A következő címkéjű bejegyzések mutatása: barátnő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: barátnő. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. január 2., csütörtök

3. szülinap



Jó ideje készülök már írni valamit. Valamit rólam, a helyzetről, vagy akármiről. De… nálam az írás az nem egy tudatosan megtervezett dolog. Leülök a gép elé, megnyitom a word-öt, bekapcsolok valami zenét, és a muzsika nyitja ki szívem, és elmém kapuját, aztán indítja „munkára” ujjaim a klaviatúrán. Egy szépleányzó egyszer megkérdezte:  „ és mit fogsz írni holnap? „ Mire azt válaszoltam neki, hogy évértékelőt tervezek, de mindig a zene határozza meg, mi kerül valójában a virtuális papírra. Évértékelő helyett születhet bejegyzés a rénszarvasok nemi életéről is. Ki tudja? Gondolatok vannak, de azok úgy cikáznak, mint halak a vízben. A zene tereli és fogja össze a mondanivalót.

Már egy ideje tervezem, hogy újraolvasom a blogom összes bejegyzését, mint ahogy azt minden évben megtettem eddig. De valahogy most nem ment. Képtelen voltam rá, hiába nyitottam meg egyik, másik posztot. Olyan, mintha nem is ismerném azt a valakit, aki azokat a sorokat írta. Annyira távoli, drámai és itt-ott színpadias. No, nem becsmérelem, hisz részem az is! Pusztán ismeretlenül és néhol bután csengnek azok a szavak.

3 hosszú év! Bizony! 3 éve indítottam útjára eme blogot. Meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi ideig képes leszek viszonylag folyamatosan írni, és egyáltalán…fenntartani valamit. Akkor, amikor az első bejegyzés született 19 éves, első éves egyetemista voltam. Egy zöldfülű kölyök. Életem végérvényesen is fordulóponthoz érkezett. Belezúgtam a legjobb barátnőmbe, ami olyan terhet rakott a vállamra, amivel egyedül képtelen voltam megküzdeni. Elkezdtem tapogatózni, új dolgokat felfedezni…más világba, más dimenzióba kerültem. Hogy jól döntöttem e? Nem tudom. Most úgy érzem, hogy igen, nagyon is. De az őszinte igazság az, hogy a kétség mindig mardosni fog ott legbelül.

Butácskán, kutakodva botladoztam végig ezen a 3 éven. Milliószor süppedtem a sárba, aztán hirtelen repültem fel a sztratoszférába, hogy újra az aszfalton, vagy épp egy háborgó vulkán gyomrába landoljak. Sírtam, bömböltem ezerszer, mint egy éhes újszülött, és toporzékoltam is, mint a gyermek, akitől elvették a kedvenc játékszerét. Próbálkoztam ezzel, meg azzal, csináltam számtalan butaságot. Próbáltam „normális” lenni, ezért randiztam, pasikat hálóztam be, de mélyen, legbelül akkor is tudtam, hogy semmi értelme. Randiztam másként, mással, bújtam ágyba úgy, ahogy nem kellett volna. Ittam, buliztam, cigiztem, és minden olyasmit, amit a fiatalság egy bizonyos része, rétege művel. Szerettem, ragaszkodtam, akartam és „fojtogattam” Hogy csinálnám e másként? Persze! A mai eszemmel már számtalan dolgot tudnék jobban, okosabban, ügyesebben, de…akkor még tudtam, és ez így van jól!

Ma már észrevétlen 2014-et írunk, s egy új fejezet nyílik meg életem, és blogom könyvében. Ma 22 és háromnegyed évesen, immár diplomás munkanélküliként állok életem színpadán. Mosolyogva, könnyedén. Hogyan tovább? kérdezed. Ezt csak a jó Isten tudja. Álmok, tervek mindig akadnak, de a megvalósítás módja még, oly távoli és homályos, hogy csak sejteni tudjuk. Olyan ez, mint a puzzle! Mindig egy-egy újabb részletet sikerül összerakni, míg végül lassan, nagyon lassan elkészül a kép.

Ami biztos az az, hogy egy fejezetnek vége! Magam mögött hagyom a hagyományos értelembe vett diákéveket, és belépek a munka országába, hogy teljes értékű polgárként rójam a köröket nap, mint nap. Az igaz barátok száma jócskán leredukálódott, de akik maradtak, ők a kemény mag. A magánéletem sziklaszilárd, titokzatos mennyország. Révbe értem, és nap, mint nap őszinte boldogsággal hajtom nyugovóra fejem, amiért nem lehet eléggé hálát adni a jó Istennek!


Azt hiszem nem kell ettől több! Boldog új évet mindenkinek!



2013. június 10., hétfő

Kísértő démonok


Az utóbbi időkben újabb démonok kísértenek, melyek neve: gondolatok. Kísértenek éjjel, álmomba és nappal, az ébrenlét időszakában.

Mostanában sokat gondolok Kicsi Csodára. Persze már nem ÚGY, csak érdekelne mi van vele, mit csinál mostanság. De nem teszek semmit, mert megígértem, hogy nem zaklatom, hagyom, élje az életét, ahogy én is. Meg eszembe jut az a rövid idő, ami nekünk járt, és próbálok konzekvenciát levonni…eddig sikertelenül. Mert, ha az ember nem kap valamire magyarázatot, addig nem tud teljes egészében megnyugodni. Kíváncsi vagyok, hogy valaha megtudom e, de ha Tinából indulok ki, akkor IGEN. Csak sok-sok idő múlva. Ez némiképp megbékít.

Ennek kapcsán pedig a jövőm szokott felsejleni. Hogy mit szeretnék és mit nem. Ha azt veszem, akkor nem baj, hogy van egy értékrendem, és az sem baj,hogy ennyi idősen csak ennyi tapasztalatot sikerült magamra szedni. Már ezek a szerelmek is széttépték a szívem. Szerintem nem is éltem volna túl sokkal többet. Meg aztán, ha egyszer lesz egy gyerekem, akkor mit mondanék majd neki? Papolok az értékekről, de közben meg, ha megkérdezi, akkor elmesélném, hogy anya sem olyan szent, fűvel-fával volt…áhh! Szó sem lehet róla. A gimi, az egyetem egy visszafogott lázadás volt számomra, pont az ellen, amiben felnőttem, de telnek az évek, és azt veszem észre magamon,hogy mégis szükségem van mindarra, amit el akartam magamtól dobni. Szükség van az elvekre, csak nem kell annak túl radikálisnak, és erőszakosnak lennie.

Aztán itt a hülye megfelelési kényszer –legfőképpen önmagam felé – meg az a vágy, hogy nagyon szeretnék saját családot, egy élethosszig tartó kapcsolatot, plusz az irányultságom felvállalása a család felé, a rengeteg hazugság, amit az évek alatt felhalmoztam a lányok miatt, az örökös keménynek mutassam magam, mosolyogjak, mikor néha legszívesebben ordítanék…és mindez őröl belülről. Nem tudom, meddig vagyok képes ezt tovább csinálni. Sokszor csúnya gondolatok fogalmazódnak meg bennem. Hogy inkább eldobnám a boldogságom, csak hogy végre normális életem legyen. De boldogság nélkül meg hogy lenne normális életem? Gyerekkori álmaimban nem az szerepelt, hogy egy bábházasságban élek majd. Teljes mértékig tisztában vagyok azzal, hogy normálisnak mondható életem csak akkor lesz, ha egy pasit választok, és házasság, gyerek….de azt is tudom,hogy csak egy nő mellett lehetek igazán  boldog. De,ha nőt választok nem tudom mi lenne…Nem tudom a család mit reagálna. Mondjuk a távolabbi család elkönyvelt vénlánynak, meg tudomisén miről beszélnek…viszont anyáékon sokszor töprengek. Szerintem lehet el tudnának fogadni…vagy nem tudom. Már nagyon bennem van,hogy legszívesebben elmondanám, bármi is lesz a reakció, és akkor nem kell többet hazudnom,hogy épp hova megyek, kivel beszélek. Viszont az is bennem van, hogy nem akarom azzal bántani őket, pláne a srácokat, hogy egy ilyen… -inkább nem is méltatom magam- testvérük, gyerekük van. Hihetetlenül nyomaszt mostanság ez az egész. Ráadásnak Tina is szeretné olvasni a blogot, de…valahogy ez is olyan…Fura,hogy „idegeneknek” megengedem,hogy olvassanak, azaz kinyitom nekik a lelkem, míg Tina évek óta az egyetlen biztos pont az életemben,és mégsem tudom neki csak úgy tálalni. Talán azért, mert számtalan posztban szerepel, plusz A démonom is ott van…

Aztán a gyerek kérdés. Vajon milyen lenne a gyereknek, ha két anyukája lenne? Vajon 5 év múlva már elfogadottabb lesz a leszbikusok gyermekvállalása? A gyerkőc felnővén nem fog vádolni azért, mert önző voltam, és elvettem tőle a lehetőséget attól,hogy apukája legyen? Rakjak a gyerekemre, a véremre egy stigmát csak azért, mert egy önző dög vagyok?

Tudom, hogy hülye vagyok és még egyenlőre „felesleges” dolgokon forgok, de nem tudom kikapcsolni az agyam, ha egyedül vagyok.


Viszont egyben biztos vagyok. Nőt akarok! Nőt szeretnék csókolni, nő mellett szeretnék ébredni, és nőt szeretnék páromnak szólítani. Aztán majd a többi elválik szépen sorban. Addig még tényleg felesleges gyereken gondolkodni, és talán a coming out sem lényegszerű. Talán még a kapcsolat meglétekor sem. Egyelőre hinnem, bíznom kell és szeretni. Csak olyan jó lenne kikapcsolni néha. Nem csak órákra, hanem napokra, hetekre. 

2013. május 28., kedd

Pihenés helyett



Hetek óta kimerülten végzem dolgaim, olyan vagyok, mint egy zombi. Persze ezt a családon kívül más nagyon nem láthatja, mert igyekszem ezt a lehető legjobban leplezni. Így mára abszolút pihenést, heverészést terveztem sokáig alvással, olvasással, filmnézéssel. Aztán nem így alakult.

Szétnéztem blogger körben, és elolvastam a friss bejegyzéseket. Aztán Sinara bloggerinánál láttam valamit, meghallgattam a számomra is sokat jelentő Rekviem egy álomért művet és mint akinél kinyitották a csapot, úgy özönlött a gondolatok árja.

Eszembe jutottak az emberek, akik valaha is fontosak voltak nekem. Barátok, szerelmek, kalandok, átutazó emberek. Belegondoltam abba mi lett volna, ha nem találkozom néhányukkal. Ha Tinával nem iszunk, és nem történnek meg a dolgok. Ha anno nem írok vissza Kicsi Csodának, és nem találkozok vele. Ha soha nem is ismertem volna meg őket. Vagy ha inkább nem megyek el arra a végzetes estére.

 Ha nem iszok, egy bizonyos jeles éjszakán, és nem bonyolódok bele semmibe, amit bár sosem bántam meg, de lehet soha nem kellett volna annak bekövetkeznie. Ha  nem hanyagolok el embereket, vagy épp ellenkezőleg. Ha nem fogom meg újra és újra a kezüket.

Miértezni és „mi lett volna, ha” –t játszani felesleges időpocsékolás. Megtörtént minden, és épp ezektől vagyok ma az, aki. Mégis vannak tüskék, sebek, amik nem gyógyultak be. És vannak új sebek, fel nem fogható dolgok, amik soha nem fognak felszínre kerülni, mert hiába kérdeznék, úgysem kapnék választ, vagy ha igen, akkor meg lehet nem is akarom hallani.

Vannak barátok, akik kihúzták kezüket kezemből és eltűntek, vagy már csak körvonaluk látszik. És nem tudom miért. Persze az időhiány érthető, én is küzdök vele, de az esetek nagy többségében több áll a háttérben. Vagy az érzések, a kapcsolat aranyfonala kopott ki, vagy valamilyen kimondatlan probléma mérgezi belülről a kapcsolatot.

Némely barátságom, ismeretségem pedig most éri virágkorát. Vagy most is. Picivel például igazán jó barátok lettünk, és tényleg számíthatok rá. Tina pedig…Tina egy létfontosságú nő az életemben, amit lehet a leendő páromnak nehéz lesz elfogadnia. Tinával már megjártuk a hadak útját. Volt számtalan szép, csúnya és gyűlölettő fröcsögő pillanatunk is, de mégis kitartottunk, végigküzdöttük, hogy most ennyi év után is egymás mellett kitartsunk jóban és rosszban is egyaránt. Bár még mindig nehéz neki elfogadnia az irányultságom, de látszik rajta, hogy igyekszik, és ez elég nekem.  Sinara bloggerina. Lassan egy éve köt hozzá valami megmagyarázhatatlan, erős érzés. Jól érzem magam a társaságában, és tudom, hogy bármikor számíthatok rá. Teljes mértékig megbízok benne, és tudom, hogy nem fog szó nélkül faképnél hagyni. Aztán vannak viszonylag új barátságaim, ismeretségeim is. Habár még nem sok idő telt el, de mégis színes, impulzív és mély kapcsolatok ezek.

És persze vannak állandó barátságaim is. Amelyeken nem fog az idő vasfoga, és amely a változó világ zűrzavarában is stabilan állnak. Nem kamaszos szövetkezések ezek, hanem mély és tartalmas kapcsolatok, amik a kölcsönösség elvére épültek.

Emberi kapcsolatok. Oly sokszínűek. Mélyek és felszínesek. Barátságok, ismeretségek, párkapcsolatok. Minden kapcsolatnak más a lendülete, más az íve, más-más érzéseket váltanak ki a felekből. Minden kapcsolatban vannak hibák, amiket vagy ki lehet javítani, vagy túl lehet lépni rajta, vagy nem. Minden kapcsolatban vannak őrült, hajmeresztő húzások, amik vagy megemészthetőek, vagy nem. Kapcsolatok nélkül nem lehet létezni, hisz az ember társas lény.


Egy dolog viszont fontos. A felelősség kérdése. Ha a kapcsolat elején a felelősségvállalás nem kölcsönös, hanem csak az egyik fél veszi magára, és egy emberen van az egész kapcsolat terhe, akkor azt később már nem lehet szétosztani, vagy csak megfeszítő munkával. Minden kapcsolat két emberen áll, ahogy minden kapcsolat születése és halála is két ember műve és hibája. Nem lehet csak az egyiket hibáztatni. 


2013. április 20., szombat

Azok a boldog szép napok!!!


Azok a boldog szép napok, amikor még csak gimis voltam. Szabad, mint a madár, nem pedig fogoly egy aprócska koliszobába.

És tényleg! 18-19 évesen úgy éltem, mint egy király. Jó volt az alakom, meg voltam elégedve magammal, hajnalokig buliztunk,füstöltünk, iszogattunk, főztünk finomakat, hülyültünk reggeltől estig,  volt jogsim, és ha kölcsön kocsival is, de feszíthettem, élvezhettem a szabad gyorsulást, volt egy nő mellettem és minden happy volt. A szó szoros értelmében faltuk az életet.

Most meg? Pfff. 18 éves akarok lenni újra, de már a mai eszemmel. Most igazán ki tudnám használni az élet lehetőségeit. :)

2013. február 25., hétfő

22 éves lettem én...


…meglepetés e költemény.



Bizony! 22 éves lettem. S bár egészen aprócska korom óta vártam ezt a napot…soha, egyetlen születésnapom nem volt még ennyire…szörnyű. A szülőszobába érkezésem óta soha, egyetlen születésnapomon nem sírtam…azt hittem életem első perceiben egy életre kisírtam magam…tévedtem.

Mindig furán néztem azokra, akik közönséges napnak tartották világra érkezésük évfordulóját, mert számomra a születésnapok különleges pillanatok. Hiszen ez az a nap, amikor egy-egy nagyszerű emberrel több lett ez az olykor gyönyörű, máskor rideg és szörnyű világ. Épp ezért igyekszem mind a mások, mind a saját születésem évfordulóját emlékezetessé tenni.

S miért is olyan fontos a 22. születésnap? Azért, mert az életem a 22-es szám jegyében telik. Minden ekörül forog. Nem kutatom éjjel-nappal az asztrológiai, számmisztikai összefüggéseket, de tény, hogy van vonzódásom a transzcendens világhoz, az ezotérikus mizériákhoz. S ez nem is olyan fura, hiszen kicsi gyerekként is a vidéki élet babonái között nőttem fel.  Ma már nincs erős befolyással az életemre, de azért, ha elfeledkezek magamról, még előjön egy-két hülyeség. De azért arra mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon mit jelenthet a 22, mert még laikusként is érdekes és fura, hogy születési dátumom (év, hónap, nap, óra, perc) mind mind azonos számokból állnak, és visszafelé olvasva is ugyanaz. (Példának okáért a születési évem: 1991) Persze nem tulajdonítok magamnak holmi varázsképességet és nem vagyok különleges, de akkor is elgondolkodtató. :)
 
A 22 es szám misztikus útja

   A 22-es számot mester számnak nevezzük, mivel aki megvalósítja az általa hordozott feladatot, az tényleg mester lesz, a saját életének a mestere. Ez a szám két darab 2-es szintéziséből, hatványából áll elő. A 2-es szám jelentése a pitagoraszi számmisztika szerint a "egység helyett a kétség". A 22-es szám ezt a hatást hatványozva hordozza magában. A benne rejlő feladat, hogy stabil talajt találjunk a lábunk alatt, megbízzunk önmagunkban és a sors gondviselésében. A 2-es alapvető problémája, hogy állandó visszaigazolást keres a világból, mivel álladóan kétségek gyötrik saját életével kapcsolatban. Társakra van szüksége, akik támaszt nyújtanak neki, de egyedül is meg kell állnia a lábán. A 22-es szám akkor válhat igazi mesterszámmá, ha tökéletes magabiztossággal éljük életünket A 2+2= 4-es szám a mindennapi élet dolgai között való stabil eligazodást, praktikus, gyakorlatias gondolkodást jelent. A 4-es a férfi, az császár (Tarot) archetípusa, aki tudja a helyét és dolgát a világban és maximális alázattal viseltetik az emberek iránt. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy egyszerűsített esetben sem, hogy a 22-es szám hatása mindig jelen lesz életünkben, ha már születési képletünkben szerepel. Akinek ez a szám szerepel a születési képletében, vagy kiszámított névszámai között, tudnia kell, hogy nem véletlenül kapta ezt a feladatot, hanem azért, hogy tudatosan megélje azt. A 22-es szám egy olyan sors utat hordoz, amely a kétségeken át elvezet a bölcsességbe, vagyis abba az állapotba, amikor tudod, hogy a világban jó és rossz dolgok egyaránt vannak, és Te vagy az aki jó és rossz között dönthetsz. Ha ezt megtetted, akkor a 4-es vagyis a császár állapotába jutsz, aki a lét teljes magabiztosságával uralkodik saját életén, úgy, hogy életének mestere és alázatos szolgája.
A szám, a nagy lehetőségek kitalálását, megtervezését és beteljesítését is jelenti. A mások segítése és feljebbjutása az egyik örömteli hajtóereje. A másik a szeretet.
Azt hiszem elgondolkodtató.

Mindenesetre az idei szülinap élményei mélyen érintettek. Már hetekkel előtte készültem. No, nem arra, hogy vajon majd ki és hogyan fog meglepni, mert az az én reszortom, másrészt meg engem soha nem az érdekelt, hogy vajon mit kapok, meg ki fog majd meglepni. Inkább lelkileg készültem rá a nagy napra. (Hónapokig törtem a fejem, hogy vajon megcsináltassam e a tetkót, amit terveztem, de aztán elvetettem, és úgy döntöttem, ha majd Kolibri Bloggerina tetoválni fog, akkor majd újra elgondolkodom rajta. :) )

A reggel fantasztikusan indult, aztán ugyanilyen szellemben folytatódott a délelőtt is. Egy kedves barátom annyit fáradozott értem, és olyan cuki módon kedveskedett nekem, hogy nincs is arra szó. Olyan ébresztőt kaptam, amiben még soha nem volt részem ezelőtt, - na ne tessék semmi erotikusra gondolni :) – aztán a nap folyamán több ízben is meglepett. Hol a barátokkal közösen, hol saját akcióként. Tudta milyen sokat jelent nekem az a nap, így igyekezett mindent megtenni, hogy tökéletes legyen. Amíg az ő társaságában voltam addig tökéletes is volt…

…aztán haza kellett mennem…

..fáradt voltam, és éhes, még nem ettem pedig már délután 4 óra volt. Felhívtam anyát, még indulás előtt, hogy időre oda kellene érnem egy helyre, el tudna vinni? Ő közölte, hogy még vásárolni akar, dolga van, oldjam már meg. Nagyot fújtam, de akkor még nem különösebben viselt meg a dolog. Aztán amikor a célállomásra értem, felsétáltam a váróba, és mindenhol ragyogó arcú szülők, barátok, barátnők várták az érkezőket, akkor éreztem az első tőr szúrását valahol a mellkasomban. Rám nem várt senki. Máskor ez nem volt zavaró, de pont a szülinapomon?

Elindultam a hideg esőben, bőrönddel, gyalog a város másik szegletébe. Az elmémet sötét gondolatok sora kezdte átszőni, és néhány könnycsepp is útnak akart indulni, de erőt vettem magamon.

Néhány órával később vége lett az előadásnak, amin részt vettem és elindultam. A kapuban egy helyes pofijú leányzó széles mosollyal odaköszönt, ami pár édes másodpercre megmelengetett. Felhívtam Tinát, hogy akkor áll még a találkozó, amit megbeszéltünk? Hebegett, habogott…kisült, nem ér rá. Még 20-30 perc. Ekkor már egészen fátyolos lett a tekintettem, de igyekeztem tartani magam. Bár, ha jobban belegondolok az eső úgyis lemosta volna könnyeim. Aztán elindultam a sötét éjszakába. A kövér vízcseppek áztatták arcom, hajam, a magam után húzott bőröndöm pedig hangosan koppanva gurult a mély kátyúk sorával tarkított járdát. Elértem Tináék házához, de csak az út túloldaláról figyeltem, vajon hazaérte e már? Hihetetlenül szánalmasnak éreztem magam szétfolyt sminkemben, bőrigázva. Talán kicsit meg is nyugtatott, hogy nincs még otthon…nem akartam,hogy így lásson. 

Újabb hangos zörgés kíséretében indultam tova, addig is telik az idő. Ahogy lassan vánszorogtam a kihalt utcán, egyre elkeseredettebb, fáradtabb és magányosabb voltam. Máskor is rossz lenne egy ilyen helyzet, de a szülinapomon? Az egészben a legkeserűbb az volt, hogy nem volt senki, akit felhívhattam volna, s akinek lágy hangja hűs vigaszként ölelt volna körbe, vagy akinek mellére borulva végre megnyugodhattam volna. Máskor is hiányzik a szerető társ, de ünnepekkor a legfájóbb a hiánya. Aztán az Univerzum, mintha reagált volna gondolataimra: álltam a piros lámpánál, közel s távol nem volt egy lélek sem. Mellkasom szétfeszítette a fájdalom, a magány, amikor filmes kliséként a szemben álló, a járdát megvilágító utcai lámpa izzani kezdett és lassan kiégett. Rám telepedett a sötétség. Gyorsan átszaladtam a zebrán, meg sem álltam Tináék házáig. Hívtam, jött, a nyakába borultam és megpróbáltam erős lenni. Hiába. Átlátott rajtam. Faggatott. Válaszolgattam, de a valóságot elhallgattam. Nem kell tudnia. Elég, ha én tudom.

Otthon a szokásos  helyzet várt. Aztán Anya, a fiúk próbáltak valami ünnepi légkört előcsalogatni, énekelni kezdtek, kezükben torta, de én nem fordultam feléjük…csak annyit bírtam kinyögni, hogy: „Ezt ne! Kérlek ne!” és hangos zokogás kíséretében kiszakadt a fájdalom. 

Egész hétvégén hasznavehetetlen voltam. Ma pedig számvetést akartam, de már így is sok hetet meg havat összehordtam. :)

Remélem hamarosan elmúlik ez a szörnyű magányérzés, mert úgy érzem magam, mint egy kifacsart rongy. 

[Még jó,hogy pont az előző bejegyzésemben írtam,hogy: „De a legfőbb jó, hogy nem nyomorodok bele a magán(y)életembe. „ ]

2012. augusztus 20., hétfő

Asszony, asszony


Az elmúlt időszak igen szépen kirajzolódik rajtam. Leginkább a fenekemen és a melleimen. Hála Anya, Tina erőszakosságának és főzőtudományának, valamint a hormonoknak, 5,7 kg szaladt fel rám. Nekem is kikerekedett a szemem, amikor megláttam a mérleget. De hiába láttam, hogy már 3kg-ot híztam, nem tudtam megállni. Egyszerűen csak ettem és ettem. Mindig kívántam valamit. Előbb édeset, majd sósat, aztán újra édeset. Amikor a hormonjaim megbolondulnak, rám sem lehet ismerni. Mind evés, mind viselkedés terén. Ilyenkor olyan vagyok, mint egy házsártos terhes nő. Egyébként, amiket ilyenkor kívánni szoktam. Te jó Isten! Szegény párom szerintem gondban lesz, ha egyszer babát fogok várni. Lehet többször lesz neki hányingere, mint nekem. Példának okáért: szilvalekvár, kókusz, búzakorpa mix, vagy kókuszreszelék, mazsola és szénsavas narancslé összekeverve, esetleg egy kis rum aromába, kávéba áztatott háztartási keksz majszolása, vagy egy fél befőttesüveg, tömény lekvár bekusálása egyszerre. Ha nem tudtam volna, hogy pasi még a közelemben sem járt, aggódtam volna rendesen. Ilyen evési roham, aztán a reggelenkénti gyomorégés… hangulatingadozás, és kigömbölyödés… Már komolyan féltem, nehogy elkezdjenek pletykálni az emberek. Már csak az hiányozna!

Legnagyobb meglepetésemre a pletyka helyett mindenki dicsér milyen jól nézek ki. Én meg csak húzogatom a szemöldököm, hogy micsoda???? Ez jól néz ki? Állítólag most vagyok nőies és szexi, mert nem úgy nézek ki, mint egy anorexiás tini, hanem mint egy igazi, meglett nő. Egyébként meg kikérem magamnak. Nem vagyok anorexiás, csak szeretek vékony lenni, mert ilyenkor tudom,hogy messze nem vagyok a régi, és ha lenne önbizalmam, ilyenkor csak úgy duzzadna a mellem tőle. 

Na, de, hogy miket meg nem kapok én a család férfi tagjaitól! Állítólag most már igazi nő lettem, megasszonyosodtam. Apa szerint most már megvan mindenem, mert egy jó nőn van mit fogni. „ Most vagy jó. Megvan mindened, fenék, cicik, egy kis has, hát. Hidd el, egy igazi pasinak ez kell! ” Nagyapám is beállt a táborba, mert eddig ő is csak csesztetett, hogy milyen sovány vagyok. Nem mondom, hogy nem jó így, mert most sokkal jobban bírok, mint eddig, de nem ez vagyok én. Lehet, hogy most nagyobb a mellem (Bezony, azok is megnőttek! Még hogy! Lolita ennyi megnöveszteni! ;) ) és lehet ez jobban is áll, de mindez csak egy pillanat. Megmondtam a családnak is, hogy jól nézzenek meg, raktározzák el a képet, mert két hét múlva újra olyan leszek, mint voltam.

Félreértés ne essék, teljesen igaz az, amit mondtak, mert ha egy nőn van pár kiló, attól csak még kívánatosabb. Én soha nem vártam el senkitől, hogy a kedvemért fogyjon le, mert ha megszeretek valakit, akkor úgy szeretem, ahogy van. Nekem az sem gond, ha vékonyabb, mint az átlag, de az sem, ha tényleg „van mit fogni”. Nem kell, hogy szálkás, izmos teste legyen, nincsenek elvárásaim ilyen téren. Ha szeret, az már nekem elég. De a saját testem az más téma. Túl sok volt a komplexusom, így felállítottam egy keretet, ami között mozoghat a súlyom, és ahogy ki kell néznie a testemnek. Nem akarok túlontúl sokat foglalkozni a megjelenésemmel, most már időm sincs rá, de vannak dolgok, amiből nem engedek. Most sikerült elhagyni magam, de ahogy feljött gyönyörűen le is fog menni. Nem most történt először ilyen, és valószínűleg nem ez lesz az utolsó.


Viszont a hormonális változásokat nem tudom mire vélni. Már tényleg kezdtem aggódni, hogy milyen házsártos lettem, hogy mennyire gyorsan változott a hangulatom és, hogy megint mennyire rám jött, hogy szeretnék egy babát. Az álmaim már egy hónapja ugyanazok éjszakáról éjszakákra. Első körben, az éjszaka elején megmentem egy volt tanárnőmet egy bérgyilkos lövésétől, majd randira viszek! egy nőt, akinek nem látom az arcát, aztán szeretkezek egy tengerkék szemű, barna hajú gyönyörűséggel, majd  szülök, s közben Fetisa fogja a kezem, a Kedvese pedig az én páromban tartja a lelket. A sorrend még jó is lenne, ha heteró lennék. XD 

A hétvégén kirándulni voltunk és egy bevásárló központban kötöttünk ki. Ms. Sanchez pedig mit csinált? Fogalmam sincs, hogy, de a babaosztályon kötöttem ki, és egy csodaszép tipegővel a kezemben sírva fakadtam. (Totálisan értetlen ez az egész dolog.) Aztán azon gondolkodtam, hogy szülni még biztos nem szülnék, de! ha a tesóm véletlenül összehozna a babát, és a lány nem akarná megtartani, aminek az esélye ugye nulla, akkor szívesen felnevelném. Hát nem abszurd! Nyilván ez egy baromság, és a tesókám csak ne vigyen ágyba senkit, pláne meg gumi nélkül ne, de akkor, abban a minutumban tetszett a gondolat. Vagy ha véletlenül az ajtóm elé raknának egy babát….na jó, befejeztem! Azt hiszem ez az egész arra jó, hogy rá találjak önmagamra, hogy bebizonyosodjon, hogy bizony bennem inkább az ősanyai ösztönök működnek erősebben, nem pedig a pasisak. Ez jól is van így! 

Remélem ez után végre helyreáll a harmónia a világomban és minden megy a maga hétköznapi módján. Nem bírnék ki még egy ilyen hónapot. Pláne úgy, hogy nagyon sok ismerősöm, velem egyidős csajok ott tartanak, hogy eljegyzés, meg családalapítás én meg…inkább nem kommentálom.