In our memory forever

„A kutyám jön, hogy kitöltse a hűtlen barátok által hagyott űrt a szívemben. Nincs benne irigység, rosszakarat vagy gyűlölet. Nem árulja el a titkaimat, nem lesz féltékeny a sikereimre, és nem leli örömét a bánatomban.” /George Eliot/

„Egy jó kutyának halála után a legjobb helye a gazdája szívében van.” /Ben Hur Lampman/

…

Csak ülök a gép előtt és nem is tudom mit kellene írnom. Nem akarok drámát, sokkal inkább valami olyasmit, ami igazán jellemezte őt. Ha rá gondolok, akkor a játék, a csintalanság jut eszembe legelőször. Az a huncut fény, ami szemeiből tükröződött…

11 évvel ezelőtt gyerekkorom kedvencének utoljára születtek kölykei. Nem is maradt életben csak egy kis fekete szőrcsomó. De még megnézni sem engedte, annyira óvta őt tőlünk. Nagyon sokáig azt sem tudtuk, hogy életben van e még, vagy valahol elpusztult. Aztán egy nap kiskedvencem előkerült szájában egy körülbelül kéttenyérnyi fekete aprósággal, aki barna boci szemeivel rémülten nézett ránk. Anyja haláláig óvta, s ameddig elbírta a szájában hurculta őt egyik helyről a másikra. Ezért a hátán egy aprócska helyen soha nem nőtt szőre. Ez volt az egyik megkülönböztető jegye.

Nagyanyám és apa soha nem akarták őt. Mindig a fejemhez vágták, hogy miért kellett megtartani. Tény, hogy mindig kis butácska volt, nem lehetett tanítani, és a szabályokat hírből sem tartotta be. Persze ma már megszépülnek az emlékek és azt mondom, hogy: „Na és?” De azért sokszor kiabáltam rá, méltatlankodtam, hogy miért nem fogad szót nekem. Eredményt pedig meglepő módon csak akkor értem el, ha a teljes nevét ordítottam. Mert szép női nevet viselt, de általában csak a becézett formáján neveztük őt. 

Nagyon szeretett játszani, de ami a legfontosabb, hogy eszméletlenül emberbarát volt, s óriási szívet hordott fekete bundája alatt. Elég volt egyetlen pillantása és még a jég szív is felolvadt.  Miközben rá gondolok, megrohamoznak az emlékek, és nem is igazán tudok mit írni…

Két hete lett rosszul. Azt vettük észre, hogy egyre kevesebbet mozdul ki óljából, és csökkent az étvágya is. Aztán már egyre gyengébb lett, nem bírt járni, és szörnyen gyorsan csont soványra fogyott. Mindenféle gyógykezelés hiába való volt. Nyüszített a fájdalomtól, s már nem bírtuk nézni kínlódását. De az állatorvos nem akarta elaltatni, mert nem látta elég vészesnek a helyzetet. Mint utólag kiderült emlődaganata volt, csakúgy, mint az anyukájának. Csak úgy agyonütni pedig senki nem tudta…bár neki az már megváltás lett volna. Az utolsó pillanatig nem volt hajlandó maga alá piszkítani, hanem fel kellett állítani, ő kitámolygott, ahogy bírt, elvégezte a dolgát, aztán újra elfeküdt. Mi pedig behoztuk a melegre, és kézből etettük. Anya sírt a telefonba, mikor a koliban voltam, hogy már nem bírja nézni, ahogy szenved. Mondtam neki, sietek haza, lehet engem vár. Azt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni, amit akkor éltem át, mikor hazaérve elmentem hozzá. Felemelte kis buksiját, és meggyötört tekintete szinte felragyogott, ahogy meglátott. Hosszan beszéltem hozzá, miközben ő végig a szemembe nézett. Elmondtam neki, köszönöm, hogy megvárt, de most már aludjon nyugodtan, hiszen megérdemelte, és az anyukája már várja. Még sírt kicsit – tényleg szívszaggatóan sírt- aztán hajnalban örökre elaludt. Tényleg megvárt. 

Aludj békében Huncutka! Vár már az örök vadászmező!