III. fejezet
A
villamoson lévő szörnyű fülledtség után jól esett, ahogy arcom megcsapta a váróteremben
elhelyezett légkondicionáló hűs levegője. Az ujjaim tördeltem miközben arra
vártam, hogy behívjon a pszichológus. Időre érkeztem, de a titkárnője szerint
elhúzódott az előző kezelés. Remek. Bár legalább kiéli magát, mert engem nem
kell vizsgálgatnia. Nem is értem miért vagyok itt. Kellemes volt az múltkori
egy óra, amit itt töltöttem, na de akkor is. Nem vagyok én elmeroggyant, hogy
pszichológushoz kelljen járnom. Áhh, reménytelen! Fújtam ki a levegőt, majd
beszívtam egy mélyet, és már nyílt az ajtó. Az előző páciens ki, én meg be.
***
-Hogy
van ma, kedves Maio? - érdeklődött kellemes hangján Mrs. Agyturkász.
-Ó…izé,
azt hiszem…nem is tudom. – Fogalmam sincs miért ezt mondtam, és miért nem hazudtam
azt, hogy szuperül. Hamarabb szabadultam volna.
-Hm.
Értem. Szeretne beszélni róla? – Nézett rám mélyen ülő tengerkék szemeivel,
hangja pedig olyan nyugtatóan hatott, mint egy békés, madárcsicsergős, nyári
reggel.
-Nem
is tudom. Igazából semmit sem tudok. Mármint, hogy mit beszélhetek meg magával,
meg mit nem. – Ez olyan óvodásmód hangzott, de úgy is éreztem magam, mint egy
kisgyerek, aki csak pislog a hatalmas felnőttekre, és értetlenül áll a
nagyvilág előtt.
-Maio,
bármit elmondhat nekem, ugye tudja? – Válaszként csak bólogatni tudtam. Néhány
másodpercig figyelt engem szótlanul, majd megfogta a karom és arra kért
feküdjek le a kanapéra. – Így jóval kényelmesebb lesz, meglátja. - és
mosolygott, mint mindig. Kicsit fészkelődtem, megpróbáltam kényelembe helyezni
magam, becsuktam a szemem és hozzáfogtam, hogy egy vadidegennel megosszam
életem apró kis titkait.
-Nos,
nem tudom értesült e róla a barátnőmtől, ha nem, akkor most elmondom. A nőket
szeretem. Leszbikus vagyok. És ez – nyeltem egy nagyot – szóval ez is,
megnehezíti az életem. Mondja, Ön elfogadja a homoszexualitást? - S közben
kinyitottam a szemem, mert látni akartam a reakcióját.
-Nem
ítélem el. Fogalmazzunk így. – S láthatóan zavarba jött. Nem akartam
pillantásaimmal tovább fokozni mindezt, így visszacsuktam szemem. –Úgy érzi nem
fogadja el a társadalom?
-Áhh,
ez a legkisebb része a gondjaimnak. Higgye el, mára már leszarom ki mit
gondolt. Bocsánat a kifejezésért. Szóval nem az a lényeg ki mit gondol. Azon
már túl vagyok.
-Hát,
akkor mi az, ami nyomasztja?
-Patthelyzetbe
kerültem, azt hiszem nem tudom elengedni a párom. A volt párom. – Furcsa volt
kimondani, hogy a volt párom. Azt hittem rosszabb lesz, de valahol
megkönnyebbülés is. Már jó ideje fojtogat ez az egész. Révedésemből a kedves
hölgy hangja rázott fel.
-Szeretne
mesélni róla? - kérdezte tapintatosan.
-Talán.
– Magam elé képzeltem Rita arcát, mosolyát, és elszorult a torkom. Mit is
mesélhetnék Rólad szerelmem?
***
Zúgott
a fejem, de legalább a szívem már nem volt annyira elnehezült, mint mostanság.
Jó volt kibeszélni magamból Ritát. Ritát, az érzéseket, a fájdalmat, a haragot.
Majd 2 órán keresztül beszélgettünk. Mivel én voltam az utolsó beprogramozott
páciense mára, így amikor letelt a kezelési idő, bent maradhattam és
folytattuk.
Azt hiszem ma már nem Rita képével fogok elaludni, hanem a rám váró
szép jövő fog előttem lebegni. S ez a gondolat oly büszkeséggel töltött el,
hogy arra gondoltam kitörlöm a telefonszámát is. Még véletlenül se essek abba a
kísértésbe, amibe már jó néhányszor ezelőtt, hogy rejtett számon hívogatom,
aztán amikor beleszól leteszem. Nem, ez nem fog többet előfordulni. A
határozottságom lendületével nyúltam a telefonom után, és a névjegyzékben
kerestem a nevét, amikor elkezdett rezegni, és a kijelzőn ez állt: RITA HÍV!
RITA HÍV! A kezem remeget, a szívem pedig majdnem kiugrott a helyéről. Vajon
mit akarhat? Fél év alatt egyszer sem keresett, akkor miért pont most? Nem
mertem felvenni a telefont, egész lényem, minden porcikám reszketett. Mit fogok
mondani neki? Egy határozatlan mozdulattal megnyomtam a kopott zöld gombot,
elfogadtam a hívást és a fülemhez tettem a telefonom.
-Ha…ha…halló!-
nyögtem alig hallhatóan.
-Nah,
helló! Mi a pálya csajszikám?- lökte Rita a laza szöveget, bár ismertem már
annyira, hogy megéreztem idegességét.
-Semmi.
Fél éve nem hallottam a hangod, nem tudok rólad semmit. Hova lettél?
-Ja.
Na figyelj! Nem tudom mivel eteted a barátnőid fejét,de jobb lenne, ha nem
mondanál semmit. Nincs szükségem arra, hogy hívogassanak, megfenyegessenek.
Értesz engem? Nee beszélj rólam! Világos?
-Mi?
Ki hívogat, ki fenyeget? Nem tudok semmiről?- Értetlenül hallgattam, mert
tényleg fogalmam sem volt semmiről.
-Jól
tudod te azt, ne add az ártatlant. Akinek a vállán sírdogálni szoktál. – hangja
kemény volt, és durva.
-Zsófi?
Zsófi hívott fel? Mit akart?
-Igen,
Zsófi. Tök mindegy, nem is érdekel, de jó lenne, ha leszállnátok rólam. Jah, és
arra kért, hogy mondjam meg neked, hogy VÉGE. Nah, sok boldogságot, meg minden
hasonló. Csá!
Fel
sem fogtam, hogy mi történik. Ez mi volt? Miért ennyire bunkó velem? Mit
ártottam neki? A sírás fojtogatott, közben pedig olyan dühroham jött rám,
amivel már nem tudtam mit kezdeni. 100 méterre voltam a háztól, ahol lakom, de
irányt változtattam, és elkezdtem rohanni. Agyam elborult, nem láttam már
semmit csak az uticélt. Utam felborongatott, szétrugdosott kukák jelezték, és a
rengeteg csikk, amit eldobáltam. Egyik szálat gyújtottam a másik után, és úgy
füstöltem, mit egy gyárkémény. Nemsokára megérkeztem a házhoz, amit kerestem.
Megkerestem a nevet a kaputelefonon, megnyomtam a gombot és vártam, hogy a
túloldalt beleszóljanak.
-Igen
tessék!
-Maio
vagyok, gyere le! - követeltem fújtatva.
-Oké
Maio, máris. Szólok Daninak és megyek. – Zsófi hangja idegesnek tűnt,
valószínűleg már várt. Hisz ismer.
5
perc múlva nyílt az ajtó, Zsófi elkapta a karom és húzott hátra a játszótér
felé.
-Eressz
már el! – Rángattam a kezem, a szorításában. Elengedett, a kezei közé fogta az
arcom és magához húzott.
-Sajnálom
drágám! Ne haragudj rám! – Zsófi sejtette, hogy bár Rita elérzékenyült, de nem
fogja annyiban hagyni. Pláne a hallott információ tükrében.
-
Mit sajnálsz? He? Mit? – Sziszegtem keserűen, közben pedig kezemmel a
mellkasánál fogva lökdöstem. Egyre erősebben. – Ilyen egy jó barát. He? Miért
nem válaszolsz, mi?
-Drágám
tudom, hogy ingerült vagy. Megértelek. Nézd, én nem akartam beleavatkozni a
dolgaitokba, nem akartalak bántani, sem kukkolni, de aggódtam érted drágám. –
Kicsit túl ment azon, amit hallani akartam, de ő azt hitte Rita ezt is a
tudomásomra hozta.
-Hogy
mi? Nem akartál kukkolni? Ez mit jelentsen?
-Csss,
ne ordíts kicsim, egy játszótéren vagyunk! Nem mondta el neked? Ó az a szuka! –
S arcát a kezeibe temette, majd megfogta a karom, de én ellöktem magamtól.
-Ne
érj hozzám, és ne merj így beszélni Róla! És most beszélj!- visítottam.
-Elmondom.
Ezer éve ismerlek, és szeretlek … és amikor otthagyott Rita, furcsán kezdtél el
viselkedni. Aggódtam érted. - Könny szökött a szemébe és megpróbált újra
közeledni hozzám, de most sem engedtem neki.
-
Aggódtál. Mi a fene! És annyira aggódtál, hogy rögtön kamerákat is
felszereltettél? Honnan volt ilyened? Melyik szobámba, vagy mindegyikbe?
-Ne
vádaskodj! Bár igazad van. De megérthetnél engem is. Amikor azt látod, hogy az
az ember, akit a világon mindennél jobban szeretsz, egyre csak fogy, és fogy,
összeroppan lelkileg, nem alszik, ezért nyúzott, és úgy viselkedik, mint egy
eszelős … akkor te mit tettél volna? – De hiába nézett rám, nem válaszoltam
neki, csak a földet bámultam. – Amikor azt hittem Dani megcsalt, tudod, volt
egy magánnyomozóm. Na, tőle kértem a kamerákat. Mivel nem költözhettem hozzád a
gyerek miatt, de veled akartam lenni, tudni akartam mi van veled, így ez tűnt a
legegyszerűbb, és legkézenfekvőbb megoldásnak. Sajnálom, ma már nem így tennék!
-Ó,
hogyne! Szép monológ! Rég gyakoroltad?- néztem rá cinikusan.
-Maio
ne csináld ezt! Kérlek! Szeretlek! Őszintén szeretlek, és te ezt pontosan tudod.
– Szegény már majdnem térden csúszott előttem, úgy bánta bűneit. De ez, akkor,
ott meg sem hatott.
-Szeretsz?
Mi a franc? Mióta? – kötekedtem vele. Szoktuk ezt a szeretlek szót használni a
baráti szeretet jelenként, de most teljesen más hanglejtéssel mondta. Nem
értettem.
-Igen.
– rogyott le egy hintára bánatosan. – Amióta megláttalak. Úgy tűnik ma ez egy
ilyen őszinteségi nap. Hát akkor elmondom neked, hogy amióta megláttalak valami
különös érzés fog el minden nap. Először nem tudtam mi ez, azt hittem nagyon
erős barátság. Aztán később összeraktam a képet. Vagyis akkor, amikor
megtudtam, hogy te a nőket szereted. Rájöttem, hogy olyan erős szerelemmel
szeretlek, ahogy embert szeretni csak lehet. – Már nem tudta tartani a
könnyeit. Én hallgattam néhány percig, majd halkan megszólaltam:
-De…miért
nem szóltál? Tudtad, bevallottam mit éreztem irántad. Akkor lehetett volna más
vége is.
-Nem.
Nem akartam magamnak sem bevallani, és nem akartam olyan lenni…mint te.
-Milyen?
– gyúltam újra haragra.
-Leszbikus.
-Köszi,
ez jól esik. Szóval nem akartál ilyen szarkupac lenni.
-Nem
ezt mondtam. De… én ezt nem tudtam volna megtenni, vállalni. És…aztán jött
Dani, és minden olyan gyorsan történt. A gyerek, az esküvő, a ház. Hidd el, nem
így terveztem. Talán ez az én utam. De attól még szeretlek, és szeretni foglak
egész életemben. Ezért is vigyázok rád, ameddig csak tudok.
Ez
már sok volt, nem bírtam hallgatni. Szinte égettek a szavak. Hátat fordítottam
neki, és elindultam hazafelé. Még hallottam, ahogy utánam kiállt vagy kétszer,
de nem válaszoltam, nem álltam meg, csak mentem előre a kora estébe.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése