Apró, törékenynek látszó leány
áll lehunyt szemmel arborétumnak közepén. Napnak első fényes sugára játszik gesztenyeszín
hajzuhatagán. Mély lélegzettel szívja magába, a tavasz ígérettel kecsegtető,
édes illatát…és vár. Vár valami magasztos, megváltó pillanatra. Magán érzi még
a forró érintések mindegyikét, de hangosan dobogó szíve már előre tekint. Élénk
képek, álmok, és vágyak peregnek le elméjében, újra és újra, mint egy végtelenített,
színes film.
Indul már az ifjú, hosszú útra
viszi apró lába. Messze még a cél, fáradtságos az út, de hű szíve felemelt
fővel csak előre tekint. Nem néz hátra, nem lehet. A múlt fájó, a jövő
kétséges, a jelen pedig változó. Minden feladat, minden öröm, minden bánat egy
pillanat csupán, melyet a következő másodperc már a megfakult múltba taszít. Lépni
kell újra és újra, egyet meg még egyet.
Útján, lehunyt szemmel hagyja, hogy forró
sugárival ölelje őt át a hatalmas, jóságos Nap, míg aprócska kezét a Hold
fivére gondoskodó tenyerébe nem bízza. Miközben a puha ezüst oltalmazza,
tekintetét a végtelen égbe fúrja. Száz meg száz, ezer meg ezer csillag
viháncol, s küldi fényes, égi jelek sokaságát értetlen emberek megvilágosítására.
Leánynak szeme izzik a csillagtáncot látva, elmereng: Ez a létezés csodája!
Aprócska könnycsepp ül ki szeme sarkába, jelzi: Megérkezett a leány boldogsága.
Szeretni és létezni, a világ
legnagyobb ajándéka.
Fotó: Horváth László http://www.laszlohorvath.info/2012/10/a-tiszakurti-arboretum.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése