Szellem

Ajánlott zene - Köszönet érte Korondi Krisztának! :)

Az utóbbi időben annyi minden történt, annyi élménnyel lettem gazdagabb, s mégis…ugyanott toporgok, ahol két hónappal ezelőtt. Egy óriási városba költöztem, s lézengő porszemként kóválygok. Lelkesen, büszkén, s időnként csalódottan, és reményvesztettem róvom az utcákat, hátha valahol megtalálom azt a lehetőséget, ami csak rám vár.

Amikor haza megyek, azt érzem, hogy otthon vagyok. Hogy ez az a hely, ahol lennem kellene, ezek azok a dolgok, amikre szükségem van. Aztán visszajövök az új életembe, és azt érzem, hogy jól döntöttem. Kell a szabadság, kell a szárnyalás! Kicsit…olyan ez az egész, mintha hontalan szellemként léteznék egy olyan közegben, ami  nem akar magába fogadni.

Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Nem is tudom mit hittem egyáltalán. Elvileg még jóval az átlag alatt vagyok, már ami a munkatalálási rátát jelenti, de ez nem vígasztal. Csöppet sem. Az a fajta ember vagyok, aki szeret menni, tenni-venni, szeret hasznos tagja lenni a társadalomnak, és a munkanélküliség egyszerűen K-I-K-É-S-Z-Í-T! Képtelen vagyok ezzel megbirkózni. Időnként eltörik a mécses, és magamba roskadok, aztán egy vigasztaló kéz letörli könnyeim, erőt önt belém, összeszedem magam és újra neki lendülök. Per pillanat a düh, az elkeseredettség, a remény, a büszkeség, és némi önbizalom furcsa elegyet alakított ki bennem. Felemelt fejjel, büszkén sétálok be egyik intézményből a másikba és egy harcos oroszlán küzdeni akarása tombol ereimben. Nem tudom hova vezet az út, de lépkedek, és apránként talán haladok is.

Celeb vagyok, ments ki innen!

Nem az Rtl Klub ama „reality” műsoráról van itt szó, ne tessék megijedni! Hanem én lettem celeb, és kérlek MENTSETEK KI INNEN! Valahogy így szóltam volna egy másfél hónappal ezelőtt, ha posztot írtam volna.

Habár akkor idő, internet és gép hiányában voltam, de annyira vicces a sztori, hogy muszáj világgá kiabálnom. Történt ugyanis, a blogom is tele van azokkal a bejegyzéseimmel, hogy a szobatársaim megtudták, amit nem kellett volna. Na mármost itt nem fejeződött be a cselekmény. Már ekkor is sejtettem, hogy jóval többen tudják a titkom, mint kellene, de bíztam az ellenkezőjében. Feleslegesen!

Egy csúnya késő őszi, vagy kora téli napon, már nem is tudom, de felváltva hívtak a szobatársaim, hogy akkor találkozzunk már, rég beszéltünk, stb. A zsigereimben éreztem, hogy mi következik, dehát hajtott a kíváncsiság, és úgy ámblokk tele volt már a nemlétezőm is a titkolózással, hazudozással. Így hát áldásom adtam a nagy randevúra! Értem jöttek, nem volt menekvés, még ha akartam volna se. 

Eljött a késődélután. Egy hangulatos kis helyet választottunk, ahol egy könnyed vacsora mellett tudunk majd beszélgetni… Kabát le, rendelés felvétel, ital ki, nagy levegő be. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom ökölnyire zsugorodott, és lüktettek az ereim. Először mindennapi hülyeségekről beszélgettünk, aztán sorba mindenki mesélt magáról. Nagyon, nagyon gyorsan került rám a sor. Nagy levegő be, „szuuuu, száááá!” –mondtam magamnak- majd a másodperc tört része alatt gondoltam végig a mondandóm. Aztán kibukott belőlem, hogy tudom, hogy már úgyis tudják, szóval felesleges a melléduma, a kertelés, szóval nem a pasikra bukok, hanem a csajokra és pont. 

Persze, mint számítani lehetett rá, tisztába voltak a dolgokkal, ígyhát nem kerekedett ki a szemük, nem hüledeztek. Ha más körülmények között lettünk volna pozitívnak értékeltem volna a helyzetet, de így… Nem tudom mit gondoljak. Jó érzés volt nyíltan beszélni, kiteríteni a kártyákat, de…valami mégis motoszkál bennem. Nem tudnám pontosan megmondani mi, de valami nem teljesen tiszta és egyenes. Már annyira nincs nagy jelentősége, de mégis érdekes érzés. 

A másik meg, amitől úgy érzem magam, mint egy celeb, hogy hirtelenjében annyira unalmas lett bizonyos emberek élete, vagy nem tudom, hogy mindenki az én magánéletemben kutakodik, piszkos foltban reménykedve. Pusmognak a hátam mögött, és megy a nagy találgatás. Mikor meghallottam, már nem tudtam kiakadni rajta, csak röhögve sírtam, és sírva röhögtem, hogy bazz’ celeb lettem, jaj de jó nekem! Ha műsor kell a népnek, ezer örömmel! Van mit vesztenem? Annyira szánalmas! Jujj, kiderült, hogy az a normális csaj egy….egy…egy…leszbó! És akkor? 

Kacsints rá, és röhögj! Lehet tetszel neki! :)

Kezdődik!

Anyaaa kezdődik! Anyaaaaaa….keeeezdődik!

Megint itt a vizsgaidőszak,és ismét nem elégedtem meg az egyetem nyújtotta nehézségekkel. Naná! Úgy túl egyszerű lenne! Mivel mindkét suliban most kell vizsgáznom, zh-k, beadandók várhatók a következő hetekre, már megindult a tanulós, stresszelős és kimerülős időszak.  Még csak az elején tartok, de már elég kimerült vagyok, ráadásul két napig iszonyat lázasan jártam-keltem. Aztán a helyzetet már csak megfejeli, hogy pre Mikulás is van! Juhhé! Ez a kombináció bárkire nézve életveszélyes, már-már halálos!

Olyan szinten feszült és kimerült vagyok, amire már szavak sincsenek. Megpróbálom modorálni magam, de ha bárkinek is csúnyát írnék, akkor tessék szólni azonnal! Vagy nyakon vágni!

Áhh! Amit egész héten műveltem, az aligha tűr nyomdafestéket. Belépek az OBI-ba, jön az eladó fickó, hogy segíthet? Először lilultam, majd megpróbáltam nyelni egyet és valami emberi formában közölni vele, hogy: „Köszönöm, nem! Először,ha megengedné, szétnéznék!” Aztán alig léptem kettőt már szitkozódtam magam elé. Az, hogy otthon a srácokat leosztom, az most alapnak számít. Tegnap előtt is. Tudják, hogy tanulnom kell, de beszerveznek nekem egy azonnali eseményfotózást, persze ingyér. És akkor rohanjak, mert le van beszélve. Hát én meg lebeszéltem apával nagyon szépen. Vagy inkább csúnyán, hogy hogy lehet ilyennek lenni. Minden bajom van, alig hiszem, hogy a betűket elolvassam, és akkor most még elvesznek a felkészülési időmből 4 és fél órát. Az meg persze már-már mellékes,ha a gépem lefagy - mert miért is ne ilyenkor szórakozzon velem - vagy nem tölti be a dolgokat, akkor két kézzel ütöm a klaviatúrát és ordítok vele, hátha megérti. Ez van! Kicsit bekattanok a vizsgaidőszak előtt. De amúgy egy kenyérre kenhető tündérvirágszál vagyok. XD :)))

Miután végeztem felvettem anyát és elindultunk. 500 méter után kiabált, hogy azonnal álljak félre, Ő kiszáll. „Úgy vezetsz, mint egy őrült! Mi van veled? Teljesen megőrültél? Ma még el fogsz valakit ütni.” Magamban fortyogtam, jobbnak találtam lenyelni a mondandóm. Aztán lehiggadtunk mindketten, és megpróbáltam lassan, óvatosan vezetni. Tény és való, hogy ilyenkor nem kellene kocsiba ülnöm,de még emberek közé sem lenne szabad engedni.  Amikor nyomás van, rajtam úgy tudok tobzódni, tajtékzani, mint egy eszelős. Tudom, hogy nyakamon a határidő, és napról napra feszültebb, ingerültebb leszek. Persze, amint túl vagyok rajta, mintha mi sem történt volna, teljesen kicserélődök.

Alig várom már a júliust. Komolyan! Csak ez lebeg a szemem előtt, semmi más.

Azt hiszem be kellene zárni ilyenkor az edzőterembe, amíg kitombolom magam. :))))

Fotó: http://thecafeallegro.com/randomthoughts/?cat=65

Minek neked ellenség, ha barátaid is vannak?!

Nos a téma egyszerű,és nem is újdonság, hisz már volt terítéken. Pusztán újból előjött, és felkavarta bennem az állóvizet. Igen, a szexuális hovatartozásom, a blog és a szobatársaim kérdése.

Az első pillanattól fogva tudom,hogy tudják a tikom. Valahol legbelül azzal is tisztába voltam,hogy a nagy cirkusz is azért volt…mert én a nőket szeretem.  Aztán mondvacsinált okokat előhozva,átrágva „helyre tettük” a dolgokat, elcsitult a vihar. Röpködtek a mosolyok, átbeszélgetett esték, délutánok és látszólag már minden rendben. Mégis, szinte finom, lehelellet vékony selyemként borult ránk az a súlyos titok…az én titkom. A titok, melyet senkinek nem kellett volna megtudnia, mely pont elég nehéz lett volna úgyis, hogy csak az én szívemet rágja. De nem. Most már legkevesebb – óvatos becsléseim szerint is -5 olyan ember tudja a dolgot, akinek nem állt szándékomba elmondani, vagy ha igen, akkor én akartam és nem mástól, máshogy kellett volna megtudniuk.

Nem az zavar leginkább, hogy tudják, hanem az információszerzés mikéntje. És az, hogy ilyen etikátlan módon, sunnyogva, áthágva minden illemszabályt szereztek tudomást az én szexuális irányultságomról csak egy dolog. Mint összeraktam a képet ez korántsem volt ennyire egyszerű, és merült ki ennyiben. Sokkal piszkosabb ez az egész ügy, mint elsőre gondoltam. És hab a tortán,hogy mindezek tudatában most minden olyan, mintha ezer éves barátnők lennénk. Képmutatás a köbön. 

Aki ismer, és aki csak a blog kapcsán szerintem az is tudja,hogy nem vagyok egy vérszomjas bosszúálló, de azt hiszem, és tudom,hogy ez nem maradhat megtorlatlanul. Az életem egy igen fontos kérdésével dobálóznak emberek, be sem látva tettük súlyát. Nem lesz hollywoodi jelenet, dráma, hajtépés, ruhák elégetése…hanem valami sokkal mélyebb és komolyabb revans következik. Ami méltó hozzám, és kellőképpen teszi helyre a dolgokat. Még az sem érdekel,hogy lehet az érintettek is olvassák. 

A másik aggodalmam a blogom. Már az első perctől kezdve féltem, hogy milyen lesz nyilvánosan kiteregetni az életem, de óriási szükségem volt az írásra…mondhatni ez mentette meg az életem és tett helyre. Viszont amennyi jó dolgot hozott, annyi rettegés, kétség is járt vele karöltve. A blog miatt derült ki az L-ségem. Sokat töprengtem a létéről, avagy elpusztításáról…de nem jutottam még konszenzusra. Szeretem a blogom, szeretek írni, és végtelenül örülök, hogy ennyien olvassák…annak meg végképp,hogy barátokra is szert tettem általa. De sajnos egyre veszélyesebb rám nézve. És bármennyire nehéz, de ki kell mondanom, hogy ez így, ilyen formában sajnos nem maradhat. Két lehetőség létezik. Vagyis három. 

1 1, Elpusztítom, ergo törlöm, és soha többé nem létezik Rosabella Sanchez. (Hiába a névváltoztatás, arculatmódosítás így is megtaláltak. )

2  2,   A blog és vele együtt Rosabella Sanchez is marad, de csak zártkörűen, nem nyilvánosan. ( Ez jó ötlet, de akkor nagyon sokan, akik láthatatlanul olvasnak nem fognak tudni hozzáférni a bloghoz. Ezt pedig nem szeretném.)

3  3, Rosabella Sanchez magánélete zártkörűen folytatódna tovább, a nyilvánosság előtt pedig inkább könyvekről, filmekről, versekről, zenéről, az L életet segítő témákról, érzésekről lenne szó.

Mivel végtelen örömmel tölt el, hogy számtalan embert érdekel a blogom, visszajár, vagy rendszeresen olvas, így tényleg szeretném kikérni a véleményeteket. Az is elég,ha csak névtelenül írtok, de tényleg szeretném, ha kommentben, vagy mailben leírnátok mit gondoltok a témával kapcsolatban, és esetleg jeleznétek ki olvasná zártkörűen.

Ami leginkább rosszulesik, hogy az érintettek nem is tudják  mekkora fájdalmat okoztak a szerintem általuk csak viccnek, hülyeségnek definiált cselekvésükkel. Helyrehozhatatlan károkat okoztak, de ezáltal megtanultam, hogy nem fogok maradéktalanul senkiben  megbízni bármennyire is vagyunk egy hullámhosszon, és bármennyire is szimpatikus az illető. Tudom, ez azzal kitolás, akinek esetleg tiszta szándékai lennének felém, de nem engedhetek meg még egy ilyet. 

Nem borultam ki, nem törtem össze, mint anno. Már jóval erősebb vagyok lelkileg, a meditáció nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne veszítsem el a fejem, és ne zuhanjak össze. De tudom, hogy ez nem maradhat így, ezért továbbra is tűzben edzem a lelkem, az elmém és a testem, hogy méltóképpen tehessek pontot az ügy végére. Meg kell tanulniuk, hogy nem lehet így játszani senki magánéletével, érzéseivel. Egyedüli szívfájdalmam, hogy talán most még nagyobb szükségem lenne egy társra, aki megszorítaná a kezem, és szeretetével erőt adna harcomhoz. De valamiért egyedül kell végigvinnem, így ezt fogom tenni.

Jó tanácsként mondanám régi önmagamra hajazó naivka, óvatlan leányzóknak és fiúcskáknak, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat, de ne bízz meg bennük annyira, mint önmagadban!  Mindig tartsd nyitva a szemed, és soha ne légy óvatlan, figyelmetlen! Soha ne hagyd őrizetlenül számítógéped, telefonod, tableted, leveleid, bármilyen, a magánéleted megsértő személyes tárgyadat! És még egy gondolat útravalóként : Aki a legszimpatikusabbnak tűnik, leginkább próbálja elnyerni a kegyeidet, azzal vigyázz a leginkább! Az esetek legnagyobb százalékában nem tiszták a közeledési szándékai. 




Fotó: http://tkshunor.blogger.hu/2012/01/13/kepvihar

A sztráda ördöge

Brutális élményben volt részem a hétvégén. Épp egy hosszú útról tartottam haza elég nagy tempóval. Felüljáró teteje, éles kanyar, 96 km/h, kora esti sötétség, épp leszálló köd. A zene dübögött, hogy el ne aludjak, mert iszonyat fáradt voltam. Először fel sem tűnt, azt hittem a rádióból jön ez az éles, sivító hang. El kellett telnie néhány másodpercnek, mire rájöttem, hogy nekem dudálnak. Hirtelen, pici riadalommal néztem széjjel, hogy mégis mi lehet a másik gondja. Néztem jobbra, néztem balra, de nem láttam semmit. Majd amikor belepillantottam a visszapillantóba egy szempillantás alatt uralkodott el rajtam a pánik, és értettem meg mi is a helyzet. Mindössze annyit láttam, hogy egy szürke, óriási kocsi van a seggemben, de úgy, hogy szinte már majdnem összeért a két lökhárító. Folyamatos kürtölés mellett egy pillanatra sem szakadt le rólam az önelégülten, és meglehetősen ördögien vigyorgó harmincas fickó. Meghűlt bennem a vér és nem tudtam mit csinálhatnék. Először arra gondoltam, hogy én is rádudálok, vagy bemutatok neki, de nem mertem. Így gázt adtam, és már 110-el vettem be az éles kanyart. 

Aztán egy lökést éreztem, majd irányjelző nélkül elsuhant mellettem, és bevágott elém. Remegett kezem-lábam, fogalmam sem volt mit tehetnék. Attól tartottam, hogyha bármit is csinálok letol az útról, vagy kiszállnak. Mert később rájöttem, hogy tele volt a kocsi mindenféle korú, kigyúrt pasikkal. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy ebben az autóban nincs belső zár, így menet közben nem tudtam magamra zárni az ajtókat, szóval simán kirángathattak volna. Persze azzal, hogy megelőzött nem ért véget a történet, mert az előttem álló 1 km-es szakaszon továbbra is szórakozott velem. Miután kicsit megnyugodtam, mindenképpen el akartam tűnni ebből a szituból, így gázt adtam és a párhuzamos sávban elhúztam a fickó mellett. De az nem hagyta annyiban, hanem ő is sávot váltott és bevágott elém úgy, hogy majdnem beleszaladtam hátulról. Ezután átsoroltam, de sajnos ő is ezt tette és újfent mögém, majd elém állt. Ha egymás mellé kerültünk nagy vigyorogva húzta rám a kormányt, ami azért jelentett gondot, mert mellettem már a szalagkorlát futott, úgyhogy nem tudtam volna hova lehúzódni. Végül egy piros lámpa mentett meg, mert a pasi átment előttem a sárgán, én meg lemaradtam. Hála a jó Égnek! Sajnos a rendszámot nem láttam, de azt tudom, hogy külföldiek voltak. (Az országot most nem írnám le.) 

Rendesen berezeltem az tuti. Még akkor is remegett a lábam, amikor hazaértem. A fél évtized folyamatos vezetés során sok mindent tapasztaltam már, de ilyet még soha. Tudtam, hogy bizonyos népségek piszkosul türelmetlenül, és habrigán vezetnek, de ez, hogy szándékosan akart jóformán letolni az útról, azért több a soknál…

Két kezi meló

Nos, mostanság elhanyagoltam az edzést. De csakis azért, mert jelenleg más edzésformára váltottam, amit úgy hívnak munka. Már egy ideje csiszolom a léceket, ajtót, aztán meg festem. Nem nehéz meló, inkább csak fárasztó, és a nagy melegre való tekintettel, izzasztó.

A minap pont úgy, mint máskor is, felkaptam a bézból sapim, hátra csaptam ( Úgy néztem ki, mint a Vadangyalból Milagros. Pláne, hogy pont ilyen piros a sapim.) és nagy elánnal nekiláttam a csiszolásnak, mikor a szomszéd fickó átjött kotnyeleskedni. Hogy ugyan mér kell nekem azt csiszolni, meg szarakodni vele, így sosem leszek kész. Csak csapjam le festékkel és kész is. Felhúztam a szemöldököm, de nem mondtam neki semmit csak folytattam tovább. Tesó a vállamra támaszkodott és a fülembe súgta: „Jól csinálod Tesó, ne hallgass erre a marhára!” A megnyilvánulása nem volt épp helytálló, de örültem, hogy több esze van, mint a szomszéd FELNŐTT, majdnem 50 éves pasinak. 

Először én is úgy gondoltam, hogy nem fogok sokat bíbelődni vele, de időközben rájöttem milyen szépen kidolgozott lécekről van szó, így már nem akartam összecsapni. Szépen lecsiszoltam őket, aztán kétszer alapoztam, majd kétszer átkentem vastaglazúrral. Ennek ez a menete, és punktum. Viszont a tricepszem, a bicepszem csak úgy sajog. De szeretem az ilyen munkákat, mert ennek van látszata. Még évek múltán is büszkén csodálhatom, hogy: IGEN, EZ AZ ÉN KÉT KEZEM MUNKÁJA. Ha főzök, takarítok, mosok, az semmit nem jelent, mert fél perc múlva már senki nem emlékszik rá, és semmi nyoma nem marad a megelőző tevékenykedésnek. Valamiért a családban is szívesen osztják rám a festés bármilyen formátumát (kerítés, fal, bútor), talán azért mert iszonyat türelmesen bíbelődök vele akár órákon át is. Bevallom megnyugtat a dolog, teljesen ki tudok ilyenkor kapcsolni. Már csak azt sajnálom, hogy mindezt pont MOST kellett csinálni. Mert így lemaradtam a nyár legizgalmasabb eseményéről, amit olyan nagyon vártam. De hát már említettem, hogy a családom előszeretettel húzza keresztül a számításaimat.

Egyébként el kell mondanom, hogy mint már sokszor az elmúlt másfél évben, ennek a blognak, és legfőképpen a kedves olvasóim kommentjeinek, üzeneteinek köszönhetően megint kaptam egy jókora löketet, hogy megrázzam magam és újult erővel vessem bele magam egy másik projektbe. Nagyon szépen köszönöm! Csóközön Nektek!