Szellem

Ajánlott zene - Köszönet érte Korondi Krisztának! :)

Az utóbbi időben annyi minden történt, annyi élménnyel lettem gazdagabb, s mégis…ugyanott toporgok, ahol két hónappal ezelőtt. Egy óriási városba költöztem, s lézengő porszemként kóválygok. Lelkesen, büszkén, s időnként csalódottan, és reményvesztettem róvom az utcákat, hátha valahol megtalálom azt a lehetőséget, ami csak rám vár.

Amikor haza megyek, azt érzem, hogy otthon vagyok. Hogy ez az a hely, ahol lennem kellene, ezek azok a dolgok, amikre szükségem van. Aztán visszajövök az új életembe, és azt érzem, hogy jól döntöttem. Kell a szabadság, kell a szárnyalás! Kicsit…olyan ez az egész, mintha hontalan szellemként léteznék egy olyan közegben, ami  nem akar magába fogadni.

Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Nem is tudom mit hittem egyáltalán. Elvileg még jóval az átlag alatt vagyok, már ami a munkatalálási rátát jelenti, de ez nem vígasztal. Csöppet sem. Az a fajta ember vagyok, aki szeret menni, tenni-venni, szeret hasznos tagja lenni a társadalomnak, és a munkanélküliség egyszerűen K-I-K-É-S-Z-Í-T! Képtelen vagyok ezzel megbirkózni. Időnként eltörik a mécses, és magamba roskadok, aztán egy vigasztaló kéz letörli könnyeim, erőt önt belém, összeszedem magam és újra neki lendülök. Per pillanat a düh, az elkeseredettség, a remény, a büszkeség, és némi önbizalom furcsa elegyet alakított ki bennem. Felemelt fejjel, büszkén sétálok be egyik intézményből a másikba és egy harcos oroszlán küzdeni akarása tombol ereimben. Nem tudom hova vezet az út, de lépkedek, és apránként talán haladok is.

Pihenés helyett

Ajánlott zene

Hetek óta kimerülten végzem dolgaim, olyan vagyok, mint egy zombi. Persze ezt a családon kívül más nagyon nem láthatja, mert igyekszem ezt a lehető legjobban leplezni. Így mára abszolút pihenést, heverészést terveztem sokáig alvással, olvasással, filmnézéssel. Aztán nem így alakult.

Szétnéztem blogger körben, és elolvastam a friss bejegyzéseket. Aztán Sinara bloggerinánál láttam valamit, meghallgattam a számomra is sokat jelentő Rekviem egy álomért művet és mint akinél kinyitották a csapot, úgy özönlött a gondolatok árja.

Eszembe jutottak az emberek, akik valaha is fontosak voltak nekem. Barátok, szerelmek, kalandok, átutazó emberek. Belegondoltam abba mi lett volna, ha nem találkozom néhányukkal. Ha Tinával nem iszunk, és nem történnek meg a dolgok. Ha anno nem írok vissza Kicsi Csodának, és nem találkozok vele. Ha soha nem is ismertem volna meg őket. Vagy ha inkább nem megyek el arra a végzetes estére.

 Ha nem iszok, egy bizonyos jeles éjszakán, és nem bonyolódok bele semmibe, amit bár sosem bántam meg, de lehet soha nem kellett volna annak bekövetkeznie. Ha  nem hanyagolok el embereket, vagy épp ellenkezőleg. Ha nem fogom meg újra és újra a kezüket.

Miértezni és „mi lett volna, ha” –t játszani felesleges időpocsékolás. Megtörtént minden, és épp ezektől vagyok ma az, aki. Mégis vannak tüskék, sebek, amik nem gyógyultak be. És vannak új sebek, fel nem fogható dolgok, amik soha nem fognak felszínre kerülni, mert hiába kérdeznék, úgysem kapnék választ, vagy ha igen, akkor meg lehet nem is akarom hallani.

Vannak barátok, akik kihúzták kezüket kezemből és eltűntek, vagy már csak körvonaluk látszik. És nem tudom miért. Persze az időhiány érthető, én is küzdök vele, de az esetek nagy többségében több áll a háttérben. Vagy az érzések, a kapcsolat aranyfonala kopott ki, vagy valamilyen kimondatlan probléma mérgezi belülről a kapcsolatot.

Némely barátságom, ismeretségem pedig most éri virágkorát. Vagy most is. Picivel például igazán jó barátok lettünk, és tényleg számíthatok rá. Tina pedig…Tina egy létfontosságú nő az életemben, amit lehet a leendő páromnak nehéz lesz elfogadnia. Tinával már megjártuk a hadak útját. Volt számtalan szép, csúnya és gyűlölettő fröcsögő pillanatunk is, de mégis kitartottunk, végigküzdöttük, hogy most ennyi év után is egymás mellett kitartsunk jóban és rosszban is egyaránt. Bár még mindig nehéz neki elfogadnia az irányultságom, de látszik rajta, hogy igyekszik, és ez elég nekem.  Sinara bloggerina. Lassan egy éve köt hozzá valami megmagyarázhatatlan, erős érzés. Jól érzem magam a társaságában, és tudom, hogy bármikor számíthatok rá. Teljes mértékig megbízok benne, és tudom, hogy nem fog szó nélkül faképnél hagyni. Aztán vannak viszonylag új barátságaim, ismeretségeim is. Habár még nem sok idő telt el, de mégis színes, impulzív és mély kapcsolatok ezek.

És persze vannak állandó barátságaim is. Amelyeken nem fog az idő vasfoga, és amely a változó világ zűrzavarában is stabilan állnak. Nem kamaszos szövetkezések ezek, hanem mély és tartalmas kapcsolatok, amik a kölcsönösség elvére épültek.

Emberi kapcsolatok. Oly sokszínűek. Mélyek és felszínesek. Barátságok, ismeretségek, párkapcsolatok. Minden kapcsolatnak más a lendülete, más az íve, más-más érzéseket váltanak ki a felekből. Minden kapcsolatban vannak hibák, amiket vagy ki lehet javítani, vagy túl lehet lépni rajta, vagy nem. Minden kapcsolatban vannak őrült, hajmeresztő húzások, amik vagy megemészthetőek, vagy nem. Kapcsolatok nélkül nem lehet létezni, hisz az ember társas lény.

Egy dolog viszont fontos. A felelősség kérdése. Ha a kapcsolat elején a felelősségvállalás nem kölcsönös, hanem csak az egyik fél veszi magára, és egy emberen van az egész kapcsolat terhe, akkor azt később már nem lehet szétosztani, vagy csak megfeszítő munkával. Minden kapcsolat két emberen áll, ahogy minden kapcsolat születése és halála is két ember műve és hibája. Nem lehet csak az egyiket hibáztatni. 

Fotó: http://www.kepeslapneked.hu/?lap=kepeslap&id=917

A lángoló szív

Ajánlott zene

Azt hiszem van valakije…

Azt hiszem erre még nem készültem fel…

Azt hittem elengedtem,de…

Azt hiszem még nem egészen…

Azt hiszem nem akarom mással látni…

Azt hiszem nem élem túl,ha látom más kezét fogni…

Azt hiszem meghalt lelkem egy darabja…

Azt hiszem meghalt az utolsó dédelgetett remény is…

Azt hiszem föl kéne fognom…

De miért ilyen nehéz? Hisz már elengedtem? Vagy talán mégsem. Talán jobb is, hogy nem tudtam eddig semmit…és most sem kellett volna….

Azt hiszem ideje tüzet gyújtani.

A tűz megtisztít. Elégeti a fájdalmat, a kínzó gyötrődést. Minden gyötrelmemet a tűz oldotta meg. A démonom szeánsz szerű elégetésével megszabadultam a fájdalomtól, a gyötrő kérdésektől. Néhai kapcsolatomból maradt szimbólumot is a lángok emésztettek fel. A gyerekkori féltve őrzött emlékeim is a tűz martalékává lettek…Egy pszichológiai tanulmány szerint is le kell írni egy lapra, ami kínoz, amitől félünk és el kell égetni.

Talált magának mást. Jobbat, mint amilyen én valaha voltam…vagyok…Olyat, aki majd nem fogja bántani.

Lehet, hogy én képtelen leszek ebben az életben bárkit is boldoggá tenni? Elgondolkodtató, hogy legalább kétszer annyi kapcsolatot mentettem meg, mint amennyi kapcsolatom nekem volt. Vicces, hogy pont egy olyan embertől kérnek párkapcsolati tanácsokat, aki javarészt soha nem tapasztalta meg, milyen kapcsolatban élni, úgy igazán. Talán nekem más lesz a sorsom. Talán nekem nem jár társ, talán egyedül kell boldognak lennem…

Anyával képeket nézegettünk vasárnap, és megjegyezte, hogy látszik az arcvonásaimon az eltelt idő. Pedig ő mindig azt szokta mondani, hogy milyen jó, hogy kislányosak a vonásaim, és hogy alig nézek ki többnek 15-nél. Valóban, az elmúlt 1-1,5 évben látványosan és rohamosan öregedtem. Ne tessék nevetni! Eddig is őszültem, de most nagyon megszaporodtak az ősz hajszálak. Az arcom és a testem is meggyötört, egyre több a ránc. A szívem is rakoncátlankodik. Fizikailag. Talán nem kellene lázadnom. Talán nem kellene a boldogságot hajszolnom. Talán nem kellene ragaszkodnom valakihez, aki hallani sem akar rólam. Talán nem kellene kergetni a szerelmet.  Talán nem kellene versenyt futni az élettel és az idővel. Talán bele kellene törődni az életbe, a saját sorstalanságomba. Talán ideje tovább lépni, felégetni magam mögött mindent. Újra!

Nem akarok most beszélgetni…Nem tudok mit mondani…

 Távozom eme színdarab porondjáról.

A nőkről

Szeretettel ajánlom ezen sorokat mindazon nőknek, akik valaha is megismerhettek közelebbről. Áldom az eget, az időt, ami nem állt rendelkezésre, mert haragos gyötrődés helyett, ezen szösszenet születhetett.

Ajánlott zene

Tudjátok kedveseim mi mindnyájan olyan fránya és mégis csodálatos lények vagyunk. Szerelmünk a legveszedelmesebb méreg, és a legrészegítőbb bor. A női lét az anyatermészet legbonyolultabb teremtménye. Elég csak megízlelni és kész a baj. A történelem során hány meg hány párbajt vívtak férfiak, hány meg hány barátság ment tönkre, hány meg hány család szakadt szét, és hány baleset történt a nők miatt. A NŐK miatt. A nők, akikkel olykor nehéz együtt élni, de nélkülük már-már lehetetlen.

Az utóbbi hetekben kínlódtam. Sokat. Nők miatt. Még azt is szépen megterveztem, hogy bánatomban majd beülök egy kocsmába és jól leiszom magam. Aztán, ha megkérdezik: „Miért iszol lányom?” hát fennhangon megmondtam volna: „A nők miatt bátya! „ De nem mentem el inni. Minek. Sokat utazom, van időm elmélkedni. Míg a vonat zötykölődik, én szépen sorban vettem mindent. Mindenkit. Az első szerelmet, az első élményeket a holdfényes éjszakán. A tanárnőt, akinek személyisége már 10 évesen elbűvölt. Azt a gyönyörű kislányt, akinek imádtam a közelében lenni, és egyszer azt írta nekem egy énekfüzetből kitépett lapra :„Szeretlek”. A tanárnőt, kinek léte átsegített a gimnáziumon. A lányt, aki megbolondított, az ujjai köré csavart, és ábrándos tinivé változtatott. A kékszemű tüneményt, a Nőt, akit soha nem feledek. A lányt, akinek olyan perzselő vágy tündökölt a szemében, hogy engednem kellett neki. A lányt, akinek személyisége nem eresztett, elbolondított.  Nem bánom őket. Nem bánom,hogy volt olyan, akit úgy szerettem, hogy az már szinte lehetetlen. Nem mondok rosszat róluk. Nem bántom őket. Nem miértezek. Pedig az elmúlt napokban gyűlöltem őket. Mindet. Mert elvették a szívem. Megízleltem ezt az édes drogot, és most már mindig vágyni fogok rá. Bárhova sodorna az élet mindig csak őket lesném. A ringó csípőket, a formás kebleket, a csilingelő hangokat, az édes csókokat.

(Pedig nem mindig magasztosak, igen sokszor haragosak. Vágyakozva rebegtetik pilláikat még csapdájukba nem érsz, s aztán vihorászva löknek odébb. )

Nők, a gyönyörűséges lények. Az életet adók, és az életet megragadók. A ragyogók és az elutasítók. Nők az értelmezhetetlen, logikátlan, de megmagyarázhatatlanul vágynivalók.

Kedveseim! Nélkülünk a világ unalmas és túl egyszerű lenne! ;)

fotó:http://gondoldujra.blog.hu/2008/11/02/az_igazi_no_2

Információ dózis

A hóhelyzet miatt 5 kerek napig nem volt internetem, így számtalan új információról maradtam le. Komolyan mondom, hogy máskor hónapokig nem történik annyi minden, mint most 5 nap alatt. No, nem mintha nem élveztem volna, hogy nincs semmilyen torzító hatás. Jó volt gyertyafényben összekuporodni a szőnyegen, puzzle-özni, mint egy 10 éves, segíteni az időseknek havat lapátolni, és csak úgy elleni a melegben. Áram és net nélkül.

Jobb volt ez, mint visszatérni a napi vérkörbe…

…10 perc alatt kaptam olyan töménységű információ dózist, aminek köszönhetően sikerült kiábrándulni két olyan emberkéből is, akiket ELÉG jól ismerek. Nem hiába mondta Kicsi Csoda: A nők veszélyes állatfajták. Igaza volt. Dráma, csalárdság, összevisszaság. Eddig voltak gyengéd érzéseim, melyeket virágként nevelgettem, dédelgettem magamban, de most jobb lesz ezt jegelni egy darabig, és másfele orientálódni. Nincs nagy csalódás, nincs nagy dráma, csak koppantam,hogy: „Nini! Ő sem az, akinek gondoltam.” Ennyi! Megint tanultam valamit, amit majd hasznosíthatok később.

Belevetem magam a munkába, mert az most van bőven. Hál’Istennek. Egy jó darabig nem fogok unatkozni, aztán meg meglátjuk mi lesz. Azt mondják a felhők mögött ragyog a nap! ;)