Visszatérés

Ajánlott zene
https://youtu.be/EFJ7kDva7JE 

My name is Sanchez. Rosabella Sanchez. Hétköznapi nő vagyok. Pont olyan, mint Te, vagy bárki más. De egészen parányit mégis más.

S, hogy miért? Mert maradéktalan boldogságot, kerek életet találtam sok ember számára természet ellenes módon. Ezekkel a sorokkal határoztam meg magam sok-sok évvel ezelőtt itt a blogon. 

3 és fél éve kész voltam arra, hogy befejezzem a blogolást. Tényleg. Rendben voltam, boldog voltam. Egyszerűen csak élveztem az új, és csodálatos életem. Élveztem a fantasztikus párkapcsolatom és az általa kapott boldog perceket, órákat, napokat, hónapokat, éveket. Már nem éreztem azt, hogy szükségem van az írás terápiás hatására, nem volt miről panaszkodnom. Egyszerűen kikopott a blog az életemből és minden, ami hozzá tartozik. Egyre kevesebbett olvastam másokat is, majd szép lassan eltűntem, hogy végre ÉLJEM AZ ÉN VALÓSÁGOS IGAZI ÉLETEM.

....

De van, ami nem változik. Önmagától biztos nem, csak ha tiszta szívvel és vas akarattal mi magunk nem változtatunk rajta. Az epés, keserű érzés, a kétségbeesettség szépen lassan szivárgott vissza az életembe. Először csak azt vettem észre, hogy nem haladok az életemmel. Van egy álmom, amit játszi könnyedséggel meg tudnék valósítani, de mégsem teszem. Pedig minden megvan hozzá, az anyagiak, a lelki támogatás, a biztonság, az elhivatottság...és mégsem. Rá kellett jönnöm, hogy az egyetlen akadály az én vagyok. Saját magam gáncsolom el újra és újra. S,  hogy miért? Mert félek. Őrülten félek. Szorongok. Mindentől. De leginkább attól, hogy nem felelek meg az embereknek. Szeretnék tökéletes lenni, szeretném, ha mindenki szeretne, tisztelne. És sajnos ezért nagyon sok mindent képes vagyok megtenni, lenyelni, elnézni, és leginkább önmagamat megtiporni, vágyaimat, szükségleteimet feláldozni, hogy MINDENKINEK jó legyen. Pedig ez óriási ostobaság. Tudom jól. Mindig ez van. Mindent tudok, minden összefüggést látok, de tenni, nah tenni már nem tudok semmit. Több, mint fél éve tervezem, hogy Rosabella Sanchez visszatér és újra ír. De mindig találtam valami kifogást, hogy miért nem tudok leülni a laptop elé. Aztán most hirtelen rám szakadt néhány szabad óra, és jött az erős indíttatás. Először csak olvasgattam aztán megnyitottam egy üres dokumentumot. Nem igazán tudtam, hogy mit is szeretnék a virtuális papírra vetni. Csak kavarogtak bennem az érzések. Aztán rátaláltam Chopin - Spring Waltz című művére és  a gondolatok is megérkeztek. Szépen lassan rájöttem, hogy számomra az írás az egyik legjobb terápia. És, ha rendbe szeretnék jönni, le szeretném küzdeni a pánikrohamokat, az egyre inkább antiszociális viselkedésemet, és újra a régi önmagam szeretnék lenni, akkor szükségem lesz a blogomra, ami már számtalanszor megmentette az életemet. 

De mielőtt azt hinnéd, hogy kényszer zubbonyban ülök egy sötét szobában magányosan, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Továbbra is a legfantasztikusabb, nagybetűs Ő-vel, Vele élem csodás életemet, csak vannak dolgok, amik nehezek és megviselnek. Amivel nem egyszerű megküzdeni. Ami felemészt. És mindezt egészen titokban. Még a legközelebb álló emberek, család, barátok, kollegák sem tudják mi is a helyzet. Nem vágyom a szánakozó pillantásokra, meg a különféle praktikákra, és a hátam mögötti:” Kár érte!”, “Mi a fene baja van, hisz megvan mindene?” beszélgetésekre. 

Jó kis falat húztam magam köré, ami egyszerre megvéd, másrészt elhatárol és elszakít emberektől, dolgoktól. Sokakat megbántottam az elmúlt félévben, amit bánok. De mialatt a nagy falamat építgettem, elkezdtem magamra figyelni. Elkezdtem megengedni magamnak, hogy ne mondjak mindenre igent, főleg, ha valamit nagyon nem szeretnék. De sajnos nem lett jobb érzésem tőle. Bűntudatot éreztem, aztán jöttek a visszacsatolások, amik persze még inkább piszkálták az amúgyis éber lelkiismeretemet. Folyamatosan azt éreztem, hogy nem, te nem mondhatsz nemet, hiszen akkor egy szar alak vagy. Hogyan is képzeled, hogy nem vállalsz el valamit, nem csinálod meg, nem hallgatod, nem találkozol, nem mész oda, nem teszed, nem mondod, nem telefonálsz, nem ugrasz. S persze a "nem"-t mondás tudománya nem könnyű feladat, de ez önmagában csak egy hangyányi cseppecske egy óriási óceánban. Számtalan gondolat töltötte meg az egyre nehezedő fejem.

Számtalan csatát vívtam önmagammal, különböző témájú csatatéren. Küzdöttem az érzéssekkel, küzdöttem a világgal, míg végül elvesztettem a csatát mindennel és mindenkivel és győzött a keserű, emésztő fájdalom, ami végül a depresszió mélységes bugyraiba taszított. S, amikor azt hiszed, hogy ettől már nincs lejjebb, akkor jön valaki, és még valaki, és még valakik, aki a képedbe röhög és lejjebb rúg. Aztán még lejjebb, és még lejjebb. Köhögsz, vért hánysz és könyörögsz az életedért. De nincs könyörület. Számodra nincs. Jön a kegyelemdöfés, egy szent ünnep, és elterülsz. Már nincs ordítás, nincs könyörgés, csak halk nyöszörgés és hörgés… Rád borul a sötétség és a magány. A történet legszebb része, hogy senki nem tudja, hogy odalent vagy. Már nem is küzdesz, nem akarsz. Elfogyott az erő...elfogyott minden. Sötét, kongó üresség van. Ki is vagy te? Mit is akarsz te? Élsz e? Érzel e? Érsz e valamit? Senkit sem érdekel. Csak egy angyalt odafentről. Nagyon messziről kinyit egy kis ablakot, és látsz valamiféle kis fénycsóvát. A reményt, hogy legalább egyvalaki tudja ki vagy, mit is akarsz, élsz, érzel és igen, érsz valamit...és képes vagy arra, hogy talpra állj.

Én egy álmodozó ember vagyok. Akinek már gyerekként megvolt az elképzelése mindenről. Aki az egész életét megtervezte, elrendezte, tudta ki akar lenni. Aztán jön az élet, jönnek az impulzusok, jönnek a döntések, és jönnek az adott-kapott dolgok, amin nem lehet változtatni. Alakul a zsenge élet, és egyáltalán nem biztos, hogy az elképzelt úti cél felé indul az autónk. Vannak váratlan akadályok:útlezárások, elterelések, balesetek, meghibásodások. Meg persze van zene, szerelem, várt és váratlan utasok, lágy szellő, benzingőz és sok-sok megtett km. De azt mondják minden út Rómába vezet! 

Rosabella Sanchez visszatért.


 

Fotók: https://jurysoutblog.files.wordpress.com/2017/08/depression-cartoon.jpg

https://am24.akamaized.net/tms/cnt/uploads/2013/03/GoT-Wall.jpg 
http://faisalmamsa.com/wp-content/uploads/2017/08/5fd2219c543b0a490f6ec0b00d202401-depression-illustration-lonely-illustration.jpg

A zenész felesége

Ajánlott zene

Imádom a zenét. Amikor írok, fotózok, utazok, főzök, vezetek, dolgozok, mindig kell egy dallam, ami elindít, inspirál, ráhangol. Annak idején, még a kilencvenes években – viccelek, de tényleg akkor - no szóval próbálkoztam én megtanulni a zenecsinálás műfaját, de nem voltak olyanok a lehetőségek, így ez kimaradt az életemből. Amit eszméletlenül sajnálok. S bár én nem élhetem át a zenélés adta élményt, ettől függetlenül vonzódom a zenéhez, s valamiért a zenész, zenében jártas leánykákhoz. 

Egyébként ez egyáltalán nem volt tudatos, kedves lakótársam hívta fel rá a figyelmem, hogy Tina énekel, Kicsi Csoda több hangszeren játszik, s valamikor igen fontos volt neki a zene, Dóra dobol egy bandában, és az én drága Szerelmem is több zenekarban játszott, játszik, több hangszert tud bűvölni, s talán ez nem a véletlen műve. Valószínűleg nem. S, hogy miért?

Van abban valami igazán különleges, ha a párod zenével foglalkozik. Valami megfoghatatlan, izgató és egyben harmóniát teremtő. Leírhatatlanul csodálatos emlékként őrzöm azt a randevúnkat, amikor egy játszótéren találkoztunk egy este és a hintában ülve hegedült nekem. Na és az első találkozásunkat, amikor is hozta magával a gitárját, és játszott nekem. Imádtam! Mielőtt megismertem, azelőtt is fontos részét képezte életemnek a zene, de mióta együtt vagyunk, főként amióta együtt élünk, azóta még erőteljesebb, jelentősebb szerepet tölt be a zeneszó. El sem tudom mondani milyen jó érzés hallani, amikor mondjuk egy vasárnap délelőtt én a konyhában tüsténkedem, vagy a szobámban motoszkálok valamit, és arra leszek figyelmes, hogy  egy új darabot, zeneszámot gyakorol lázasan. S amikor már úgy érzi, koncertet ad, és megmutatja min dolgozott olyan szorgosan. 

De amit a legjobban szeretek: nézni, ahogy játszik. Nézni a finom kézmozdulatait, ahogy a vonót húzza, vagy ahogy leüti a billentyűket, az arcát, ahogy koncentrál, s részese lenni a pillanatnak, ahogy eggyé válunk a zene által. Egyszerűen csodálatos!


Fotó forrása:         
http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&pev=2014&pho=01&pnap=11&n=skorpiolilike

A gyűrű hatalma

Ajánlott zene

Egyéves évfordulónkat ünnepeltük, amikor mindkettőnk elméjébe befurakodott a gyűrű gondolata, mint az összetartozás szimbóluma.

Minden vágyam az esküvő, de azt már a kezdetek kezdetén leszögeztem, hogy amíg nem nyilvános a dolog, addig ne kérjük meg egymás kezét. /Habár úgy sejtem, érzem valószínűleg engem fognak megkérni. :) / Viszont már kislány koromban álmodoztam arról az ezüst karikagyűrűről, amit majd a szerelmem az ujjamra húz, én pedig az övére, megpecsételve szerelmünket. Csak mert az olyan romantikus! 

Aztán 1 évesek lettünk! Felvetődött a gyűrű ötlete, hogy mi lenne, ha…. aztán nekifogtunk a projekt kivitelezésének. Nekem határozott elképzelésem volt, hogy mit is szeretnék, és egy milliméternyi eltérést sem toleráltam. Kedvesem pedig nemigen szívleli az ékszereket, úgyhogy gondolhatjátok! =) És még ennek ellenére is az övét találtuk meg hamarabb, 3 egész hónap elteltével. Az enyémre nem is emlékszem, de majd félévbe telt. De amikor ráleltem…az extázis, mint kifejezés, nem írja le azt, amit akkor éreztem.

Eltelt már azóta egy kis idő, mióta meggyűrűztük egymást, de még mindig szívesen nézegetem, és ha rápillantok a gyűrűre az ujjamon, mindig mosolyra húzódik a szám. De mégis a legjobb, amikor egy meghitt, összebújós délutánon/estén simogatom meztelen vállát, s tekintetem a gyűrűs kezemre esik. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy friss házas feleség. A közös élettel, a gyűrűvel minden megváltozott. Nem ezért persze, de valahogy a rózsaszín felhőkből lett egy óriási, biztonságot nyújtó, szeretettel teli, szivárványszínű buborék. Már a nap nem minden pillanatában mézes-mázasan beszélünk egymással, időnként egy hisztis picsa vagyok, vagy inkább egy házisárkány – amit meg kell jegyeznem, hogy az én drága Szerelmem hihetetlenül jól kezel – de mindezen apróságot és egyéb nehézségeket leszámítva, egy gyönyörű buborékban éldegélünk mi ketten. Jó szorosan összeölelkezve, hogy még a legnagyobb szelek se tudjanak elszakítani minket egymástól. 

És ez így jó! Hihetetlenül jó!

Gyógyír

Ajánlott zene

Ajánlom ezeket a sorokat egy kedves barátnőm –Pici- párjának, s mindazoknak az útkeresőknek, akik még csak most barátkoznak azzal a gondolattal, hogy azonos nemű emberkét szeretnek. 

Több, mint 4 éve kezdődött. Két lány, és egy igen erős érzés, ami túl mutatott a a barátságon. Egy olyan világot tárt fel elénk, melyben minden puha, gyengéd, forró és tele van odaadással. Aztán ő hátat fordított, kifarcolt és egyedül hagyott ebben a MÁSVILÁGBAN. Először bármennyire is tetszett ez az egész, ki akartam szállni belőle, hisz én nem lehetek ILYEN. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Aztán telt az idő és egyre inkább beleragadtam ebbe az ismeretlen mégis csodálatos dimenzióba. Később mikor egy téli nap megismertem Őt, örökre megváltozott az életem. Csodának érzékeltem, akkor tán az is volt, de ma már inkább egy sorsszerű találkozásnak vélem. Mindegy is mi volt, akkor abban az egy napban, azon az estén csodás volt. A többi meg már nem számít. S aztán már nem volt visszaút. Nem tudtam, és nem is akartam meghátrálni. Tudtam, hogy ebben a csapatban akarok játszani, csak meg kell találnom azt a lányt, aki a csapattársam lesz a nagy játékban, az ÉLETBEN. De nagyon sokáig váratott a Kedves! És egyre nehezebben bírtam ezt. Hiányzott a társam, hiányzott, hogy öleljen, csókoljon, s ezért egy igen édes varga betű is került a történetembe. Egy hideg, huncut, forró évbúcsúztató. Eszméletlenül szégyelltem magam a történtekért,  hiszen soha nem voltam híve az egyéjszakás kalandoknak, még akkor sem, ha nem volt idegen az illető. De megnemtörténté tenni a megtörténtet, megváltoztathatatlanná tenni a megváltoztathatatlant nem lehet, így menni kellett tovább. A szégyen lassan halványult és tükörképem is lassan egész lett. Időm egyre fogyott a teendők sorában, így a hormonok csak félgőzzel dübörögtek a rügybontásra. aztán beköszöntött a gyönyörű nyár és hozott magával valamit. Igazi randikat, online romantikát, majd egy talányos lányt. S mire lehullottak az első levelek, megismerhettem a titokzatos lányt, aki később A LÁNYKÉNT vonult be a történelembe. Persze sok kimondatlan, leíratlan részlet van még, de nem is erről akart szólni ez a történet.

Hanem valami egészen másról. A gyógyíről és a boldogságról. Mert, mint minden rendes sztorinak kell egy csattanó és lehetőleg egy happy end, úgy ennek is lesz. De nem azért, mert reménykedő, optimista ember vagyok, hanem mert az élet így kerekítette ezt a szép históriát.

Földolgozni a tényt, hogy maradéktalan boldogságot, kerek életet találtál mások számára természetellenes módon?

Igen! Valahogy úgy! Nem könnyű, aki az ellenkezőjét mondja, az hazudik. Ámítás az egész! Ha erre az útra lépsz kedves idegen, tudnod kell, hogy a bejáratnál édes terhet vettél a válladra, melyet csak odaát tehetsz le, vagy max. ha feladod. De igazán akkor sem menekülhetsz előle. Örökre megbélyegzett leszel, nem tudsz mit tenni ellene. De valamit megtehetsz! Mégpedig azt, hogy értelmes, kulturált ember módjára, szeretetben éled az életed, s akkor majd kevésbé mocskol jogosan a társadalom. Egyéb varázsfogás nincs, ne is hidd! Szép lassan feloldoz a jó Isten, aztán te is önmagad, később talán a család is, s így élsz szép csendesen. Igazán sosem fogod elfogadni a másságod, de megtanulsz együtt élni vele, és ha kegyes az Úr, az élet, a sors, kihez mi, akkor ezt a harcot nem egyedül kell megvívnod, hanem egy odaadó társ oldalán.

S, hogy hol itt a happy end? Hát itt!

Én szerencsés vagyok! A világ legszerencsésebb nője, hiszen nem csak egy szerető társ mellett küzdhetek meg a mindennapokkal, hanem a nagy betűs TÁRS mellett. Igazán soha nem mertem elhinni, hogy eljön ő, de azért titkon nagyon bíztam benne, és nagyon vártam. Mára én megkaptam mindent, mit szerettem volna. Végig velem lehettetek, nyomon követhettétek küzdésem.  Most már lazán, egy kattintással tudnám törölni a blogom, de úgy döntöttem, hogy nem teszem. Lezárult életem egy igen fontos szakasza, de ezzel egy időben megnyílt egy másik. Mostantól írok, amikor úgy érzem, és mindezt azzal a nem titkolt céllal, hogy átadhassam a tapasztalataim azoknak, akik még csak most ébrednek rá, akik megtették az első lépéseiket és még tanácstalanok. Nem oktatás, pusztán megtapasztaltam jó magam is, hogy mekkora jelentőségük van ezeknek a személyes blogoknak. L baráti köröm java egy bizonyos bloggert olvasva tette helyre életét, fogadta el a másságát és tette meg első bizonytalan lépéseit. Mindemellett úgy érzem önmagam miatt is fontos ez! Úgy járok vissza a blogomra, mint a szülőotthonomba. Itt a második családom, itt vannak az emlékeim, itt van minden, aminek köszönhetően az lettem, aki most vagyok.

Köszönök mindent drága Blogocskám! Immár 4 éve együtt jóban, rosszban!

Képek forrása:  

http://ic.pics.livejournal.com/anchiktigra/18346223/701332/701332_640.jpg

 http://feelgood.ua/health/articles/meditatsiya-v-borbe-s-odinochestvom/