kapcsolom most magam. Nem
igazán szeretnék sem beszélgetni, sem létezni. Jelenleg.
Átlagos reggelnek indult a mai.
Pont, mint bármikor máskor. Reggel korán
felébredtem, morogtam egy sort, mert nem maradt kávé. Kutyultam magamnak
másikat és a kisbögrémmel együtt a fotelbe telepedtem. Kicsit megfájdult a
fejem, így gondoltam pihizek még egy kicsit, mielőtt indulunk a kórházba. Öcsit
vissza kellett vinnem az éves szemészeti kontrollra.
Aztán Apa kiabált, hogy azonnal
vigyem be a városba, nagy baj van. El sem tudtam képzelni mi történhetett. Most
meg ülök a gépem előtt, mielőtt már az egész testem lefertőtlenítettem – tömény
hipóba áztatva -, aztán lezuhanyoztam
extra illatos tusfürdővel, és legalább ezermilliószor kezet mostam. Hipóval.
Soha nem láttam még hullát közelről, nem éreztem még hullaszagot…ma viszont
csak álltam a rendőrök, hozzátartozók gyűrűjében az utcán, miközben megcsapta
orrom az öt, azaz 5 napos hulla szaga ebben a 40 fokban. Amikor a
hullaszállítók elmentek, fel kellett menni a lakásba, ahol a hölgy meghalt, és
el kellett hozni a holmijait, meg becsukni a lakást. Istenem, az a fertelmes…iszonyatos
bűz. Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám. Ezek után minden tiszteletem
az egészségügyben, rendőrségnél, tűzoltóságnál dolgozóknak. Komolyan.
Visszavetett ez a tragédia, és
egyben megállásra kényszerített. Mindenhol azt a szagot érzem. A ruháimon, az
ágyneműn, a bőrömön, az utcán, a kocsiban. 10 km-rel az esettől is érzem. Az
orrom elraktározta a szagot. Bűnösnek érzem magam, pedig semmi közöm nem volt a
dologhoz. Mar, hogy milyen fiatal volt az illető. És fáj, hogy ennyi az élet!
Meg kell állnom. Újra. El kell
gondolkoznom mit akarok az életemtől, merre szeretnék menni, kivel szeretném
megosztani az életem. Vannak dolgok, amiket most, nem holnap, nem holnapután,
hanem MOST kell kimondani, megtenni, s vannak dolgok, amiket MOST kell
abbahagyni, változtatni. Hányszor nem mondjuk ki a következő szavakat:
HIÁNYZOL, SZERETLEK, BOCSÁJTS MEG. S miért? pusztán gyávaságból, mert félünk
mit szól a másik. Mentjük a bőrünket, várjuk a megfelelő alkalmat. És mi van,
ha nem lesz több lehetőség? Ha nem lesz már alkalmunk, hogy megöleljük a
kedvesünket és a fülébe súgjuk: szeretlek, és jó, hogy vagy nekem! Vagy ha nem
lesz alkalmunk elmondani egy számunkra nagyon tetsző hölgynek, úrnak, hogy: Nagyon
tetszel, és szeretnélek jobban megismerni! Igyunk meg valamit! És, ha nem lesz
több alkalmunk, hogy elmondjuk annak, akit a világon mindennél jobban
szeretnénk szeretni, de elcsesztük, hogy: Úgy sajnálom, hogy bántottalak!Kérlek
bocsájts meg nekem! Ha van rá mód kezdhetnénk elölről, tisztalappal? Szeretném,
ha adnál nekem még egy esélyt! És ha a gyermeknek, aki haragszik a szüleire nem
lesz több alkalma, hogy átgondolja mégis a szüleinek köszönheti életét, és sok
minden mást is, és ezáltal nem lesz ideje máshogy cselekedni? És az édesanya,
aki lemondott gyermekéről, de megbánta már tettét, és habozik, hogy
visszaszerezze őket? Vajon lesz e még rá lehetősége, ha nem teszi meg még MA?
Válaszokat akarok, és tetteket.
MOST. All in alapon kell, mert holnap már lehet késő lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése