Életút!

Ajánlott zene

Megszületünk, élünk és meghalunk. Síró csecsemőkből, előbb totyogókká, majd magabiztosan lépkedőkké, önfeledten játszó gyermekekké, aztán dacos kamaszokká, később pedig önálló felnőttekké növünk. Ez az élet rendje.

De mind közelebb és közelebb kerül ama FELNŐTT lét, annál több a kérdés, a kétely és az aggodalom. Nem akarom. Határozottan nem. Inkább lennék játszadozó gyerek, vagy féktlenül bulizó egyetemista - mégha sosem voltam az. Megrémültem a felelősségtől. Ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint amikor valaki az oltárhoz készül a Kedveséhez, hogy kimondja neki az igen-t egy egész életre. Tudom, hogy ez az élet rendje, ahogy azt is tudom, hogy mindannyiszor bebizonyítottam már rátermetségem, felelősségtudatom, önállóságom, és hiszem, hogy nem lesz probléma,de.....de mégis megrémíszt, hogy hamarosan tényleg felnőtt, önálló életet élő, dolgozó, avagy munkanélküli egyed leszek.

Persze ez még egyenlőre a holnap gondja, egyenlőre számtalan más dolog miatt is főhet, fő is a fejem, de mégis ott lebeg ama képzeletbeli pallos, és...igen! Már megint túl sokat gondolkodom! De csak az nem gondolkodik, aki annyira primitív, hogy képtelen a gondolkodásra.

Maholnap 2014-re vált a naptár, és akkor...akkor bekövetkezik az, amit soha nem akartam igazán. Még komolytalan gyermekként is azt hangoztattam úton-útfélen, hogy "én nem akarok felnőtt lenni". Persze ez nem kívánságműsor, hanem egy előre, alaposan kiszámolt, precizen megtervezett élet, melyben épp úgy nem lehet előre ugrani, mint visszalépni. (Tudom, hogy némely esetben igen, de az nem a normális keretbe tartozik.) Előbb vagy utóbb minden bekövetkezik, és minden úgy lesz, ahogy lennie kell. És bár nem lesz egy eget rengető váltás, de mégis, érezhető súlya lesz a "játéknak". Nem tudom, hogy ez normális érzés e, más is így volt e vele, de egyszerűen képtelen vagyok szabadulni ettől. Teljesen behálóz az érzés.

"A hernyónak fáj pillangóvá lenni.
A magnak fáj megrohadni és búzává érni.
Az embernek fáj embrióból újszülötté válni.
A gyereknek fáj kamasszá forrni.
A kamasznak fáj elvesztenie lázadó, szabad önmagát, és gondokkal teli, rab felnőtté válni.
A felnőttnek fáj megöregedni.
És az öregnek fáj meghalni.
Még akkor is, ha tudja: ez az újjászületés záloga."
                                                              /Müller Péter/



2014 épp annyira várlak, mint amennyire nem. Fejest ugrani az ismeretlen nagy vízbe mindig kalandos, izgalommal teli és eszméletlenül félelmetes. Ami kicsit bátorító, és ösztönző, az a rám váró boldogság, számtalan lehetőség és kitörési pont.


"Az emberi test minden egyes sejtje átlagosan 7 évente kicserélődik. Mint a kígyóknál, utunk során ledobjuk bőrünket. Biológiailag újjászületünk. Kereshetjük a változást, valószínűleg keressük is. A változás azonban nem látható. Legkevésbé saját magunk számára. De mindannyian változunk. Teljesen, örökre. Amikor olyanokat mondunk, hogy "az ember nem változik", az csak az őrült tudósokat hajtja, mert minden tudomány szerint az egyetlen állandó a változás. Az energia, az anyagok állandóan változnak. Alakváltozás, összeolvadás, felnőtté válás, halál. Ez az az út, amit az ember nem változtathat meg. Ezekbe a dolgokba kapaszkodunk ahelyett, hogy azzá válnánk, amik lehetnénk. A régi emlékekbe kapaszkodunk ahelyett, hogy újakra tennénk szert. Az út, amelyhez hittel ragaszkodunk, minden tudomány ellenére... ezek azok a dolgok, amik változatlanok az életben. A változás állandó. Az, hogy változást tapasztaljunk meg, csak rajtunk múlik. Úgy vesszük, mint a halált, vagy mint egy második esélyt az életre. Ha kinyújtjuk az ujjainkat, elveszítjük a fogást, és vele együtt a színtiszta adrenalin érzését. Bármelyik pillanatban kaphatunk egy új esélyt az életre. Mindig újjá tudunk születni."
                                                                      /G.A./

Kísértő démonok

Az utóbbi időkben újabb démonok kísértenek, melyek neve: gondolatok. Kísértenek éjjel, álmomba és nappal, az ébrenlét időszakában.

Mostanában sokat gondolok Kicsi Csodára. Persze már nem ÚGY, csak érdekelne mi van vele, mit csinál mostanság. De nem teszek semmit, mert megígértem, hogy nem zaklatom, hagyom, élje az életét, ahogy én is. Meg eszembe jut az a rövid idő, ami nekünk járt, és próbálok konzekvenciát levonni…eddig sikertelenül. Mert, ha az ember nem kap valamire magyarázatot, addig nem tud teljes egészében megnyugodni. Kíváncsi vagyok, hogy valaha megtudom e, de ha Tinából indulok ki, akkor IGEN. Csak sok-sok idő múlva. Ez némiképp megbékít.

Ennek kapcsán pedig a jövőm szokott felsejleni. Hogy mit szeretnék és mit nem. Ha azt veszem, akkor nem baj, hogy van egy értékrendem, és az sem baj,hogy ennyi idősen csak ennyi tapasztalatot sikerült magamra szedni. Már ezek a szerelmek is széttépték a szívem. Szerintem nem is éltem volna túl sokkal többet. Meg aztán, ha egyszer lesz egy gyerekem, akkor mit mondanék majd neki? Papolok az értékekről, de közben meg, ha megkérdezi, akkor elmesélném, hogy anya sem olyan szent, fűvel-fával volt…áhh! Szó sem lehet róla. A gimi, az egyetem egy visszafogott lázadás volt számomra, pont az ellen, amiben felnőttem, de telnek az évek, és azt veszem észre magamon,hogy mégis szükségem van mindarra, amit el akartam magamtól dobni. Szükség van az elvekre, csak nem kell annak túl radikálisnak, és erőszakosnak lennie.

Aztán itt a hülye megfelelési kényszer –legfőképpen önmagam felé – meg az a vágy, hogy nagyon szeretnék saját családot, egy élethosszig tartó kapcsolatot, plusz az irányultságom felvállalása a család felé, a rengeteg hazugság, amit az évek alatt felhalmoztam a lányok miatt, az örökös keménynek mutassam magam, mosolyogjak, mikor néha legszívesebben ordítanék…és mindez őröl belülről. Nem tudom, meddig vagyok képes ezt tovább csinálni. Sokszor csúnya gondolatok fogalmazódnak meg bennem. Hogy inkább eldobnám a boldogságom, csak hogy végre normális életem legyen. De boldogság nélkül meg hogy lenne normális életem? Gyerekkori álmaimban nem az szerepelt, hogy egy bábházasságban élek majd. Teljes mértékig tisztában vagyok azzal, hogy normálisnak mondható életem csak akkor lesz, ha egy pasit választok, és házasság, gyerek….de azt is tudom,hogy csak egy nő mellett lehetek igazán  boldog. De,ha nőt választok nem tudom mi lenne…Nem tudom a család mit reagálna. Mondjuk a távolabbi család elkönyvelt vénlánynak, meg tudomisén miről beszélnek…viszont anyáékon sokszor töprengek. Szerintem lehet el tudnának fogadni…vagy nem tudom. Már nagyon bennem van,hogy legszívesebben elmondanám, bármi is lesz a reakció, és akkor nem kell többet hazudnom,hogy épp hova megyek, kivel beszélek. Viszont az is bennem van, hogy nem akarom azzal bántani őket, pláne a srácokat, hogy egy ilyen… -inkább nem is méltatom magam- testvérük, gyerekük van. Hihetetlenül nyomaszt mostanság ez az egész. Ráadásnak Tina is szeretné olvasni a blogot, de…valahogy ez is olyan…Fura,hogy „idegeneknek” megengedem,hogy olvassanak, azaz kinyitom nekik a lelkem, míg Tina évek óta az egyetlen biztos pont az életemben,és mégsem tudom neki csak úgy tálalni. Talán azért, mert számtalan posztban szerepel, plusz A démonom is ott van…

Aztán a gyerek kérdés. Vajon milyen lenne a gyereknek, ha két anyukája lenne? Vajon 5 év múlva már elfogadottabb lesz a leszbikusok gyermekvállalása? A gyerkőc felnővén nem fog vádolni azért, mert önző voltam, és elvettem tőle a lehetőséget attól,hogy apukája legyen? Rakjak a gyerekemre, a véremre egy stigmát csak azért, mert egy önző dög vagyok?

Tudom, hogy hülye vagyok és még egyenlőre „felesleges” dolgokon forgok, de nem tudom kikapcsolni az agyam, ha egyedül vagyok.

Viszont egyben biztos vagyok. Nőt akarok! Nőt szeretnék csókolni, nő mellett szeretnék ébredni, és nőt szeretnék páromnak szólítani. Aztán majd a többi elválik szépen sorban. Addig még tényleg felesleges gyereken gondolkodni, és talán a coming out sem lényegszerű. Talán még a kapcsolat meglétekor sem. Egyelőre hinnem, bíznom kell és szeretni. Csak olyan jó lenne kikapcsolni néha. Nem csak órákra, hanem napokra, hetekre. 

Szorítsunk együtt Fetisáéknak!

Holnap nagy nap lesz. OKTÓBER 1. 10:00 óra. Végre eljő az igazság pillanata, amit oly régóta várunk mindannyian. Még egy utolsó nagy hajrá!!! 

Holnap 10:00 órakor arra kérek mindenkit, akinek fontos Fetisa és, vagy az ő ügyük, aki szintén azt vallja, hogy a gyermekeknek a szerető édesanyjuknál a helyük, hogy imádkozzatok értük, mondjatok el egy „Miatyánkot”, szorítsatok nekik, küldjétek a sok-sok pozitív gondolatot, és ki-ki cselekedjen a saját meggyőződése szerint.  A lényeg, hogy gondoljunk erősen rájuk, hogy az édesanya visszakaphassa gyermekeit, a gyerkőcök az anyukájukat, és hogy végre ők négyen egy boldog családot alkothassanak! Már semmi másra nincs szükségük, „csak” a szeretetünkre, ami kifogyhatatlan, és örök! Fogjunk össze még egyszer, és győzni fog a jó!!!

Aki nem tudná miről van szó: http://andersenhalott.blogspot.hu/2011/04/az-ugy.html

Fotó: blogs.prideangel.com

Vágyak és kis izék

Szó mi szó majd kicsattanok. Nem tudom meddig tarthat ez az állapot, de fantasztikus. Utoljára akkor éreztem így magam, amikor ki sem látszottam a rózsaszín ködből. Kb. december-április időszak. Még mindig tele vagyok energiával, pörgök ezerrel és az óriási vigyor mindig ott virít az arcomon. Szerelemes vagyok a világba, és… ez most hülyén fog hangzani, de… szóval az életembe. És épp most randizok önmagammal. Jó, jó ez aztán végképp idiótán jön le, de így van. Ismerkedek a megváltozott testemmel, - mert csak nem ment le az az 5 kg, de meglepő, hogy így sokkal jobban érzem magam. -, meg az új állapotommal. Próbálom megkedvelni, aztán szeretni magam.  Már csak egy szerető társ hiányzik ebből az idilli képből. Nos, khm. .. akkor meg is ragadnám az alkalmat, hogy közzétegyek egy hirdetést, melyre telefonon, sms-ben lehet jelentkezni. :) No meg Morse és füstjelekkel természetesen!  

Keresem azt a hölgyet, aki beengedné az életébe a vidámságot, a játékot, az önfeledt nevetést, a kreativitást, a fantáziát, aki kézen fogná a szerény, szende kislányt, aki verset olvasna, és magyarázna a tágra nyílt szemmel őt csodáló gyermeknek, aki tudja kezelni az időnként túl és bepörgött, lázadó tinit, és aki tudná, hogy simogassa az ágyában elterülő vadmacskát.  Aki nem bánja, hogy végiggázol rajta a Rosabella nevezetű hurrikán, amely örökre megváltoztatja az életét! Keresem tehát ezt a hölgyet, aki mindezek mellett gyönyörűséges szemeivel megbabonáz!

Jelszó: Hagyd, hogy felforgassam az életed! Nem bánod meg! ;)

Egyébként nyugaton a helyzet változatlan. 3200-as fordulatszámon pörgök, és jól is érzem magam. Nem akarom elkiabálni, de úgy néz ki, hogy találtam rendes, fizető munkát. Jövő héten megyek intézkedni. Ráadásul pont úgy alakulnak a dolgaim, ahogy elterveztem. Ami meg nem, az meg nem érdekel. Úgyhogy :)

Helyzetjelentés part x

Újra vissza kellett ülni a nyeregbe, és visszahelyezkedni a régi kerékvágásba. Sulik, meló – még mindig ingyen – a rengeteg utazás, koli, valamint minden elfoglaltságom logisztikailag való összefogása. Azt hittem gyorsabban fog menni a visszailleszkedés. Még szoknom kell a számtanilag is sok nőcivel való összezártságot, a miniatűr életteret, a korlátozottságot. 

Még mindig munkát keresek, immár pénzért. Nem szeretek panaszkodni, ezt sem annak szánom, de muszáj kiírnom magamból, hogy helyére kerüljön a dolog. Szóval nagyon remélem, hogy a jó Isten végre megdob valami munkával, amiért fizetést is kapok, mert jelenleg még megvagyunk, de hamarosan –szerintem a jövő hónaptól – elég nagy kakiban leszünk. Megint ott vagyok, hogy nekem kellene átvennem a családfői feladatokat…és még mindig lehet rám számítani…de… . De meguntam már, hogy egy felnőtt férfinak nincs ennyi esze, és felelősségtudata, és hogy megint én húzzam ki a szarból. Mert az utóbbi egy évben ez rendszeresen így zajlik, és most már nincs hozzá sem kedvem, sem energiám. A saját életem, kapcsolati hálóm sem tudom úgy koordinálni, hogy a lehető legjobb legyen, és itt még akkor szerelmi, magánéletről még szó sem volt. Tudom, hogy megint oda fogom magam tenni, mert nem fogom magára hagyni anyát a sz*ban, de azt is jól tudom, hogy ez már nem fog padlóra küldeni. Annyit erősödtem az elmúlt 3-4 hétben, hogy azt megfogalmazni sem lehet. 3 hete nem kívánom a cigit, és nem is cigizek. (Buliban 1db szálat. 1x fordult ez eddig elő.) A napok nagy részében pedig levakarhatatlan a mosoly az arcomról. S, hogy miért?

Mert tudom, hogy mindent el fogok érni, amit elterveztem, csak hinnem kell benne és harcolnom kell érte. Elképzelni, aztán valóra váltani! Nem egyszerű, sok gyakorlást igényel… de bejön, ha nagyon akarod! Jelentem, tényleg jól vagyok! Jobban, mint eddig bármikor. Szóval…. :)

Csak pozitívan!

Azt hiszem tényleg megéri dolgozni a lelki harmónia eléréséért, mert bár nem régen kezdtem bele, már most majd kicsattanok. Tele vagyok energiával, és úgy érzem most boldog vagyok. Na mármost ez ugye elindult onnan, hogy csúnyán a földön landoltam, majd elmentem kineziológushoz, rengeteg emberrel beszélgettem, sok iránymutatást és könyveket, segédanyagokat  kaptam, majd mindebből elkezdtem építgetni önmagam.

Első pont: Csak POZITÍVAN! (Ha beszélsz valamiről, akkor túlsúlyban legyenek a pozitív dolgok, mert így pozitív, jó érzések járnak át, ezt sugárzod ki, és ezt is fogod bevonzani.)

Nos, most már ott tartok, hogy 4 napja nem gyújtottam rá, és minden reggel úgy ébredek, hogy JÓ NAPOM LESZ! Tök mindegy mi fog történni, jó napom lesz. Aztán többé-kevésbé jó napom is lesz. Nem egyszerű, de megéri. Egyre inkább sikerül leszarni az idióta embereket, azt, hogy megbántanak, sértegetnek, kiszúrnak velem. Tegnap este kaptam egy mail-t egy igen szende csoporttársamtól, melyben rendesen leosztott. Én meg nézem, hogy What a fuck? Ez a lányka erre is képes. Hm, jól van. Nevettem egy nagyot és tök normális hangnemben írtam neki egy választ, mintha mi sem történt volna. Ja! És fél perc múlva már eszemben sem volt az eset. Máskor még éjszaka is ezen filóztam volna. Haladok. Azt hiszem már arra is készen állok, hogy egy normális, harmonikus párkapcsolatban éljek. Rengeteget tanultam ezzel kapcsolatban is. Persze számtalan dolog van, amit még nem tudok, nem tapasztaltam,  - pl. soha nem laktam együtt ÚGY senkivel- de ezek szerintem tanulhatóak, és kellő odafigyeléssel, mindkét fél részéről, viszonylag zökkenőmentesen menne.

A melóhely pedig frenetikusan fantasztikus. A kollégák iszonyat jó fejek, aranyosak, a gyerekeim pedig imádnivalóak. Komolyan mondom minden nap várom azt, hogy mehessek hozzájuk. Persze itt is vannak apróbb összezörrenések, de hol nincs ilyen. Ja, és beigazolódott a gyanúm, hogy a főfőnök bizony olyan leszbikus, mint én. Hehe. Már a legelső alkalommal jelzett a gayradarom, de hát próbáltam elhinni az ellenkezőjét. De a szivárványos karkötő, a hüvelykujjon viselt gyűrű árulkodó, plusz volt egy teljes napom, amikor is megvizsgálhattam a szitut, és mára már 99%-osan biztos vagyok abban, hogy egy csapatban játszunk. Mik vannak!

So! Don’t worry, be happy! ;)