Nem, nem Karinthy híres művét készülök átírni. Szó sincs róla, csupán ma főzés közben egy kósza, de mindenképpen gondolatébresztő kis foszlány suhant át az agyamon.
Álltam a gáztűzhely előtt, kevergettem a rántást, hallgattam a helyi rádió reggeli adását, amelyben az iskolakezdésről, tanárokról volt szó, és eszembe jutott, hogy az életemben felbukkanó "mentorok", őrangyalok, mindannyian tanárnők voltak. Ezen eddig még soha nem gondolkodtam. Mármint, nincs ezzel semmi baj, de azért érdemes sorra venni. Mert lehettek volna papok, pszichológusok, mentőtisztek, titkárnők vagy akárkik, de kivétel nélkül mind tanárnő volt, de engem nem mind tanított. Ezért érdekes. De forgassuk vissza az idő kerekét, és álljunk meg 1995-ben.
Pici lány voltam, és szörnyen magányos. Apa sosem ért rá velem foglalkozni, és nagy valószínűséggel nem is törte magát nagyon, hogy több ideje legyen, anya meg, szegénykém igyekezett, hogy mindenkinek megfeleljen, fiatal asszony lévén helyt álljon. Engem pedig lerakott a lakás egyik sarkába, aztán játsszál szépen, de ha lehet halkan. Legtöbbször így is tettem, de amikor már nagyon untam magam átszöktem a szomszédba. Nah de nem oda, ahol gyerekek voltak, hanem ahol egy pályakezdő tanárnő lakott. Rengeteget foglalkozott velem, olvasott, rajzolni tanított. Már ekkor sem a korombeliek társaságát kerestem. :) Tekerjünk tovább.
Az elsős tanár nénimtől tanultam meg azt, hogy bizalom, kedvesség, motiváció. Rendkívüli kisugárzása volt, és olyasmit látott meg bennem, amit addig senki. Egyszer, amikor apukám értem jött, kedves tantó nénim elküldött, hogy hozzak neki a büféből kávét, míg ő apával beszélget kicsit. Tantókám pedig előszedte rajzaimat, festményeimet és áradozva mondta, hogy ő bizony tudja, hogy ebből a gyerekből nagy művész lesz. Nézze csak meg a kompozíciót, a színeket, az ecsetkezelését! Erre apám akkorát röhögött, hogy zengett a tanterem. A tanárnő pedig döbbenten figyelt, és várta, hogy lenyugodjon. Apám észrevette magát, és szégyenkezett kicsit, elnézést kért, és hozzátette, hogy ezek ugyan olyan csúnyácska gyerekrajzok, mint bármelyik másik gyereké. De Tantókám folytatta a rólam szóló dicshimnuszt, hogy hazavitte a férjének is megmutatni műveimet, és bizony ő is egyetértett azzal, hogyha valaki foglalkozna velem, vihetném valamire. Márpedig az ő férje festő művész, tehát tudja miről beszél. Nem sokat ért el szegénykém a monológjával, maximum annyit, hogy megmelengette a szívem, miután megtudtam mindezt. Nagyon sajnáltam, amikor kirúgták az iskolából - útban volt, kellett a hely egy protekciósnak- mert ő csiholta lelkem első szikráját.
Felsős koromban pedig imádtam a tanárnőimet, de egyet különösen. Még gimis koromban is jártam hozzá különórákra, igaz nem szorultam rá, és nem is volt sok értelme - mielőtt hozzá jártam volna 5-ös voltam, utána meg 3-mas :) -, de valami indokot mégiscsak találnom kellett, hogy többször találkozhassunk. Nem is a tantárgyából korrepetált, sokkal inkább az életem mentorálta. Nem vonzódtam hozzá szexuálisan, hogyisne, mikor még a szülők által vetett magok a helyükön voltak, csupáncsak szerettem a társaságában lenni, felnéztem rá, és olyan akartam lenni, mint ő. Annyira más volt, mint a szüleim, a rokonságom. Határozott, erős, vagány nőszemély.
Aztán volt egy ismerősünk, aki bár az én gimimben tanított, soha nem volt tanárom, de vele is rengeteget beszélgettem, sok jó tanácsot adott, pedig a kedvenc tanárnőmnek totál az ellentéte volt. Halkszavú, nyugodt, és elég prűd. De mégis sokat tanultam tőle.
Majd a középsuli utolsó előtti évében életembe csöppent egy fantasztikus személyiség, akivel akkor mélyült el a kapcsolatunk, miután leballagtam. Nah, ő az az ember, aki tényleg hisz bennem, látja a jó és a rossz tulajdonságaimat is egyaránt, de folyton azon munkálkodik, hogy magamra találjak, és biztat, hogy merjek kockáztatni, és csináljam azt, amit szeretek,és tehetségem is van hozzá. Ha olykor elszakad a cérna a mentőmellényemen, odajön, csomót köt rá, és visszadob a vízbe. Nélküle nem tudtam volna elindulni a felnőtté válás rögös útján. Sajnos búcsút kellett egymástól vennünk, mert máshová sodorta az élet, de a kezét, és a szemét nem vette le rólam azután sem. Zseniális elme, de mindenek előtt nagyszerű ember. Hálás vagyok neki,de EGY dologról soha nem mertem volna még vele sem beszélni ...
És milyen jól tettem, hiszen akkor nem lehetnék itt. Tanárnők között újfent. Egy titok vezetett el a bloggerinák közé, helyesebben egyhez, aki szintén Tanárnő, és akinek köszönhetően újrakezdtem a blogolást, és úgy tűnik, hogy lassan, de biztosan sikerül összeraknom magamból egy testileg és lelkileg is egészséges felnőtt nőt, aki talán megállja a helyét a világban, de legalábbis nem hullik milliónyi darabara, ha komolyabb probléma adódik az életében.
Különös. Most vagy a kedves t. nők vonzanak be az életükbe, és én vagyok a kihívás, hogy egy elfuserált, degenerált őrültből faragjanak valami elfogadhatóbbat, vagy én vonzom őket, hiszen lételemem a tanulás, a fejlődés, és ők erre vannak kiképezve. Tőlük tuti, hogy megkapom amire szükségem van, így biztosra megyek. Nem tudom az okát, és eddig is megvoltam nélküle, de picit elkalandoztam, mert persze mindenkinek vannak jótevői, mentorai, angyalai, ki minek nevezi őket, na, dehogy mindnek ugyanaz legyen a hivatása? Vicces! :)) Ez kb. olyan, mint amikor valaki elválik a feleségétől, de az új nőjének ugyanaz a neve, a foglalkozás, és ugyanolyan a testalkata, de még a hajszíne is, mint az előzőnek. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése