Celeb vagyok, ments ki innen!

Nem az Rtl Klub ama „reality” műsoráról van itt szó, ne tessék megijedni! Hanem én lettem celeb, és kérlek MENTSETEK KI INNEN! Valahogy így szóltam volna egy másfél hónappal ezelőtt, ha posztot írtam volna.

Habár akkor idő, internet és gép hiányában voltam, de annyira vicces a sztori, hogy muszáj világgá kiabálnom. Történt ugyanis, a blogom is tele van azokkal a bejegyzéseimmel, hogy a szobatársaim megtudták, amit nem kellett volna. Na mármost itt nem fejeződött be a cselekmény. Már ekkor is sejtettem, hogy jóval többen tudják a titkom, mint kellene, de bíztam az ellenkezőjében. Feleslegesen!

Egy csúnya késő őszi, vagy kora téli napon, már nem is tudom, de felváltva hívtak a szobatársaim, hogy akkor találkozzunk már, rég beszéltünk, stb. A zsigereimben éreztem, hogy mi következik, dehát hajtott a kíváncsiság, és úgy ámblokk tele volt már a nemlétezőm is a titkolózással, hazudozással. Így hát áldásom adtam a nagy randevúra! Értem jöttek, nem volt menekvés, még ha akartam volna se. 

Eljött a késődélután. Egy hangulatos kis helyet választottunk, ahol egy könnyed vacsora mellett tudunk majd beszélgetni… Kabát le, rendelés felvétel, ital ki, nagy levegő be. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom ökölnyire zsugorodott, és lüktettek az ereim. Először mindennapi hülyeségekről beszélgettünk, aztán sorba mindenki mesélt magáról. Nagyon, nagyon gyorsan került rám a sor. Nagy levegő be, „szuuuu, száááá!” –mondtam magamnak- majd a másodperc tört része alatt gondoltam végig a mondandóm. Aztán kibukott belőlem, hogy tudom, hogy már úgyis tudják, szóval felesleges a melléduma, a kertelés, szóval nem a pasikra bukok, hanem a csajokra és pont. 

Persze, mint számítani lehetett rá, tisztába voltak a dolgokkal, ígyhát nem kerekedett ki a szemük, nem hüledeztek. Ha más körülmények között lettünk volna pozitívnak értékeltem volna a helyzetet, de így… Nem tudom mit gondoljak. Jó érzés volt nyíltan beszélni, kiteríteni a kártyákat, de…valami mégis motoszkál bennem. Nem tudnám pontosan megmondani mi, de valami nem teljesen tiszta és egyenes. Már annyira nincs nagy jelentősége, de mégis érdekes érzés. 

A másik meg, amitől úgy érzem magam, mint egy celeb, hogy hirtelenjében annyira unalmas lett bizonyos emberek élete, vagy nem tudom, hogy mindenki az én magánéletemben kutakodik, piszkos foltban reménykedve. Pusmognak a hátam mögött, és megy a nagy találgatás. Mikor meghallottam, már nem tudtam kiakadni rajta, csak röhögve sírtam, és sírva röhögtem, hogy bazz’ celeb lettem, jaj de jó nekem! Ha műsor kell a népnek, ezer örömmel! Van mit vesztenem? Annyira szánalmas! Jujj, kiderült, hogy az a normális csaj egy….egy…egy…leszbó! És akkor? 

Kacsints rá, és röhögj! Lehet tetszel neki! :)

Eltakarítónő

Ajánlott zene

Itt az idő. Eljöttem, hogy dobozokba csomagoljam az elmúlt 3 évet. Valahogy mindig rám marad az emlékek „eltakarítása”.

Csak álltam a szoba közepén, és remegő kezemben egy összegyűrt, megtört fényképet szorongattam. Hirtelen megszálltak az emlékek. Az önfeledt nevetések, a mámoros bulik -ahová mellesleg el sem akartam menni- az őszinte beszélgetések. Aztán elöntött a keserű epe. Legszívesebben összetéptem volna mindent, a kukába gyömöszöltem, végül pedig felgyújtottam volna. De képtelen voltam megtenni. Valami visszatartott. Elgyengültem. Vagy inkább felkavarodtak bennem az érzések. Hol romlott meg ez az egész? Hol siklott ki? Ha…ha őszintén bevallottam volna…akkor….Nem! Ez egy olyan dolog, ami csakis rám tartozik. Vagy franc se tudja! Lehet ez csak egy jó indok volt. Valami úgyis lett volna. Már nem fogjuk megtudni. De…mégis kár érte.

Végigsétáltam a kihalt épületen. Megérintettem a falat, a korlátot, a függönyöket, a virágok leveleit. Lehunytam szemem és beszívtam a hely jellegzetes illatát. Átjártak a kellemes és a fájó emlékek. Ha nem lett volna az a törés, ha nem lett volna ennyi csúnya dolog, akkor szerettem volna az ittlétet. Valahogy olyan kellemes hangulata van. Nem tudom. Így is hiányozni fog ez az egész, de teljesen más szívvel távoznék, ha máshogy alakultak volna a dolgok.

Aztán visszatértem a szobába és még mindig remegő kezekkel simítottam végig a tárgyakon, fotókon, meg-megidézve az elmúlt időszakot. Majd erőt vettem magamon és mindent bedobáltam egy dobozba, átnéztem minden zugot, polcot, szekrényt, hogy nem e maradt még valami, aztán angolosan távoztam. Bekulcsoltam az ajtót, és furcsa kettősséggel hagytam magam mögött az épületet. Egyszerre volt felszabadító, keserű, fájdalmas. Gyors léptekkel indultam tova, de azért még egyszer visszanéztem, és nyugtáztam az elmúlt éveket. 

Azok a boldog szép napok!!!

Azok a boldog szép napok, amikor még csak gimis voltam. Szabad, mint a madár, nem pedig fogoly egy aprócska koliszobába.

És tényleg! 18-19 évesen úgy éltem, mint egy király. Jó volt az alakom, meg voltam elégedve magammal, hajnalokig buliztunk,füstöltünk, iszogattunk, főztünk finomakat, hülyültünk reggeltől estig,  volt jogsim, és ha kölcsön kocsival is, de feszíthettem, élvezhettem a szabad gyorsulást, volt egy nő mellettem és minden happy volt. A szó szoros értelmében faltuk az életet.

Most meg? Pfff. 18 éves akarok lenni újra, de már a mai eszemmel. Most igazán ki tudnám használni az élet lehetőségeit. :)

Minek neked ellenség, ha barátaid is vannak?!

Nos a téma egyszerű,és nem is újdonság, hisz már volt terítéken. Pusztán újból előjött, és felkavarta bennem az állóvizet. Igen, a szexuális hovatartozásom, a blog és a szobatársaim kérdése.

Az első pillanattól fogva tudom,hogy tudják a tikom. Valahol legbelül azzal is tisztába voltam,hogy a nagy cirkusz is azért volt…mert én a nőket szeretem.  Aztán mondvacsinált okokat előhozva,átrágva „helyre tettük” a dolgokat, elcsitult a vihar. Röpködtek a mosolyok, átbeszélgetett esték, délutánok és látszólag már minden rendben. Mégis, szinte finom, lehelellet vékony selyemként borult ránk az a súlyos titok…az én titkom. A titok, melyet senkinek nem kellett volna megtudnia, mely pont elég nehéz lett volna úgyis, hogy csak az én szívemet rágja. De nem. Most már legkevesebb – óvatos becsléseim szerint is -5 olyan ember tudja a dolgot, akinek nem állt szándékomba elmondani, vagy ha igen, akkor én akartam és nem mástól, máshogy kellett volna megtudniuk.

Nem az zavar leginkább, hogy tudják, hanem az információszerzés mikéntje. És az, hogy ilyen etikátlan módon, sunnyogva, áthágva minden illemszabályt szereztek tudomást az én szexuális irányultságomról csak egy dolog. Mint összeraktam a képet ez korántsem volt ennyire egyszerű, és merült ki ennyiben. Sokkal piszkosabb ez az egész ügy, mint elsőre gondoltam. És hab a tortán,hogy mindezek tudatában most minden olyan, mintha ezer éves barátnők lennénk. Képmutatás a köbön. 

Aki ismer, és aki csak a blog kapcsán szerintem az is tudja,hogy nem vagyok egy vérszomjas bosszúálló, de azt hiszem, és tudom,hogy ez nem maradhat megtorlatlanul. Az életem egy igen fontos kérdésével dobálóznak emberek, be sem látva tettük súlyát. Nem lesz hollywoodi jelenet, dráma, hajtépés, ruhák elégetése…hanem valami sokkal mélyebb és komolyabb revans következik. Ami méltó hozzám, és kellőképpen teszi helyre a dolgokat. Még az sem érdekel,hogy lehet az érintettek is olvassák. 

A másik aggodalmam a blogom. Már az első perctől kezdve féltem, hogy milyen lesz nyilvánosan kiteregetni az életem, de óriási szükségem volt az írásra…mondhatni ez mentette meg az életem és tett helyre. Viszont amennyi jó dolgot hozott, annyi rettegés, kétség is járt vele karöltve. A blog miatt derült ki az L-ségem. Sokat töprengtem a létéről, avagy elpusztításáról…de nem jutottam még konszenzusra. Szeretem a blogom, szeretek írni, és végtelenül örülök, hogy ennyien olvassák…annak meg végképp,hogy barátokra is szert tettem általa. De sajnos egyre veszélyesebb rám nézve. És bármennyire nehéz, de ki kell mondanom, hogy ez így, ilyen formában sajnos nem maradhat. Két lehetőség létezik. Vagyis három. 

1 1, Elpusztítom, ergo törlöm, és soha többé nem létezik Rosabella Sanchez. (Hiába a névváltoztatás, arculatmódosítás így is megtaláltak. )

2  2,   A blog és vele együtt Rosabella Sanchez is marad, de csak zártkörűen, nem nyilvánosan. ( Ez jó ötlet, de akkor nagyon sokan, akik láthatatlanul olvasnak nem fognak tudni hozzáférni a bloghoz. Ezt pedig nem szeretném.)

3  3, Rosabella Sanchez magánélete zártkörűen folytatódna tovább, a nyilvánosság előtt pedig inkább könyvekről, filmekről, versekről, zenéről, az L életet segítő témákról, érzésekről lenne szó.

Mivel végtelen örömmel tölt el, hogy számtalan embert érdekel a blogom, visszajár, vagy rendszeresen olvas, így tényleg szeretném kikérni a véleményeteket. Az is elég,ha csak névtelenül írtok, de tényleg szeretném, ha kommentben, vagy mailben leírnátok mit gondoltok a témával kapcsolatban, és esetleg jeleznétek ki olvasná zártkörűen.

Ami leginkább rosszulesik, hogy az érintettek nem is tudják  mekkora fájdalmat okoztak a szerintem általuk csak viccnek, hülyeségnek definiált cselekvésükkel. Helyrehozhatatlan károkat okoztak, de ezáltal megtanultam, hogy nem fogok maradéktalanul senkiben  megbízni bármennyire is vagyunk egy hullámhosszon, és bármennyire is szimpatikus az illető. Tudom, ez azzal kitolás, akinek esetleg tiszta szándékai lennének felém, de nem engedhetek meg még egy ilyet. 

Nem borultam ki, nem törtem össze, mint anno. Már jóval erősebb vagyok lelkileg, a meditáció nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne veszítsem el a fejem, és ne zuhanjak össze. De tudom, hogy ez nem maradhat így, ezért továbbra is tűzben edzem a lelkem, az elmém és a testem, hogy méltóképpen tehessek pontot az ügy végére. Meg kell tanulniuk, hogy nem lehet így játszani senki magánéletével, érzéseivel. Egyedüli szívfájdalmam, hogy talán most még nagyobb szükségem lenne egy társra, aki megszorítaná a kezem, és szeretetével erőt adna harcomhoz. De valamiért egyedül kell végigvinnem, így ezt fogom tenni.

Jó tanácsként mondanám régi önmagamra hajazó naivka, óvatlan leányzóknak és fiúcskáknak, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat, de ne bízz meg bennük annyira, mint önmagadban!  Mindig tartsd nyitva a szemed, és soha ne légy óvatlan, figyelmetlen! Soha ne hagyd őrizetlenül számítógéped, telefonod, tableted, leveleid, bármilyen, a magánéleted megsértő személyes tárgyadat! És még egy gondolat útravalóként : Aki a legszimpatikusabbnak tűnik, leginkább próbálja elnyerni a kegyeidet, azzal vigyázz a leginkább! Az esetek legnagyobb százalékában nem tiszták a közeledési szándékai. 




Fotó: http://tkshunor.blogger.hu/2012/01/13/kepvihar

Helyzetjelentés part x

Újra vissza kellett ülni a nyeregbe, és visszahelyezkedni a régi kerékvágásba. Sulik, meló – még mindig ingyen – a rengeteg utazás, koli, valamint minden elfoglaltságom logisztikailag való összefogása. Azt hittem gyorsabban fog menni a visszailleszkedés. Még szoknom kell a számtanilag is sok nőcivel való összezártságot, a miniatűr életteret, a korlátozottságot. 

Még mindig munkát keresek, immár pénzért. Nem szeretek panaszkodni, ezt sem annak szánom, de muszáj kiírnom magamból, hogy helyére kerüljön a dolog. Szóval nagyon remélem, hogy a jó Isten végre megdob valami munkával, amiért fizetést is kapok, mert jelenleg még megvagyunk, de hamarosan –szerintem a jövő hónaptól – elég nagy kakiban leszünk. Megint ott vagyok, hogy nekem kellene átvennem a családfői feladatokat…és még mindig lehet rám számítani…de… . De meguntam már, hogy egy felnőtt férfinak nincs ennyi esze, és felelősségtudata, és hogy megint én húzzam ki a szarból. Mert az utóbbi egy évben ez rendszeresen így zajlik, és most már nincs hozzá sem kedvem, sem energiám. A saját életem, kapcsolati hálóm sem tudom úgy koordinálni, hogy a lehető legjobb legyen, és itt még akkor szerelmi, magánéletről még szó sem volt. Tudom, hogy megint oda fogom magam tenni, mert nem fogom magára hagyni anyát a sz*ban, de azt is jól tudom, hogy ez már nem fog padlóra küldeni. Annyit erősödtem az elmúlt 3-4 hétben, hogy azt megfogalmazni sem lehet. 3 hete nem kívánom a cigit, és nem is cigizek. (Buliban 1db szálat. 1x fordult ez eddig elő.) A napok nagy részében pedig levakarhatatlan a mosoly az arcomról. S, hogy miért?

Mert tudom, hogy mindent el fogok érni, amit elterveztem, csak hinnem kell benne és harcolnom kell érte. Elképzelni, aztán valóra váltani! Nem egyszerű, sok gyakorlást igényel… de bejön, ha nagyon akarod! Jelentem, tényleg jól vagyok! Jobban, mint eddig bármikor. Szóval…. :)

Augusztus

Megérkezett, újra itt az augusztusi rémálom. Már második éve, hogy ilyenkor úrrá lesz rajtam egy különös téboly. Bár megkaptam, hogy ez bizony már depresszió, de én nem szeretem ezt a szót. Igen, előkerült az a bizonyos S.PC-é, meg a cigi is több…és a könnyek is megszaporodtak. (Pedig a sírás nem az én reszortom.) Nincs kedvem emberek közé menni, sem beszélni velük, a telefonom lenémítva a fiókban pihen. Nem akarom a civil facebookom üzenőfalát böngészni, mert marhára nem érdekel senki.  Nincs kedvem sem fel, sem kiöltözni. Nem fogom meg a gépem, mert úgy érzem: Minek? Egy átlag alatti mínusz vagyok. Nem nulla, hanem attól is kevesebb.  A képeim egytől egyig kukagyanúsak, és nem igazán tudom mit is kellene tenni. Nincs Múzsa, nincs ihlet.

Végignézek a boldog embereken, párokon, családokon és … jön a keserűség, mikor fogok tudni felmutatni bármit is? Boldoggá tudok én tenni bárkit is? Meg tudok érinteni bárkit is? És, ha megérintem, vajon nem töröm e össze a szívét? Ilyenkor minden kérdés súlya többszörösen nehezedik rám, és úgy forgok rajta körbe-körbe, mint a bogarak a lámpafénynél.

Időnként elfog az értéktelenség érzése. Semmiben és semmire nem vagyok jó. Ha nem vagyok jó semmire és senkinek, akkor mégis miért kell élnem? Vajon mi lehet a jó Isten célja velem? Nem értem. Félreértés ne essék semmi OLYAN gondolat nincs a fejemben, pusztán csak elmélkedem néha.

Félek a szeptembertől, félek attól, hogy lesznek a dolgok, és idegesít az, hogy én miért is vagyok kikészülve, hiszen semmi jogom, sem okom nem lehet rá. Másnak ezerszer több, komolyabb gondja van, így ez szánalmas. A rettegés, hogy megint egy olyan környezetben kell töltenem a napjaim, ahol a szemembe vigyorognak a hátam mögött meg kitudja mit beszélnek, plusz a műmosolyok, az alkalmazkodás, tűrés, miközben a kutyát sem érdekli, hogy mi van igaziból veled. Az örökös nyomozás, kutatás, hol jártam, kivel, mit csináltam, mikor nem mondtam el az igazat, vagy éppen milyen jogon vannak titkaim? Ha csak rágondolok, görcsbe rándul a gyomrom, és hányingerem van. A lehető legjobb módja egy szerencsétlen kikészítésének az, ha lelkileg sokkoljuk, aztán a végén már önmagát fogja sokkban tartani, míg végül bele nem őrül.

Augusztus én így szeretlek!

A lélek követel

Adjuk meg a léleknek, ami jár neki. Pár csepp kókusz olaj a párologtatóba, gyertyák és ez a zene. Muszáj kikapcsolni picit a külvilágot, máshogy nem megy. A lélek igen is követel, és most már itt az ideje, hogy rá is odafigyeljek. Jön az adventi időszak, meg egyébként is nagyon lent van szegény harmónia szintje, így törődést igényel. Most  nem szabad, és nem is akarok gondolkodni, vívódni az emberi gonoszságon.