Azt hiszem ideje tüzet
gyújtani.
A tűz megtisztít. Elégeti a
fájdalmat, a kínzó gyötrődést. Minden gyötrelmemet a tűz oldotta meg. A démonom
szeánsz szerű elégetésével megszabadultam a fájdalomtól, a gyötrő kérdésektől. Néhai
kapcsolatomból maradt szimbólumot is a lángok emésztettek fel. A gyerekkori
féltve őrzött emlékeim is a tűz martalékává lettek…Egy pszichológiai tanulmány
szerint is le kell írni egy lapra, ami kínoz, amitől félünk és el kell égetni.
Lehet, hogy én képtelen leszek
ebben az életben bárkit is boldoggá tenni? Elgondolkodtató, hogy legalább
kétszer annyi kapcsolatot mentettem meg, mint amennyi kapcsolatom nekem volt.
Vicces, hogy pont egy olyan embertől kérnek párkapcsolati tanácsokat, aki
javarészt soha nem tapasztalta meg, milyen kapcsolatban élni, úgy igazán. Talán
nekem más lesz a sorsom. Talán nekem nem jár társ, talán egyedül kell boldognak
lennem…
Anyával képeket nézegettünk
vasárnap, és megjegyezte, hogy látszik az arcvonásaimon az eltelt idő. Pedig ő
mindig azt szokta mondani, hogy milyen jó, hogy kislányosak a vonásaim, és hogy
alig nézek ki többnek 15-nél. Valóban, az elmúlt 1-1,5 évben látványosan és
rohamosan öregedtem. Ne tessék nevetni! Eddig is őszültem, de most nagyon
megszaporodtak az ősz hajszálak. Az arcom és a testem is meggyötört, egyre több
a ránc. A szívem is rakoncátlankodik. Fizikailag. Talán nem kellene lázadnom.
Talán nem kellene a boldogságot hajszolnom. Talán nem kellene ragaszkodnom
valakihez, aki hallani sem akar rólam. Talán nem kellene kergetni a szerelmet. Talán nem kellene versenyt futni az élettel és
az idővel. Talán bele kellene törődni az életbe, a saját sorstalanságomba.
Talán ideje tovább lépni, felégetni magam mögött mindent. Újra!
Nem akarok most beszélgetni…Nem
tudok mit mondani…
Távozom eme színdarab porondjáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése