Szeánsz

Ajánlott zene az olvasáshoz >>>

Kint ülök a hideg éjszakában, és csak merengek. A hold bánatosan pislákol a felhők mögül, amíg egy tücsök rekviemet ciripel. Néhány másodperce bealudt az emlékek tüzének parazsa, a valóságban, és jelképesen is. Néztem a lángokat, ahogy forró nyelveikkel nyaldosták életem legőrültebb szerelmének utolsó morzsáit, és még csak egy könnycseppet sem tudtam ejteni. Már nem ment. És nem is fájt, csak egy tompa érzés telepedett a szívemre, amitől az elnehezült. 

Régóta készültem erre a napra, de mégsem hittem soha, hogy egyszer el is jön. El sem tudtam képzelni, hogyan fogom tudni kiűzni őt a szívemből, és milyen lesz nélküle az élet. 

Soha nem szerettem még így embert, mint Őt. Hiába bántott oly sokszor, a léte mégis boldoggá tett. Ő volt mindenem, éjjelem és nappalom, Ő volt a Napom és a Holdam, és a megannyi fényes csillag. Tőle volt szép a ködös, esős, novemberi este, és az a hideg januári délután is.  Csókjait szomjazta ajkam, testem epekedve várta érintéseit, és lelkem sóvárgott az övéért. Nem tudtuk, hogy szerelmesek voltunk, csak sodródtunk a vágyainkkal, kizártuk a külvilágot, és egy gyönyörű burkot képeztünk magunk körül. 

Rengeteg apró szerelmi vallomás maradt hátra ebből a 4 hónapból. A matekfüzetbe rajzolt SZERETLEK-en át, a versekig. Ezeket, és a közös fényképek nyomtatott változatait készítettem elő, hogy végső búcsút vegyek ettől a kapcsolattól. Gondosan megterveztem mindent, hogy tökéletes "temetési szeánszot" rendezhessek. Gyertyák, zene, és a hamvasztóedény. Kezdésként végigolvastam A démon-t, majd a laptopomon teljes képernyőn megnyitottam a fényképét. Majd József Attila és Shakespeare egy-egy részlete, valamint egy idézet következett, amiket anno még én szavaltam el neki.

József Attila: Óda [részlet]

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

----------------------------------------------------------------------------------------

Shakespeare: Az vagy nekem

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
-------------------------------------------------------------------------------------------
"...Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nemcsak látlak és tudok rólad, de érezlek is - ha én minden idegszálammal megtapasztalom milyen "Te"-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről. A megismerés a "jártál bennem" - "jártam benned" kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet -azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? - most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaidat adod - amit féltesz, amit rejtesz, azt adod - és azt fogadod el tőlem is."

Ezután összetéptem mindezt, egy fém edénybe helyeztem, és meggyújtottam. Majd időrendi sorrendbe a fényképeket, rajzokat.

Legvégül pedig a legutolsó közös képünk, és a matekfüzetbe írt vallomás vált a lángok martalékává.

Fura mód egyáltalán nem gyengített el ez a kis szeánsz féleség. Nem táncoltam vissza, nem sírtam, csak céltudatosan mentem előre, és égettem mindent. Persze,nem volt kellemes érzés, de nem fájt, és ez nagy mérföldkő. Már nem is haragszom rá, nem is vagyok dühös, csak a szép emlékek jutnak eszembe, ha rá gondolok. Viszont bárhogy próbáltam többször is, egyetlen szeretkezésünket sem tudtam felidézni. Pedig néhány hete libabőrös lettem, mikor újra átéltem az egykori eseményeket. Talán mindezek jelentik azt, hogy túl vagyok rajta. Tényleg elengedtem, örökre!