Itt az idő. Eljöttem, hogy
dobozokba csomagoljam az elmúlt 3 évet. Valahogy mindig rám marad az emlékek
„eltakarítása”.
Csak álltam a szoba közepén, és
remegő kezemben egy összegyűrt, megtört fényképet szorongattam. Hirtelen
megszálltak az emlékek. Az önfeledt nevetések, a mámoros bulik -ahová mellesleg
el sem akartam menni- az őszinte beszélgetések. Aztán elöntött a keserű epe.
Legszívesebben összetéptem volna mindent, a kukába gyömöszöltem, végül pedig
felgyújtottam volna. De képtelen voltam megtenni. Valami visszatartott.
Elgyengültem. Vagy inkább felkavarodtak bennem az érzések. Hol romlott meg ez
az egész? Hol siklott ki? Ha…ha őszintén bevallottam volna…akkor….Nem! Ez egy
olyan dolog, ami csakis rám tartozik. Vagy franc se tudja! Lehet ez csak egy jó
indok volt. Valami úgyis lett volna. Már nem fogjuk megtudni. De…mégis kár
érte.
Végigsétáltam a kihalt
épületen. Megérintettem a falat, a korlátot, a függönyöket, a virágok leveleit.
Lehunytam szemem és beszívtam a hely jellegzetes illatát. Átjártak a kellemes
és a fájó emlékek. Ha nem lett volna az a törés, ha nem lett volna ennyi csúnya
dolog, akkor szerettem volna az ittlétet. Valahogy olyan kellemes hangulata
van. Nem tudom. Így is hiányozni fog ez az egész, de teljesen más szívvel
távoznék, ha máshogy alakultak volna a dolgok.
Aztán visszatértem a szobába és
még mindig remegő kezekkel simítottam végig a tárgyakon, fotókon, meg-megidézve
az elmúlt időszakot. Majd erőt vettem magamon és mindent bedobáltam egy
dobozba, átnéztem minden zugot, polcot, szekrényt, hogy nem e maradt még
valami, aztán angolosan távoztam. Bekulcsoltam az ajtót, és furcsa kettősséggel
hagytam magam mögött az épületet. Egyszerre volt felszabadító, keserű,
fájdalmas. Gyors léptekkel indultam tova, de azért még egyszer visszanéztem, és
nyugtáztam az elmúlt éveket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése