IV.fejezet
Egy óra múlva már a pszichológusom lakásában
voltam. Fáztam, de egy pillanatra sem tért vissza a józan eszem. Dühös voltam,
ingerült és piszkos bosszúvágy tombolt bennem.
-Maio hol járt? Honnan szerezte ezeket a
sebeket az arcán? – Aztán ahogy végignézett rajtam látta, hogy az egész testem
horzsolások borítják, és csupa sárral kevert vér a ruhám. –Ezeket vegye le
Maio! Rendben?
-Ezer örömmel Milady! – és egyetlen pillanat alatt
téptem le magamról minden ruhadarabot, mit sem törődve azzal, hogy anyaszült
meztelenül állok a pszichológusom előtt. De ő láthatóan zavarban volt.
-Ezeket vegye fel! – Nyújtott át egy szürke
L-es pólót, és egy fehér alsóneműt. A póló valószínűleg a férjéé, a bugyi pedig
az övé. De azzal a mozdulattal, ahogy elvettem tőle a földre hajítottam.
-Nem kell. – vigyorogtam önelégülten.
-Jó, akkor maradjon nyugton, ellátom a sebeit.
– Közelebb lépett hozzám, és betadine-os oldattal törölgette az alkaromon tátongó
sebet. Nem bírtam magammal, forrt a vérem, mint egy vérszomjas ragadozónak, és
belecsókoltam a nő meztelen vállába. Az felmordult, hogy hagyjam békén, de
magamhoz szorítottam és a gömbölyded fenekébe markoltam.
-Maio, mit csinál?- próbált szabadulni szorításomból,
de nem tudott.
-Ne mondd, hogy nem tetszik! – lángolt őrülten
szemem.
-Neem, és azonnal hagyd abba! Eressz már el! –
Cibálta karom, de jóval erősebb voltam nála, így nem ment neki. Kezem ekkor
hátulról a combjait simogatta, nyelvemmel pedig a hozzám közelebb eső mellét
nyalogattam. –Maio, meg akar erőszakolni???- kérdezte halkan, és félelemmel
teli hangon.
-Erőszakolni? Ugyan Mrs. Fekete, ez már nem
erőszak. Tudom, hogy akarod! – lihegtem eltorzultan a fülébe, majd hirtelen a
lába közé nyúltam. – És már érzem is, hogy mennyire vágysz arra, hogy végre
szexelhess egy jót! A tested elárul baby! Hiába tiltakozol, teljesen nedves
vagy.
-Hagyjon már békén Maio! – rémületéről
tanúskodott, hogy felváltva tegezett és magázott. Én pedig elengedtem, hagytam,
hogy elszaladjon tőlem. Az elfogyasztott vodkamennyiség viszont átvette
fölöttem az irányítást – vagyis már jóval korábban – de már nem csak az
elmémnek, hanem már a testemnek sem tudtam parancsolni. Lezuhantam a padlóra és
reggelig fel sem ébredtem.
***
Valamikor igencsak délután pillantottam fel kótyagosan
a családi képek mellett peckesen álló órára. Délután 4. Jól elaludtam basszus.
De várjunk csak! Teljesen meztelen vagyok, és mi ez az idegen lakás.
Megvakartam a fejem, de nem rémlett, hogy mi történt az éjszaka. Később,
megláttam a díványon elhelyezett pólót és alsóneműt. Nem tudtam kié lehet, de
gyorsan belebújtam, és felfedező körútra indultam, hogy kiderítsem kinek a
lakásában lehetek.
A szobák világosak a hatalmas ablakoktól,
tiszták és igényesen berendezettek. Mindenhol fotók jelezték, hogy a
pszichológusomnak van egy 17 éves körüli lánya és egy olyan 14 éves forma fia,
akikre roppant büszke lehet. De az apukáról, vagy a nő életében fontos szerepet
betöltő férfiról egyetlen képet sem látni sehol. Ez érdekes. Igen érdekes.
Kutakodásomat egy lágy hang szakította félbe.
-Maio! Felébredt? Hogy van? – s közelebb
lépett hozzám.
-Igen, azt hiszem jól vagyok, csak kicsit fáj
a fejem, meg ég a gyomrom. Egyébként minden oké. – Belenéztem azokba a hatalmas
kék szemekbe, amik derűs nyugalmat árasztottak, és kicsit én is lehiggadtam,
bár azt még mindig nem tudtam miért vagyok itt. – Hölgyem! Meg tudná mondani,
mit keresek itt? Ugye ez az Ön háza?
-Igen az én házam, és a gyerekeimé. Nos…nem
emlékszik a tegnap éjszakára, Maio?- kérdezte még mindig kellemesen lágy
hangon.
-Nem igazán. – Vakartam a fejem, de mindhiába,
mert semmi nem derengett arról, hogy mi is történhetett.
-Akkor jöjjön velem. Készítek egy finom kávét,
és a teraszon beszélgetünk egy jót, hátha ki tudjuk bogozni az elmúlt
éjszakáját. – Átkarolt, megfogta a vállam és a konyhába vezetett.
***
Zsófi eközben több százszor hívott már, és
mivel nem fogadtam a hívásait, az üzeneteire sem reagáltam, így aggódni
kezdett. Nagyon jól ismert, és félt, hogy valami ostobaságot csináltam. Minél
több idő telt el, a félelem annál inkább eluralkodott rajta. Ritát nem akarta hívni,
mert elég volt vele egy beszélgetés, ráadásul az unszimpátia gyűlöletbe csapott
át, így még az érdekemben sem volt hajlandó tárgyalni vele. Hosszas töprengés
után úgy döntött a lakásomnál próbál szerencsét.
De legnagyobb meglepetésére az ajtóm előtt
Hannát találta összekucorodva.
-Szia! Mérei Zsófia vagyok, Maio barátnője. –
nyújtotta a lány felé udvariasan a kezét, aki viszonozta a gesztust.
- Szia! Jósfai Hanna! Maio…hmm…Maio barátja.
Azt hiszem. – jegyezte meg halkan, majd a padlót kezdte el bámulni, mintha
valami érdekeset látna rajta.
-Áhh, akkor te vagy Hanna! Már sokat hallottam
rólad. – vigyorgott Zsófi.
-Komolyan? Mesélt rólam Maio? – kerekedett el
a lányka szeme.
-Még, hogy mesélt? Áradozott. – kacagott fel.
– Viszont most már kezdek aggódni érte. Tegnap este volt egy vitánk, aztán úgy
ment el, mint egy eszelős, és hiába hívogattam éjszaka is, ma is, semmi válasz.
- Akkor hasonló helyzetben vagyunk. Megígértem
neki, hogy nála vacsorázom, aztán filmezünk egyet, de mikor ideértem nem volt
itthon, és hiába hívogattam én is, nem vette fel. Aztán éjfél körül
visszahívott, de szörnyen részeg volt. Azt hajtogatta, hogy valami ügyet kell
elintéznie.
-Szent Isten! Maio ivott? – Kérdezte
megrökönyödve Zsófi, Hanna pedig szomorúan bólogatott válaszképpen. – Akkor
csak imádkozhatunk, és reménykedhetünk, hogy nem csinált semmi őrültséget.
Maio, ha iszik, és bánata van, akkor bármire képes. Meg kellene keresnünk. Van
valami ötleted?
- Felhívhatnánk a kórházakat, rendőrséget, a
volt munkatársait.
- Kezdetnek nem rossz. Szerintem menjünk fel
hozzám. Remélem sikerrel járunk.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése