Most aztán...

Azt hiszem most már végérvényesen elegem van. Mindenből és mindenkiből. Leszarom, hogy mi van, leszarok én mindent. Mindig azt hajtogattam, hogy most elég, most elég, de MOST van VÉGE. Ez az utolsó tenyérnyom a hátamon – röhejes, hogy nem is fájt, és igazából ha azt nézem nem is kaptam sokat- de nem vagyok hajlandó ezt tovább eltűrni. 

Ha eddig nem harcoltam volna, akkor most épp itt az ideje. Nem csak magamért, mert én a lehető legkönnyebben megúsztam. (Nekem pontosan elég volt ez is.) Hanem azokért a gyermekekért, akiket a sors mostoha körülmények és állat szülők közé dobott. Azokért a kis könnyes szempárokért, akik semmit nem tehetnek arról, hogy bántják, molesztálják őket. Azokért a pici kacsókért, melyeket lila foltok takarnak. Azokért a meghasadt kis lelkekért, akikből soha nem lesz egészséges lelkületű felnőtt, ha nem adjuk meg nekik a lehetőséget. Meddig kell még tűrni mindezt? Miért segédkezik mindebbe a bíróság, a renderőség is? Miért nem nevelheti békében a szerető édesanya a gyermeket? Hogy még az utolsó lehetőséget se kapja meg az az ártatlan gyermek, hogy az eddig elszenvedett sérelmek, sebek ellen az anyai szeretet hozzon gyógyírt? Miért nem kapja meg méltó büntetését az ilyen apa, anya? Hány gyermeknek kell még szenvednie?

 Leszarom, tényleg, hogy szar gyerekkora volt, de akkor mi a francért kell ugyanazt adnia a saját gyerekének is? Nem kell pszichológiai magyarázat, nem a kérdéseket kellene hajtogatni, hanem tények és végre tettek kellenek. Ha nekem hányatott gyerekkorom volt, akkor az feljogosít arra, hogy kiirtsam a fél utcát? Megtehetem, nem? Hisz megvan rá az okom, a lelkem tele fel nem dolgozott sérelmekkel. Áhh…

Sajnos nem vagyok szuperhíró, tisztában vagyok azzal, hogy nem tudom megoldani a dolgokat, nem tudok minden szenvedő gyereket megmenteni...pedig jó lenne. Ha már értünk nem tették meg, akkor nekünk kellene  lépni a felnövekvő nemzedékért.

Talán nem véletlenül kerültem ide, ahol most vagyok, talán nem véletlen, hogy erre a szakra jelentkeztem, és ide vettek fel. Talán van összefüggés. Talán aközött is, hogy épp összeomlok a családi helyzeten, épphogy csak túl vagyok egy szörnyű veszekedésen… aztán olvasok egy posztot, egy cikket. Talán semmi sem véletlen, talán nem érdekel.

Soha többet nem könyörgök senkinek azért, hogy szeressen. Az már nem szeretet, az vagy jön magától, vagy nem. Azt nem lehet kihisztizni, mert ami hisztivel elérthető, az nem szeretet, hanem valami egészen más, amire nincs szükségem. Egyenességet, őszinteséget várok végre, egyébként meg nem bír érdekelni semmi. Csodálom, hogy még mindig tudok mindenféle előítélet nélkül, őszintén szeretni bárkit is…tényleg fura.

Noh mindegy! Nem izgat már semmi, sem a tegnap, sem a ma, se a holnap. Mindig volt valahogy, ezután is lesz.

Ennyit arról, hogy pozitív postot gondoltam mára az Édesanyákról, gyakorlatról, kocsikról…