A fodrozódó Duna tükrében
felbukkant két idegen, mégis ismerős arc. Az egyik te voltál, a másik meg én
magam. A ragyogó nap szikrákat szórt körénk, így lett belőlünk festménybe
foglalt költemény. Mosolyunk lett a rím, szemeink ragyogása a mív, szívünk
szeretete pedig a dallam, mi a művet összetartja. A szellő, mi hajad cirógatta,
lágy ecsetvonás. Így lesz egy tökéletes látomás!
Látod! Ragyogunk! Fényes
takarót húz ránk a gömbölyödő hold. „Hűvös az
este lányok. Vigyázzatok, mert még megfáztok!” Ímígyen szólott a hold, mielőtt
még magasabbra kúszott, hogy ne zavarja meg a kiteljesedő románcot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése