Átkozottak egy elátkozott világban V.fejezet/ 3.rész

Beültünk egy kellemes hangulatú bárba, ahol oldottan, fesztelenül beszélgettünk, és nevetgéltünk. A kettőnk ügye viszont nem került szóba. Ő nem mondta, én nem említettem. Mondjuk addig van nyugalmam, amíg nem hozza fel. Mert nem biztos, hogy tudnék mit mondani. Vagyis mondani igen, de ígérni még semmit. Bánt is, nagyon, de sajnos nem igazán tudok mit tenni. Várok, hátha Hannának sikerül elnyomni belőlem a zavaró képeket.

***

A hazafele úton is belém karolt, és hozzám bújt. Jó érzés volt, mert éreztem, hogy bízik bennem, és szinte átölelt a szeretet, ami áradt belőle. A tiszta, őszinte szeretet. Soha, senkinél nem éreztem még ilyet. Ez nem az a fajta szerelem, amit én tápláltam Rita iránt, hanem attól sokkal-sokkal mélyebb és felsőbbrendű. Nem keveredett szenvedéllyel, kéjes vágyakozással, sokkal inkább olyan volt, mint a gyermeki szeretet. Ártatlan, és feltétel nélküli. Viszonylag hamar megérkeztünk a házhoz, ahol lakott. Kínos csend és a várakozás telepedett közénk. Most mi lesz? Történni fog valami? A táskájában kotorászott, a kulcsát kereste. Éreztem rajta, hogy nem fog felhívni- azt hiszem a legokosabb döntés, amit meghozhatott - és azt is, hogy tenne valamit, de nem meri, így rám hagyja a dolgokat. 

-Nagyon jól éreztem magam, köszönöm ezt a varázslatos estét Maio! – Búcsúzott. Itt volt az idő. Most vagy soha. De akarom én ezt? Persze, hogy akarom, és ő is akarja. Nagyon.

-Én köszönöm, hogy eljöttél velem. Én is nagyon jól éreztem magam Veled! Megismételhetnénk! Mit szólsz?- Léptem kicsit közelebb hozzá.

-Szerintem is. – Mosolyodott el. S nem hátrált, ami jó jel. – Jó éjszakát Maio! – mondta, s ekkor már csillogott a szeme. Még közelebb léptem, annyira, hogy már majdnem összeért az orrunk. Egy pillanatig csak néztem. Az arcát, a szemét, a száját. Majd összeszedtem minden bátorságom, és megfogtam a derekát. Óvatosan és gyengéden. Egy kósza tincset elsimítottam az arcából és egy várt, mégis váratlan pillanatban gyengéden megcsókoltam. Aztán elengedtem a száját és az arcát fürkésztem. Mosolygott, s közben egy kövér könnycsepp csillogott a szeme sarkában. Megható látványt adott. Bármi történjen is, ezt a pillanatot sosem fogom elfelejteni. Egy ideig elmerültünk egymás tekintetében, majd újra az ajkaira tapasztottam az enyémeket, és perceken keresztül álltunk egymást karolva. Már csak akkor engedtük el egymást, amikor már alig kaptunk levegőt. Ujjaimmal letöröltem a száját, s megfogtam kezeit.

-Remélem nem bánod, hogy… - kezdtem, de nem tudtam befejezni.

-Neem, egyáltalán nem bántam meg. Köszönöm Maio! Nem is tudod mit jelentett ez nekem. – S újra könnyek jelentek meg csodálatos szemeiben. Magamhoz húztam, szorosan átöleltem, majd letöröltem könnyeit, s egy gyengéd puszit adtam a szemhéjára, aztán a szájára.

-Ezt örömmel hallom, Kicsikém! De kérlek, ne sírj, mert rám is rám hozod! – Mosolyogtam rá, hátha az ő szája is mosolyra húzódik. Éreztem, hogy határtalanul boldog, de azért ott van benne is a kétely, hogy vajon ez most egy kapcsolat kezdete, vagy csak egy csodálatos pillanat. Mélyen a szemeibe néztem, és próbáltam megnyugtatni kicsit. Amennyire tőlem tellett.

 

-Ne aggódj Tündérem, minden rendben van! Nem kell félned, nem akarlak bántani.

Egy apró, nem túl meggyőző mosolyt véltem felfedezni a száján, és a karjaim közé bújt. Nem akartam tovább kínozni szegényt, sem a pillanatot elrontani, de érezhetővé vált már a feszültség közöttünk. Erősen megöleltem, majd adtam neki egy forró, szenvedélyes csókot, amit viszonzott is. Nem is akárhogy. Aztán még két apró puszit leheltem ajkaira és megvártam, amíg eltűnik a kivilágított lépcsőház legfelső lépcsőfokán. Lekapcsolódott a villany, én pedig elindultam haza.

***

Egész úton azon gondolkodtam, hogy történt ez az egész, hiszen egyáltalán nem terveztem, és az este sem olyan volt, mint egy randi. Egyszerűen nem értem. Persze nagyon jó volt, túlzottan is, de … olyan, mintha kiszaladt volna a kezemből az irányítás. Jó, jó, valószínűleg azt már régen elvesztettem, de akkor is. Nem bántam meg, csak iszonyatosan félek, hogy bántani fogom, mert egyáltalán nem akarom, és nem is érdemelné. De innen már nincs visszaút, nem játszhatok az érzéseivel.