok és látszólag már minden rendben. Mégis, szinte finom, lehelellet vékony selyemként borult ránk az a súlyos titok…az én titkom. A titok, melyet senkinek nem kellett volna megtudnia, mely pont elég nehéz lett volna úgyis, hogy csak az én szívemet rágja. De nem. Most már legkevesebb – óvatos becsléseim szerint is -5 olyan ember tudja a dolgot, akinek nem állt szándékomba elmondani, vagy ha igen, akkor én akartam és nem mástól, máshogy kellett volna megtudniuk.

Nem az zavar leginkább, hogy tudják, hanem az információszerzés mikéntje. És az, hogy ilyen etikátlan módon, sunnyogva, áthágva minden illemszabályt szereztek tudomást az én szexuális irányultságomról csak egy dolog. Mint összeraktam a képet ez korántsem volt ennyire egyszerű, és merült ki ennyiben. Sokkal piszkosabb ez az egész ügy, mint elsőre gondoltam. És hab a tortán,hogy mindezek tudatában most minden olyan, mintha ezer éves barátnők lennénk. Képmutatás a köbön. 

Aki ismer, és aki csak a blog kapcsán szerintem az is tudja,hogy nem vagyok egy vérszomjas bosszúálló, de azt hiszem, és tudom,hogy ez nem maradhat megtorlatlanul. Az életem egy igen fontos kérdésével dobálóznak emberek, be sem látva tettük súlyát. Nem lesz hollywoodi jelenet, dráma, hajtépés, ruhák elégetése…hanem valami sokkal mélyebb és komolyabb revans következik. Ami méltó hozzám, és kellőképpen teszi helyre a dolgokat. Még az sem érdekel,hogy lehet az érintettek is olvassák. 

A másik aggodalmam a blogom. Már az első perctől kezdve féltem, hogy milyen lesz nyilvánosan kiteregetni az életem, de óriási szükségem volt az írásra…mondhatni ez mentette meg az életem és tett helyre. Viszont amennyi jó dolgot hozott, annyi rettegés, kétség is járt vele karöltve. A blog miatt derült ki az L-ségem. Sokat töprengtem a létéről, avagy elpusztításáról…de nem jutottam még konszenzusra. Szeretem a blogom, szeretek írni, és végtelenül örülök, hogy ennyien olvassák…annak meg végképp,hogy barátokra is szert tettem általa. De sajnos egyre veszélyesebb rám nézve. És bármennyire nehéz, de ki kell mondanom, hogy ez így, ilyen formában sajnos nem maradhat. Két lehetőség létezik. Vagyis három. 

1 1, Elpusztítom, ergo törlöm, és soha többé nem létezik Rosabella Sanchez. (Hiába a névváltoztatás, arculatmódosítás így is megtaláltak. )

2  2,   A blog és vele együtt Rosabella Sanchez is marad, de csak zártkörűen, nem nyilvánosan. ( Ez jó ötlet, de akkor nagyon sokan, akik láthatatlanul olvasnak nem fognak tudni hozzáférni a bloghoz. Ezt pedig nem szeretném.)

3  3, Rosabella Sanchez magánélete zártkörűen folytatódna tovább, a nyilvánosság előtt pedig inkább könyvekről, filmekről, versekről, zenéről, az L életet segítő témákról, érzésekről lenne szó.

Mivel végtelen örömmel tölt el, hogy számtalan embert érdekel a blogom, visszajár, vagy rendszeresen olvas, így tényleg szeretném kikérni a véleményeteket. Az is elég,ha csak névtelenül írtok, de tényleg szeretném, ha kommentben, vagy mailben leírnátok mit gondoltok a témával kapcsolatban, és esetleg jeleznétek ki olvasná zártkörűen.

Ami leginkább rosszulesik, hogy az érintettek nem is tudják  mekkora fájdalmat okoztak a szerintem általuk csak viccnek, hülyeségnek definiált cselekvésükkel. Helyrehozhatatlan károkat okoztak, de ezáltal megtanultam, hogy nem fogok maradéktalanul senkiben  megbízni bármennyire is vagyunk egy hullámhosszon, és bármennyire is szimpatikus az illető. Tudom, ez azzal kitolás, akinek esetleg tiszta szándékai lennének felém, de nem engedhetek meg még egy ilyet. 

Nem borultam ki, nem törtem össze, mint anno. Már jóval erősebb vagyok lelkileg, a meditáció nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne veszítsem el a fejem, és ne zuhanjak össze. De tudom, hogy ez nem maradhat így, ezért továbbra is tűzben edzem a lelkem, az elmém és a testem, hogy méltóképpen tehessek pontot az ügy végére. Meg kell tanulniuk, hogy nem lehet így játszani senki magánéletével, érzéseivel. Egyedüli szívfájdalmam, hogy talán most még nagyobb szükségem lenne egy társra, aki megszorítaná a kezem, és szeretetével erőt adna harcomhoz. De valamiért egyedül kell végigvinnem, így ezt fogom tenni.

Jó tanácsként mondanám régi önmagamra hajazó naivka, óvatlan leányzóknak és fiúcskáknak, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat, de ne bízz meg bennük annyira, mint önmagadban!  Mindig tartsd nyitva a szemed, és soha ne légy óvatlan, figyelmetlen! Soha ne hagyd őrizetlenül számítógéped, telefonod, tableted, leveleid, bármilyen, a magánéleted megsértő személyes tárgyadat! És még egy gondolat útravalóként : Aki a legszimpatikusabbnak tűnik, leginkább próbálja elnyerni a kegyeidet, azzal vigyázz a leginkább! Az esetek legnagyobb százalékában nem tiszták a közeledési szándékai. 




Fotó: http://tkshunor.blogger.hu/2012/01/13/kepvihar

Év végi összegzés!

2012 kegyetlenül kemény év volt számomra. Volt benne öröm is szép számmal, de a java az fájdalommal, és nehézségekkel telt. Volt itt minden: magánéleti, családi, anyagi gondok, betegség, magány, keserűség, depresszió, és félelem.

A legnagyobb hozadéka mégis az lett az évnek, hogy végérvényesen felnőttem. Mindig is azt hittem, hogy érett, kemény csaj vagyok, de azért a gyermeki lelkület, bizalom és naivitás még jelen volt bennem.

Január

Boldog voltam, mert előző évben egy váratlan csoda történt és egy fantasztikus emberrel lettem gazdagabb. Párom és társam lett. Fantasztikus érzés volt végre tartozni valakihez. Aztán a hónap közepén egy üzenet várt facebookon. Egy ifjú hölgyolvasóm –akit azóta Kolibri néven már ti is ismerhettek, hiszen blogol ő is -bátorkodott írni nekem. Ismerősök lettünk, és elkezdtünk beszélgetni. Aztán már napi kapcsolatban álltunk és hiányzott, ha egy nap nem írt. Majd jött a fekete leves. Anya kórházba került és egy sima 20 perces műtétből 4 és fél órás lett. Egyedül várakoztam a központi műtő előtt, és soha nem éreztem még magam annyira egyedül, és soha nem féltem még annyira, mint akkor. De ott volt a Kedvesem, és ez egy kicsit könnyebbé tette a dolgokat. Otthon feje tetejére állt minden, egy csapásra lettem családfenntartó. Mínusz 20 fokban, fűtés és fa nélkül, hajléktalanokat megszégyenítő fortélyokkal próbáltam valami melegfélét varázsolni a lakásba, hogy a lázas betegen otthonfekvő kisöcsém ne fázzon meg még jobban. Megtanultam húsleveset főzni 20 literes fazékba, és azt, hogy mit kell tenni, ha valaki befüvezve, vagy rendesen berúgva esik haza. Olyan élmények kísérnek ebből az időszakból, amit senkinek nem kívánok, még az ellenségeimnek sem. Az, amikor apád egy 5 éves kölyökhöz hasonlóan elszökik a munkahelyéről, és te visszaviszed, de akkor is eljön.  Az a látvány, amikor a sok a piának köszönhetően behallucinál mindenfélét és pszichiátriai betegeket megszégyenítő módon viselkedik. A január bruális élmény és mégis volt benne számtalan szép pillanat.

Február

Sok-sok alkohol. Születésem hónapja. Ittam azért, mert valentin nap van, és ittam azért, mert hiányzott a Kedvesem. Ha nem hiányzott volna olyan nagyon, akkor jó hónap lett volna, mert időközben anya is hazajöhetett a kórházból, és végre kicsit fellélegezhettem.

Március

A tavasszal együtt kivirágoztam én is. Szépen lassan, minden igyekezetem ellenére beleszerettem az én Kicsi Csodámba. Minden szép és jó volt, s a blogon is egyre szaporodtak a szerelmetes bejegyzések.

Április

Átkozott április, átkozott nap, átkozott buli és átkozott fütyülős málna. És átkozott én. Számomra életem első leszbikus bulija kapcsolati mélypontot jelentett. Ami szép volt, elromlott, és ennek a bulinak a következményeit ma is nyögöm. Ez a hónap a sok-sok sírásból, önmarcangolásból, depresszióból állt.

Május

Ugyanaz, mint áprilisba, csak pepitába. Talán egy fokkal jobb volt a helyzet, és kevesebb papírzsepi is fogyott. Sokat gondoltam a szexre, és az anyaságra. Ezen kívül semmi extra nem történt. Próbáltam feldolgozni a fájdalmat,  azt az áprilisi éjszakát és másnapot. 

Június

Már egész jól voltam lelkileg, de azért mégsem. Tudtam nevetve végigmenni az utcán, de a szívemből még mindig szivárgott a fájdalom. Próbáltam lépéseket tenni Kicsi Csoda felé, de eredménytelenül. Minduntalan falakba ütköztem…megjegyzem jogosan. Hogy fel tudjam mindezt dolgozni elkezdtem újra a jól bevált íróterápiát. Egy átzokogott hajnal és egy már-már bekattanáshoz hasonlító táncikálás után megszületett Maio.

Július

Eseménydús hónap volt az biztos. Történt egy haláleset, ami padlóra vágott. Hál Istennek nem rokon, és nem közeli ismerős volt az illető, de akkor is megrázott a halála. Meg a körülmények. Előtte sosem éreztem hullaszagot, pláne nem egy hete, a nyári 40 fokban már rohadó test szagát. Offoltam magam, hetekig nem beszéltem senkivel.

De egy újonnan kialakuló ismeretség elfeledtette velem ezt a traumát. Megvallom, már nagyon régen olvasgattam történeteket az erotikustörténetek oldalán, és főleg egy szerző,fordító művei mozgatták meg fantáziám. Furdalt a kíváncsiság, hogy vajon ki lehet ő, milyen ember. De álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha is beszélgethetek vele, vagy megismerhetem. Ő pedig nem más, mint Sinara bloggerina. Azóta vele is szinte napi kapcsolatban állok, és különleges kapcsolatot ápolok. Színes egyéniség, és nagyon kedves ember.

Július közepe tájékán kezdett elhatalmasodni rajtam a depresszió. Nem volt kedvem felöltözni, emberek közé menni. Hiányzott egy ember mellőlem, hiányzott a Kedvesem, és kezdtem belebetegedni. Aztán egy verőfényes, gyönyörű napon befutott egy vonat, mely elhozta Lolitát –Kolibri bloggerinát. Fantasztikus napot töltöttünk együtt, mely ismétlésért kiáltott.

Maiot kezdtétek megkedvelni, és egyre több építő kritika érkezett, melyek alapján igyekeztem tovább formálni életem első, hosszabb lélegzetvételű történetét. Eközben egy újabb különleges ember bukkant fel a blogomon, Black Horse személyében. Bőszen kommentel, amiért hálás vagyok, de nagyon szégyellem magam, hogy még nem válaszoltam meg minden személyét. Örülök,hogy itt vagy, kérlek maradj még sokáig! :)

Augusztus

Egyre több kritika érkezett Az átkozottak egy elátkozott világban című történetemre és úgy döntöttem befejezem. Nem tudtam megfelelni az elvárásoknak, amiknek ha megfeleltem volna, akkor a történet már nem az lett volna, amit kitaláltam. Meg nem is voltam felkészülve ilyen történet írására. Semmiféle előtanulmányon nem volt, fogalmam sem volt, hogy kell egy történetet írni. Belebuktam, kimondom nyíltan.

Amikor újfent eltűntem, Fetisa bloggerina, az én tündéri pótmamám utánam nyúlt, és az ő csodálatos módján nem hagyta, hogy az önsajnálatba fetrengjek. Fantasztikus barátra leltem benne. Kár, hogy nem tudunk többet beszélgetni, és még nagyobb kár, hogy végre nem tudjuk összehozni a nagy találkozót. Pedig már NAGYON-NAGYON szeretném! Mindig csak ígérem, és már legszívesebben elsüllyednék, hogy sosem tudom beváltani az ígéretem. Remélem az új évben végre ez is sikerül. 

Augusztusban testközelből láthattam egy leszbikus kiscsaládot, így még inkább előtérbe került a gyermekvállalás. Nem mintha lenne kivel megvalósítanom. Egyszerűen feltámadt bennem a gyermek utáni vágy, és szinte egész évben erősen kínzott. Főleg, mert anya is majdnem ennyi idős volt, amikor én útnak indultam.

Még ebben a hónapban a „Szeretlek” szót ízlelgettem és próbáltam rájönni, miért bír ekkora varázserővel. Aztán még sűrűn gondolkodtam az ideális társról, hogy kit, mit szeretnék. Nem jutottam új következtetésre.

Ancsa egy régebbi tanácsát megfogadva önkéntes munkát vállaltam, ezzel is elterelve figyelmem a leginkább uralkodó gondolataimról. Voltam kineziológusnál, beszélgettem emberekkel,és valami megérintett.

Szeptember

Elindultam egy úton. Valami végérvényesen megváltozott bennem, de ezt akkor még nem tudtam. Letettem a cigit is, mert már nem volt rá szükségem. Már nem ezzel akartam a problémáimat megoldani.

Elkezdődött a suli, és hogy végképp jó legyen nekem, egy újabb képzésbe vágtam bele. Immár két sulit vittem,és majd kicsattantam az energiától. Megpróbálkoztam a meditációval, és fantasztikus élményeket adott. Magamba néztem, és írtam egy őszinte levelet a Kedvesemnek. Soha nem adtam postára, nem hoztam tudomására…

Október

Az október pocsékul indult, és még rettenetesebben folytatódott. Elsején Fetisáék ügye lezárult. Annyira hittem, hittünk benne, hogy ezúttal lehet másként, de sajnos az élet nem mindig gondolkodik együtt velünk. Úgy szorítottam értük, mintha a saját kishúgaim lennének, és pontosan ilyen erővel vágott arcon a hír, hogy nem sikerült.

Aztán egy külföldi fickó 100-as tempónál, sötétbe le akart szorítani a felüljáróról. Soha nem éreztem még olyan halálfélelmet, mint akkor. De vigyáztak rám az őrangyalaim, így megúsztam némi ijedséggel. Persze cselekednem kellett volna,de…

Anyagilag szinte teljesen padlóra kerültünk, és anya tőlem várta a megoldást. Nem volt semmi munkalehetőség, már-már azon gondolkodtam,hogy elmegyek leszbikus konzumhölgynek. Úgyis ritkaság. De azért ettől okosabb leányzó vagyok. Valahogy kihúztuk ezt a hónapot is.

Kétségek gyötörtek, fel akartam hívni Kicsi Csodát, de nem ment. Féltem attól, hogy mi lesz a válasz. IGEN, vagy NEM? De Fetisa tanácsára felhívtam. Nem tudtam feltenni a kérdést, és azóta sem tudom a választ.

Minden nap attól rettegtem, hogy egyszer túl későn érkezem haza, hogy elkések és akkor tragédia fog történni. Meg attól is féltem, hogy egyszer elborul az agyam, és képtelen leszek uralkodni haragomon, és keserű epe, egy keserű és szörnyű tettel fog a felszínre törni. Ekkor érkezett Galathea csodája, ami valóban csodaként hatott rám. Meglepődtem, de inkább meghatódtam és minden szava a szívemig ért. Eltalált. Jókor, jót mondott és ez segített, hogy mihamarabb összekapjam magam. Ezért mindig hálás leszek. Köszönöm Galathea!

November

Sikeresen talpra álltam újra, és teljesen megembereltem magam. Újra elkezdtem meditálni, és sűrűn emlegettem a LESZAROM szócskát. Kicserélődtem.

A november a hallottak és az emlékezés hónapja. Sajnos a közepe táján elvesztettem egy hű barátot, egy szófogadatlan csajszit, a kiskutyámat. Sokat szenvedett, de nem tudott úgy elmenni, hogy még utoljára nem láthat. Megváltást hozott neki a halál.

De a hónap alapjába véve jobb volt, mint némelyik társa. A blogom 2. születésnapját ünnepelte. Hihetetlen,hogy megértem a feladatra és képes lettem arra, hogy folyamatosan vezessek egy naplót, még ha csak virtuális is. 

Egyre inkább éreztem, hogy valami megváltozott bennem, valami más, mint eddig.

Bár Kicsi Csoda elvesztésével, és a rengeteg kritika hatására eltűnt a motivációm, és a kedvem is, hogy kezembe vegyem valaha is a fényképezőm, de ekkor jött Anthonberg. Egy roppant kedves, és valamiért úgy érezem, hogy rám nagyon is hasonlító ember. Legalábbis mentalitásban mindenképpen. Az pedig, hogy ő is szeret fényképezni már csak hab a tortán. Neki is köszönettel tartozom, mert az, hogy megszólított, és kommentel, sokat jelent nekem. Igyekszem hamarabb és sűrűbben válaszolni a jövőben. :)

December

A december az december. Adventtel, csodával, karácsonyi hangulat helyett kapkodással, acsarkodással és szilveszterrel.

Számomra az advent mindig valami csodát tartogat. Tavaly megismerhettem egy csodálatos embert, idén pedig munkát kaptam, ami segít abban, hogy egy kis plusz jövedelemmel befejezzem az iskolákat, netán félre is rakjak kicsit a jövőre. Nem állom meló, nem is szakmabeli, de addig jó, amíg suliba járok.

Ebben a hónapban is kiderült, hogy olvassátok a blogom. Méghozzá Barbi kommentjéből, aminek nagyon örültem. Köszönöm,hogy kifejtetted véleményed, és kérlek tartsd meg ezt a jó szokásod! :)

Az idei AIDS világnapon én is felsorakoztam, legalább egy poszt erejéig a betegség megelőzése mellett, mert roppant fontosnak tartom, hogy vigyázzunk egymásra. Ezért most is leírtam. :P

Kicsit…vagyis nagyon a földhöz vágott – és le fogom írni, még akkor is,ha ő is, vagyis TE is olvasod a blogom-, hogy ha nem történt volna semmi, akkor ebben a hónapban ünnepeltük volna 1 éves évfordulónkat. Aznap nemigen lehetett hozzám szólni. Nehezen emésztem, ez van.

Eljött a karácsony, és el is ment. Most pedig itt a szilveszter, amit Kolibri bloggerinával fogok tölteni. Óriási lesz, érzem a zsigereimben! :))

Nos! Összegezve pocsék év volt, de nektek is hála, azért számtalan szép nappal gazdagodtam. Rengeteg tanulságot vontam le a történésekből, és az is igaz, hogy tükörbe nézve nemigen ismerek már 1 évvel korábbi önmagamra. Azt hiszem sokkal higgadtabb, kiegyensúlyozottabb lettem, de cáfoljatok meg, ha nem így van. :)

Hogy végképp magam mögött hagyjak mindent, újra elkezdtem edzeni, -suli és munka mellett is- mert idén meg akarom csinálni a kockahas, szálkás testet és tőlem szokatlanul, vagány hajat vágattam a héten. El akarom felejteni a szenvedést, a kétségeket és végre boldog évet akarok. És SZERELMET! :) 

No, de most mennem kell készülődni, mert lassan indulok bulizni. De annyi időm még van, hogy 

Sikerekben,Gazdagságban,Boldogságban,Szenvedélyben,Gyermekkacajban,Mosolygásban,Együttlétekben és Egészségben gazdag BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK! 

JÖVŐRE, VELETEK, UGYANITT! ;)